Fővárosi Lapok, 1864. április (1. évfolyam, 75-99. szám)
1864-04-20 / 90. szám
90-ik sz. Szerdán, április 20. KirftMtési díj : Tttérr*......................8 frt, Kolyodirre . . . 4 frt szlvelen az ünnep utáni napokat kirrT. mindennap, koronkint képekkel. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere .7. sz. ELső évfolyam 1864. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-es emelet. Hirdetési díj: Hasából petitsor . . 4 kr» Bélyegdíj minden igtatáskor . . . 30 kr Dalok Arankához. I. Mért repülnek mind tehozzád A dalok, mit lantom zeng el, Ki magad is egy szép dal fagy, Tele csupa költészettel. — Ezt kérdezem, sem helyetted Lantom húrjai felelnek : Oda szállnak a galambok f.-| 'J. A hol társaikra lelnek. II. Országába a tavasz, e Királynő, ha bevonnl, Virágokat szór elébe A természet pazarul. Én királynőm, hogy szivembe Bévonulni láttalak, Tele szórtam dalvirággal, Merre jöttél, utadatni. Fakadó kis rózsabimbót kaptam Legelsőben tőled kedvesem, És ezóta a nyiló bimbókat Oly kimondhatlanul kedvelem. Nyiló bimbó olyan, mint a lányka, Ki szemét ifjára emeli, S kicsi ajkán már a vallomás;— de Kimondani azt még nem meri. IV. Szerelmünkre hogyha gondolsz, Mondod : csodálat fog el, Pici szived olyan roppant Boldogságot hogy bir el. Nézd az ingó rózsabimbón Rezgő harmatcsöppeket, Mily parányik ! s bennök mégis Megláthatni az eget. V. Álmaimban mennyi lenge termet, Mennyi bűvös-bájos arc jelen meg, Kit csak szépnek látok e világon, Sorba elém bűvöli az álom. Csak te vagy, ki sohsem jelentél meg, Menyországa földi életemnek, Tudja azt jól már az álom is rég: Lemásolni téged — képtelenség. VI. Ne mondja nékem senki többé ! A lélek szine nem a szem ! Hazugság volt, s marad örökké, Én nem hiszem, én nem hiszem, lm nézzetek az ő szemébe, Minő sötét és fekete, S a lélek, mely ragyog belőle, Fehérebb, fényesb lehet-e ! VII. És sötét szemeid két sugárzó csillag, Sötétes utamra derűt hintve csillog. Arcod hajnalfényben úszó piros rózsa, Sivár életemet — kertté varázsolja. Piros ajkad, csodás itallal tart serleg, Lángoló tüzétől fájdalmam fölenged. VIII. Senkinek e földkeréken Boldogabbon nem jutott, Kedvesemnél én naponta Meghalok s föltámadok. Pici piros ajkaival Ki-kiszivja lelkemet, Fényes szeme sugarából Szőreám szemfödelet. Legszebb sirba— lágy ölébe, Temet el édesdeden, S fürtje mint a szomorufűz Leng síromra csöndesen. S alszom, alszom, mig egy csókja, Visszaadja lelkemet, Menyországról menyországra Naponta igy ébredek. Csukásai József: AZ ÓCEÁN GYÖNGYE. Novella. Vadnai Károlynél. (Folytatás.) Ez aggodalom nemcsak Benita szívébe talált helyet. Ezért a búcsu-estély, melyet az eltávozó két század nevében a parancsnok rendezett, oly lehangolt és szomorú volt, mint rendesen minden búcsú szokott lenni olyanok közt, kik egymástól akaratuk ellen válnak el. Másnap a két század ágyúlövések mellett hagyá el a szigetet, s a hajó, mely a tenger habjain tova szállt, félelme lön a spanyoloknak, s öröme a bennszülötteknek, kiknek szivét titok, boszos pártütés foglalák el. Alig múlt el nehány nap, s a kormányzó palotájába hirnökök érkeztek zavart arccal és rosz hírekkel. A lázadók a sziget közepén fekvő hegyek közt gyűltek össze, s a partokon kalózhajók kötöttek ki, hozva fegyvert, lőport és vakmerő feketéket. E hajón érkezett meg Mixerta, a bátor mester is, ki Petion zászlója alatt Hispaniolában jól megtanulta a kicsapongást, vakmerőséget és vérontást. Lobogója vörös volt, mint a vér, melyet szomjazott , s beszéde rémesen vonzó, mint az anakonda tekintete. Nehány nap alatt több, mint ezer ember seregeit zászlója alatt, kik munkájukat legelébb is azon kezdék, hogy a spanyolok gyapot, indigó és cukorültetvényeit feldúlták, a bányákat lőporral onták össze, s két kisebb spanyol telepet felgyújtottak. Mixerta lelke nagyravágyóétól égett... Miér ne lehetne ő itt az, ami Boyer lett a haitii köztársaságban , e sziget fejedelme. Ki tud ő nála bátrabban harcolni, lelkesítőbben beszélni, s erélyesebben parancsolni ? A barnák, feketék és kalózok csodálva hallgatók szavait, midőn őket a függetlenségre lelkesité. — Miért legyünk mi rabszolgák, mikor urak lehetünk ? Isten nem láncokra, hanem egyenlő jogokkal teremté meg az embereket. Ha e jogokat a fehérek nem osztják meg önként velünk, karddal fogjuk azt elvenni tőlük! Miért öntözzük mi verejtékeinkkel e földet, ha gyümölcsét az nem nekünk termi. Hisz az állat van arra teremtve, nem az ember ? Ne féljetek ! Azok, kik bársony pamlagon gúnyoltak minket, futni fognak előlünk. Akik eddig üldöztek, üldöztetni fognak általunk. Csak néhány heti lelkesedés, s a diadal miénk! Nézzetek hátra, azok a füstölgő romok, az a kóválygó láng, az a földúlt mező, mind a mi diadaljelünk ! A lázongók zajoskodva emelték föl a vezért. — Éljen Mixerta, a libertador. És a barna arcú, villogó szemű férfi e pillanatban már fején érze a koronát, és athletai vállain a nehéz királyi palástot. Ez adá neki a bátorságot, hogy szembe szálljon az ellenük jövő két század fegyelmezett katonával. Az első harc küzdelmes és nagyon kétes volt. A spanyol katonák sortüzei oly pusztítást vittek véghez a lázongók közt, hogy Mixertának minden erejét össze kellett szedni a csapat féken tartására. A feketék a sziklák és fák mögé vonultak, onnan lövöldözve a harcoló katonákra, kik, mire az este leszállt, a sík mezőn ütöttek tábort. Másnap Mixerta megtámadó, s heves ellenállás után visszanyomta őket, s az első diadal mát korában minden fekete harsányan ujongott: „éljen a függetlenség, halál a fehérekre !a E vad jelszó zaja telepről telepre, s helységről helységre jutott, s a védtelenebb helyek lakosai mind San Jacoba gyűltek, mely néhány hét alatt mély árkokkal, magas sáncokkal és torlaszokkal volt körülvéve. Nők és férfiak, öregek és gyermekek mind részt vettek e munkában, mert mindenki egyformán serény, midőn az élet forog a kockán. E munka közben mindig rosszabb hírek jöttek a fővárosba, s a kormányzó hiába kért segélyt a Haitiiban levő európai csapatoktól, ott is nagy szükség volt az emberekre. Hat hónapig tartó fönn a vitéz két század Mixerta előnyomuló vad csapatait, de a folytonos harc végre is kimeríte erejét. Az elesett harcosokat nem lehetett kipótolni, az élelmezés igen nagy bajjal történt, s a diktátor (Mixerta így nevezé magát.) két napi szakadatlan csatázás után San Jaco falai alá kergeté a kifáradt spanyol katonákat. A város lakosai meg voltak rémülve, midőn a győztesek diadalujjongását halták. A gyöngébbek futni akartak, de hova ? mikor a föld mindenütt a lázadóké, s a tenger jó messze fekszik; a bátrabbak ellenben fegyvert fogva a torlaszok védelmére siettek. A diktátor önmegadást kivánt, s a gazdagabb kalmárok — vagyonaikat féltve, — már örömest kitűzték volna a fehér lobogót, ha e pillanatban don Richardo, a kormányzó, a sáncokra nem vonatja azt a három ágyút, melyet néhány nap előtt a hadihajóról szállittatott a városba. — Löjjetek, parancsolá hideg merev arccal, az ágyú mellett álló tengeri tüzérekhez, — s az ágyuk döreje jelenté, hogy alkudozásra többé gondolni sem lehet. A diktátor tábort ütött a város alatt, s harsány zeneszó mellett adá tudtára a benlevőknek, hogy diadala felől semmi kétsége nincs. De míg ő kint vigadott, addig San Jaco utcáin remegő, aggódó emberek futkostak, egyik a másikhoz, kérdezve, töprenkedve, hogy mitévők legyenek. E félelem még iszonyúbb jön, midőn a város alatt ágyuk dördültek meg. A lázadók egy kalóz hajóról kapták azokat, most már szépen visszafelelhetnek a kormányzó lövéseire. Vissza is feleltek, s egy egész nap beszélgettek az ágyuk hangjaival, mialatt sok ember elhalt, és San Jaco sok épülete leégett. A dictátor a sáncok rohamát kezdte meg, hanem ez nem ment oly könnyen; harcosait az első ostrom után visszaverték. Hanem a dictátort ez nem riasztá vissza; ő minden áron diadalmasan akart bevonulni a fővárosba, hogy ott a kormányzó palotájában a sziget fejedelméül kiáltassa ki magát, s újabb ostromhoz kezdett. A harci lárma, az égő házak ropogása, a fegyverek zaja rémesen törték be a levegőt, melybe aszszonyok és öregek kétségbeesett sírása vegyült . Elvagyunk veszve! kiáltozák mindenfelől, mig a sáncok ostromlói vérszomjasan orditák: „halál a fehérekre!“ (Folyt. kö T.) -'-»-s'®—s : /