Fővárosi Lapok, 1864. június (1. évfolyam, 123-147. szám)

1864-06-03 / 125. szám

125-ik sz. Pénteken, június 3. Első évfolyam 1864 Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Előfizetési díj : Félévre........................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Lipót-utca első szám, 1-aíS emelet. Hirdetési dlj: Hasábos petit sor . . 4 kr • Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr A TESTVÉREK. — Angolból. — Két édes egy testvér valánk. Ő volt a szebb, karcsú nyúlánk — Fák közt, s a toronyban huhog a szél. Találkozának — s elesett! Meg kell boszulnom tégedet — Óh a gróf mi szép volt, mi kevély ! Hugóm meghalt, pokolra ment. Az ősi vérre hoza szenyt. Fák közt, s a toronyban zubog a szél. Éjjel nappal, későn korán, Hálómat utána dobám : Óh a gróf mi szép volt, mi kevély! Lakomára hivtam meg őt. Megszeretett; szobámba jött. Fák közt s a toronyban süvölt a szél Lakoma után keblemen Pihent mulatva édesen. Óh a gróf mi szép volt, mi kevély! Szemét álomba csókdosom, Égő arccal borula rám. Fák közt s a toronyban bömböl a szél. Szivem mint poklot gyülölé, Mégis övé valók, övé. Oh a gróf mi szép volt, mi kevély ! A csöndes éjen fölkelek: Élesre fenem késemet — Fák közt s a toronyban ordít a szél. És a mint alszik boldogan: Szivébe döföm bé vasam. Oh a gróf mi szép volt, mi kevély ! S a mint haját felfürtözöm, Óh még delibbnek láttam én ! Fák közt s a toronyban huhog a szél. Testét lepelbe burkolám ; És anyja mellé úgy lopám — Oh a gróf mi szép volt, mi kevély! Tolnai Lajos. PARASZT DRÁMA. (Beszélj a népéletből.) Abonyi Lajostól. I. A cselédek mulatnak. (Folytatás.) Ezt már nem vette olyan jó szívvel a leány, neheztelést mutatott. — Vagy te csókoltad meg! Rózsájától csak megvárhatja. — Csókolja meg az a rózsa, ki a száraz malmot húzza — felelt durcás kedélyességgel a leány. — Nem addig van a, behallatszott ám a cuppanása. — Ugyan hagyjanak már békében azzal az emberrel, szólt a lány türelméből kijőve, kössék valamely hozzá illőhez, ne én hozzám. — Hát van hozzá illő ? kérdé kíváncsian egyik leány. — Hát Dóczi Boris... az mégis csak jobban megilleti. — Mondanád csak neki! — No de tréfa a mi tréfa, a fele se répa... Az már az igazság, hogy mást is öljenek vele, ne csak engem. — Ha haragszol édes rózsám, szavalt Gyura bácsi, helyre tudom ám pótolni, a mit ellened vétettem? Jere majd megédesítem evvel a vén csókommal azt a savanyut, a mit oda kinn kaptál. — Megint.. megint.. Gyura bácsi... Jobbbizon ha mesél. — Én nem is tudom mért nem viszi el az ideg ezt a Marcit ijesztgetőnek valahová. — Tán még beálljon a kedvedért huszárnak, reggement csúfzára. — Menjen inkább hát remetének a szent kúthoz. — Oda is szándékozik, csak addig vár mig a szakála megnő. — Ha negyven esztendeig sem birt megnőni, akkor várhat. — No de meséljen inkább valamit Gyura bácsi — Miről, talán bizony a szent kúti remetéről... — Ugyan vége legyen már! — Hej pedig, szólt neki fohászkodva Gyura bácsi, tudok ám én egy szép mesét a szent kútról.... Hol volt hol nem volt.... — Várjon csak Gyura bácsi, szólt közbe a kulcsára, kit az áhitatossággal egybekötött szent kút legjobban látszott érdekelni. A szent kútról jut eszembe. — Beszélje el inkább azt a nagy nevezetes szerencsétlenséget, ami ott ezelőtt hét esztendővel történt. Elég volt már a meséből, beszéljen valahára valamely igaz történetet. Ha tudja. — Hogy ne tudnám! felelt büszkén Gyura bácsi. Épen Zsábolcon voltam az urammal ünnepelni. No jó azt én is elmondhatom. — De igen kérem, — mondja el annak az egész tájéknak fekvését, a szent kút egész históriáját, mert én megvallom, nem ismerem. Mondja el kérem, ha tudja, szólt a magának érdeket szerzett kulcsomé. — Hogy ne tudnám, felelt büszkén Gyura bácsi. Jó ! hát mindent elmondok. A kulcsárné tekintélyes komolysággal körül hordozá szemeit. — Most pedig leányok csendesség, nevezetes dologról lesz szó ! Vége legyen a nyihogásnak, ide figyeljetek. Mindnyájan figyelemre szánták magukat. Gyura bácsi elkezdé történetét: — Hát hol volt hol nem volt, azaz hogy volt, nagyon régen volt, de azért most is ott van Losoncon innen, Gyöngyösön meg túl, nagy magas hegyektől környöskörül környékezett szűk völgyecskében, az országútától, melyen a tót szekerek lefelé hordják a teknőt, meg a fakanalat, befelé azon hegyeknek, ahol a palócok megkergették a szarkát, az erdőben fekszik egy két tornyu kápolna, olyan réges régen ott fekszik, hogy a hetvenhetedik öreg apám sem tudná megmondani, mint ahogy Marcit nem környékezik a lányok. — Gyura bácsi, — szólt közbe intőleg a kulcsárné, szent tárgyról van szó, mérsékelje passióját. Marci hadd maradjon ki a dologból. — Jól van, felelt Gyula bácsi nyugodtan... kimarad. — Tehát ott hagytam el, hogy az a kápolna egyesegyedül áll, szép fehér házikók nem környékezik, még az a klastrom is, melybe búcsú alkalmával a papok megszállanak, hozzá van építve ahoz a nagy kápolnához. Egy vén remete lakik egy kő odúban oda fenn a hegyen, ahova senki sem bír fel járni, csak ő. A remetének nagy ősz szakálla van, olyan nagy, hogy a szakáll csak kétszáz esztendő alatt nőhet olyan nagyra. Senki sem emlékezik rá, még írásból sem, hogy mikor került oda. A kápolna előtt van egy kút, mely azon csodatevő szent vize miatt, hogy bénákat, vakokat, minden néven nevezendő nyomorultakat meggyógyít, szent kútnak neveztetik. A kút még a kápolnánál is régibb. Az azon időből való, midőn még a királyok ilyen zsinóros magyar nadrágban jártak, mint én, midőn még olyan büszke kevély paripát is meglovagoltak, mely bizony minden hiába való embert nem tűr meg a hátán. Hát volt azon időben egy király, a kit László királynak hívtak, és volt annak egy szép szürke lova, a kit Sólyomnak hittak. — A király vitéz volt, és a ló tátos, mutatta azt az, hogy a homlokán egy fekete csillag volt. A ló tüzes volt, akár egy sárkány, a patkója vert aranyból, de nem koptatta azt, mert mihelyt a földről felvehette a lábát, mindjárt a levegőben szokott járni! Tiz mértföldet ugrott egy szökéssel, a között a hegyek között van egy vár, úgy hitják, hogy Ágas, honnan Buda várába elugratott. Azt lehet mondani az a ló repült. A király ő felsége háborút viselt azon némely alattvalói ellen, a kik erőnek erejével valami Salamon nevű herceget akartak a trónra ültetni, nem is gondolva, hogy még elég idő lesz arra, hogy egyszer a Salamonok uralkodjanak a világon. No de ezek az emberek is megjárták. A vitéz király egy völgybe beszorította őket, ott lepte, körülvette egész hadseregével. No de most kezdődött csak meg a baj, és pedig mind a két felöl. Nagy rémülettel telt meg az egész, mindkét részről való sereg. Mentek a királyhoz és tudtukra adták ijedtségük okát, hogy az egész határban nincs víz. Meghalnak szomjan. A király erre nem szólt semmit, felült lovára, oda lovagolt lassú lépésben, hogy oda érhessen, és ott mindnyájok szeme láttára egy kőszikla tetején megugratta a lovát. S az rögtön patkójával egy gyönyörű tisztaságban kibuzgó forrást rúgott ki, mely derék vastagságban ömlött, s azóta Szent László király ugratásának neveztetik. A ló patkójának helye még most is ott látszik, minden szege, még a sassának a helye is. Ekkor felkiáltott az egész népség egy nagy vivátot. A Salamon megjuhászodott palócai földre borultak a csoda előtt s könnyebb volt a lelküknek, hogy elnevezték a jó királyt magyar Mózesnek. Mit volt tenni mit nem, ha már igy van, a király nem szégyellette ezt a zsidó nevet, jó akaratnak tulajdonította, ő se akart elmaradni alattvalóitól, ő hát meg építtetett tiszta fehér márványból egy kápolnát, és rózsafából faragtatott belé egy feszületet, meg egy boldogságos szűz Mária képet. A kutat, mely oly csodásan támadt, körülvétette ezüst kerítéssel. A kápolna allott sok sok ideig mig egyszer eljöttek a kutyafejü tatárok, mivel hogy a kápolna a sok kegyes ajándékkal, arany, ezüst kincsekkel volt tele, kirabolták, szétbontották. A Máriát, mivel hogy pogányok voltak, nem kellett nekik, behajították a kútba, és a kutat behányták. A kősziklát tetejébe hengerítették, és észre sem vették rajta a király lova arany patkójának nyomát. Sok sok idő múlva legeltetgetett ottan egyszer egy öreg sánta juhász, akinek a szeme megakadt azon a csodálatos kövön, melyen olyan patkó nyom van, mintha sárba volna nyomva, vagy pedig emberi kéz faragta volna. Kapta magát, rágondolta, hogy ő bsz megnézi annak a másik oldalát. Fölemelte a követ, és íme csodák csodája, a kő alól friss forrásocska kezd csörgedezni olyan vastagságban, mint egy ostornyél, de sebesen, nagyon sebesen, úgy hogy csakhamar egy kis patak formálódott a völgyecskében. Rendkívül megörült ezen a juhász, s elgondolta, milyen jó lesz ez a juhitatónak. Ráhajtogatta juhocskáit, ő pedig mindennap ráült a köre s a friss forrásba benyújtotta köszvényes lábát, nagyon jól esett ez neki ilyen meleg időben. Ezután következett meg a nagy csoda. Egyszer csak azt vette észre, hogy lába fájása elmúlt, hogy nem sántít többé. De már az ilyen forrás megérdemli, szólt örvendve, hogy kút legyen belőle. Kapta magát, kiásta a kútat, bámulva, azon, hogy már az egyszer az előtt kút volt. És ime annak a fenekén talált egy Mária-képet, megcsókolta és többé nem csodálkozott a csodán. És elnevezte a kutat a csodatevő Mária kútjának. Hirdette a hírt az egész országon. Ezrek meg ezrek csödültek oda kíváncsiságból, buzgóságból és szükségből is. (Folytatása köv.)