Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-16 / 211. szám

OROSZORSZÁG ELSŐ KÖLTŐJE. (Opitz Tivadar után.) (Folytatás.) Puskinnak egyetlen műve sem feküdt annyira szivén, egyikhez sem készült oly alaposan, s egyik­ben sem fejté ki annyira erejét, mint Boris Godunoff­­ban. Halljuk őt magát: „Shakespeare, Karamsin, s régi krónikairóink tanulmányozása azon gondolatra hozott, hogy törté­netünk egyik legdrámaibb epocháját, drámai alak­ban felele­venítsem. Shakespeare-t a jellemek szabad, tág visszaadásában, Karamsint az események világos kifejlesztésében utánoztam; a régi krónikaíróktól az akkori idők gondolkozás­módját s nyelvét igye­keztem elsajátítani. Gazdag források! Szerencsés vol­tam-e felhasználásukban — nem tudom! Igyeke­zetem, fáradalmaim legalább buzgók s lelkiismerete­sek valának. Mint Montaigne, én is elmondhatom mű­vemről : 9 est une oeuvre de bonne fei! — Szigorú magányban, távol a világ*fagyasztó leltétől, lelkiisme­retes tanulmányozás s szakadatlan munkásság foly­tán e tragédia nekem mindazon örömöket megadá, melyeket egy író csak kívánhat, lelkesedést, élő fog­lalkozást, azon belső meggyőződést, hogy erőmet kel­lőleg felhasználtam, é­s végre a kiválasztottak egy kis seregének helybenhagyását. Shakespeare nyomán csupán a történeti epocha s történeti egyének jel­lemzésére szorítkozom, nem keresve színpadi hatást, mellőzve a regényes fellengzést. A styl vegyített, ala­csony és triviális ott, hol kényszerülve valók köz- és műveletlen embereket felléptetni. A költő soha sem lehet szándékosan mindennapi. Valószínűség a hely­zetekben, valószínűség a párbeszédekben — ez a tra­gédia főszabálya. Mily nagy mester ezekben Shakes­peare ! Nem bámulhatom őt eléggé! Mily kicsinynek tűnik fel mellette a tragikus Byron, az a Byron, a­ki mindig csak egy jellemet vesz fel : a magáét, s jellemének-e , vagy ama vonását felosztja személyei közt, és így egész erőteljes jellemből, több jelenték­telen jellemet alkot. Ez nem tragédia.“ Amint látjuk, Puskin érzi itt a maga felsőbbsé­­gét a Sardanapal, Marino Faliero s Wer­ner költője felett; érzi, hogy tárgyilagosságra ő kö­zelebb áll a nagy Williamhoz, mint annak lángeszű honfitársa, a maga — igaz, hogy egyetlen, óriási, hasonlíthatlan subjectivitásával. Puskin még azért is megrója Byront, hogy az, ha valamely jellemet felvesz, mindent a­mit személyesí­tőjével mondat, még a legközönségesebb, mindenna­­pibb dolgokat is ugyanazon következetes,egyhangú ko­molysággal adatja elő. Innét van aztán — úgymond — a párbeszéd félénk, feszes menete. Ellenben ol­vassa az ember Shakespearet; ő soha sem fél cselek­vő személyeit compromittálni; a legélethivebb fesz­telenséggel hagyja azokat beszélni, mert tudja, hogy a kellő időben és helyen meg fogják találni a jellemük­höz illő hangot. Megkísértettem a jellemfestő tragédiát, a „tragé­­die de costume-mel“ egyesíteni. Én gondolkodom és rajzolok. A többség csak okos­kodásokat kíván. — Ha oly jelenethez jutok, mely lelkesültséget kíván, akkor várok, — vagy átugrom azt egy időre. A dol­gozásnak e neme előttem egészen új. Érzem, hogy szellemem egészen kifejlődött, hogy tudok terem­teni.“ A költőnek ezen szellemdús és tökéletesen he­lyes megjegyzéseit azért is hozzuk fel, hogy kimutas­suk mennyiben helyes a Gretsch által kifejezett s sokak által utánmondott azon vélemény Puskin felől: „hogy az ő szellemének productumai,hasonlítanak egy vulkán kitöréséhez; tartós­ lélekzetet kívánó dolgo­zathoz ereje nem terjedt ki.“ Nem! Megfontolt, tervszerű munkásság és lelke­­sültség ; ítélő ész és képzelő erő; ízlés és eredetiség épen e költőnél voltak a legszorosabban egyesülve, és ezeknek egyesülése, őt mint művészt, sokkal magasabb polcra állítja, mint csaknem mindazon köl­tőket, kik utána Európában feltűntek. És azután „Boris Godunoff“ „Dubrowski“ s a „Kapitány leá­nya“ talán rövid lélekzetű művek? „Sokára, s kelletlenül tudtam magam elhatároz­ni — írja a költő — hogy Boris Godunoffot a világ elé bocsássam. — Ámbár műveim kedvező, vagy kedvezőtlen fogadtatása iránt jóformán egykedvű s közönyös vagyok , de megvallom , Boris Go­­dunoffnál az utóbbi fájni fogna. Mert én úgy vagyok meggyőződve, hogy színpadunkhoz a Shakespearei drámák törvényei illenek inkább, mint Racine divatos tragédiái, — és hogy minden roszul sikerült kísérlet színpadunk fejlődésének hátrányára van. Ezt a rosz sikert pedig előre is bizonyosnak látom.“ Előérzetében, fájdalom,nem is csalódott. — 1827. az akkoriban keletkezett „Moskaui hirnök“-ben ki­nyomatta, a művészi „kolostori jelenetet“ („P i m e n és Gregor“ közt) a végre, hogy annak fogadtatá­sából a közönség ízlését kitanulhassa. — Azonban sem az alak, sem a tartalom szűzies szépsége nem méltányoltatott. — Puskin — ámbár el volt rá­készülve, — mégis sértve érzé magát hideg fogadta­tása miatt azon munkának, melynek becséről ő mé­lyen meg volt győződve. „A francia kritika befolyása alatt nevelkedve, — írja keserűn — hozzá szokva ama kritika által felállított szabályokhoz, az oroszok kelletlenül vesz­nek mindent, a mi nem alkalmazkodik ama törvé­nyekhez. Az újítás veszedelmes,sőt, úgy látszik, szük­ségtelen is.“ E mű csak 1831-ben jelent meg teljesen. Ekkor is még kevesen vették figyelembe. Csak az tűnt fel, hogy Puskinnak egy régi ellensége e munka folytán, annak nagy tisztelőjévé változott, s míg régebbi párt­hívei hallgattak, ez egy igen kedvező s elismerő bí­rálatot irt róla. Drámájához való alapos előkészületei s tanulmá­nyozásai folytán költőnkben ép oly előítélet nélküli, mint meleg ragaszkodás és szeretet ébredt hazájának történeti múltja iránt, és hivatását most úgy fogta fel, mint oly férfiúét, ki születésénél fogva azok közé tartozik, kiknek befolyásuk van a nemzet történetei­nek alakítására. Őseinek emlékezete a helyett, hogy felfuvalkodottá tenné — fokozta kötelességérzetét. 1­­ Átalában Puskin jellemének alapvonásai : jósá­ga, emberszeretete, meleg részvéte, irigységtől ment öröme,mások életrevalósága felett; tevékeny buzgal­ma : minden nemes igyekvést bátorítani, gyámolítani; — lovagiassága : a félreismert vagy megtámadott ér­dem mellett síkra szállani — mind tisztábban és szebben tűnik elő. Társalgásában egyszerű és szere­tetreméltó ; nem érezteté senkivel szellemi fensőbbsé­­gét, nem segélyzett protectori hangot és befolyást; finom, kellemes modorából a jó, a testvéries érzületű ember nyilakozott. — „A mi érdemes költőink közül — jegyzi meg Annenhoff — még sokan emlékezhet­nek az ő őszinte, szives részvétére, mely e fiatal ere­jüket acélozó s erkölcsi bátorságukat fejleszté. Még az egyéni viszonyok ziláltsága sem bírta elnyomni azon hajlamát és jó akaratát, hogy minden művet ne méltányoljon — pedig sokszor a túlbecsülésig, — azon aggodalomból, hogy talán nem méltányolná azt annak érdeme szerint! Ugyancsak keményen kelle vele bánni, hogy valaki őt irodalmi ellenségévé te­gye, de akkor aztán természetének egy másik alap­tulajdona folytán, vakon átadá magát haragja­ és bo­­szújának. (Folyt. köv.) Tátrafüred s a Xántus ünnepély. (1864. augustus 4-én.) Midőn az anyagiság mai világában minden gőz­erővel megy, s a szellem sem akarván ettől elmarad­ni, hogy azt, mi itthon ma történik, holnap a tengere­ken túl is tudhassák, a­ villám húrjait pendíti meg a merész ember, e hatalmas elemet kényszerítvén hír­­hordós szerepre, mit ez meg is tesz oly sebességgel, melyhez foghatót a régiek képzelni sem bírtak , mi­dőn minden ily gyorsasággal terjed, mondom: kissé későn jönnének e sorok, ha már a tény hír alakjában meg nem járta volna lapjainkat. Az ujságvágy ki volt elégítve, azonban nem az egyszerű tudósítás, nem az újságmondás lévén célom, hanem a dolognak másik, magasabb szempontból fölfogott oldala, annak erköl­csi, nemzeti jelentősége, melyet, a­hol csak találhat­juk, elsiklani sehol sem szabad engednünk,s mindenütt ki kell emelnünk: bátran veszem a tollat kezembe. Meg lévén győződve, hogy e lap olvasói előtt becses­bek az események ez oldalról, mint azok újdonsági színezete, s azért e sorok el nem késtek. De a t. olvasók közül, de honismeretek dacára is, tán sokan kénytelenek lennének kérdeni: hol is van, mi is az a Tátra-Füred ? engedjenek meg me­részségemért — nem földirati tudományukat vonom én itt kétségbe, sőt meg vagyok győződve, hogy igen­is tudják, hogy T.-Füred létezik, hogy ez egy fürdő neve, de a fürdőt magát nem ismerik. Ez nem vád, minden tekintetben azon tiszteletre méltókra, mert ha kérdjük, kinek hibája, mi az oka, hogy nem ismerik,a felelet ez lesz: a közlések hiánya; az az egyik oka, hogy ismertetve nincs. Nem csak T.­Füreddel vagyunk mi így, hanem igen kevés kivétellel minden fürdőnkkel. Nem bírjuk azok nyomtatott leírását, de hiányoznak azok élő is­mertetői, a beszélő szemtanuk, kik azokat látták vol­na, szépségeiket élvezvén, lelkesedve mondanák el mindazt, mi ott oly sok gyönyört szerzett nékik, miknek hű színekben rajzolására a toll képtelen; fürdőink nem látogatottak,­­— s ez a másik hiba. — A hézagot azonban, csak akarnunk kell, kitölthetjük, s reméljük is, hogy az illetékes egyének igyekezni fognak szebbnél szebb fürdőinket, valamint a külföl­diekkel nemcsak versenyezni képes, de azokat lépten nyomon fölülmúló tartalomdúl hatalmas ásványvizein­ket a közönséggel megismertetni, s felvilágosítani, hogy ne keresse idegen országon azt, mit szülőfölde oly dúsan tár eléje. Az elvetett mag pedig nem fog sovány földbe hullani, hanem dúsan tenyészve, elnyo­­mandja azon sok gyomot, mely eddig különféle gáncs alakjában vagyonosaink s nyomukon a közép­osztály gondolkodásának minden szelidebb hajtását elnyomná. Míg vasutak, s átalában könnyű és gyors közlekedés hiányzottak, bár a messze külföldre utazás sokkal fáradságosabb volt, midőn ezek többé kevésbbé ele­nyésztek, a külföldi vizek képzelt nagyobb gyógy­­ereje s a fürdők hiresztelt nagyobb kényelmessége volt a csalóka. De ha majd ő gyakrabban alaptalan, mintsem valódi okokat a közönség többé föl nem hozhatja, meg vagyunk győződve, hogy az elmondott vádakra nem fog okot szolgáltatni. T.­Füred egyike azon fürdőinknek, melyeket a természet gyógyerő­s szépséggel dúsan megáldott, azért — bár tüzetes le­írását adnunk itt a hely sem engedi meg — el nem mulaszthatjuk, hogy röviden le ne írjuk nagyszerű szépségeit, melyeket kötetekben is csak halványan lehetne visszatükrözni. Már midőn közeledünk hozzá, magasztos lát­ványtól lepetünk meg; a központi Kárpátok 8000 láb­nál magasabb csúcsainak egyike alatt, mint éjjeli fénybogár tünedez elő s ismét enyészik el T.­Füred­­nek legnagyobb, fehér laképülete, a tőle még mint­­egy négy mértföldnyi távolban levő utas szemei előtt. Közelebb jutva, föltűnik a csaknem fél mértföld hosz­­szú s egyenes út, mely hozzá, mint tündérlakhoz ve­zet föl. Ha felértünk a fürdőbe, az előbbinek ellenke­zője ragadja meg figyelmünket, a kilátás az alatta el­terülő terjedelmes völgyre, mely a különféle tarkálló vetésekkel, mint szines szalagokból szerkesztett dísz­­szőnyeg terül el, mutatva egy látásra húsznál több város és csinos falu madártávlati képét, melyeket a Poprád folyó kristály hullámkái életérként folynak körül. Kelet, dél és nyugatról a hajnali délsugarak s a leáldozó nap búcsúfénye előtt nyitva, míg a zord észak dermesztő fuvalma ellen a fellegeknek is ellent­­álló hatalmas hegyek, mint védsziklák által teljesen fedezve. Mig ámulatba ejti e játszian fenséges fekvés a lapos alföld szülöttét, leköti figyelmét teljesen a csúcsos Svájc s bérces kedves kis Erdély hal­mokhoz szokott fiának. Csak az képes érezni, a­ki e helyet látta, de szavak é­s leírásból senki meg nem értheti ama kéjzeli érzést, mely az idejövő keblét el­tölti ; csak az látja át az emberi észnek a nagyszerű eszméjének fölfogásában­ korlátoltságát, ki az előtte fekvő óriás gránit sziklákat rögöknek tartva, csak midőn feljutott azokra, győződik meg minden érzéké­vel azok hihetetlen nagyságáról. A hideg angol uta­zók, kik, mint afrikai vadonra, útmutató nélkül rá­bukkannak, nem győzik eléggé magasztalni; fölszó­­lítás nélkül megígérik az ismét eljövetelt s szavukat meg is tartják. — Mennyi pénzt hozna be a sok kül­földi, ha ezt s hasonló szép vidékeinket ismernék! Nem is kell mondani, mennyi szebbnél szebb hely kinálkozik a szemlélőnek a Kárpátok völgyein s ma­gaslatain ; mennyi erőt s bátorságot, vállalkozó szelle­met s erős akaratot, ép tüdőt s jó lábakat kemény próbára tevő kirándulási hely csalogatja a szórako­­zókat. Egy órától három-négy napra terjedő két utak rendeztetnek gyalog, lovon és kocsikon a vendégek nagyobb-kisebb csoportjai által; hol az utasok, ké­nyelmes csinált utakon , most gránit halmokon, majd függélyesen égnek meredező sziklákon fólkusz­­va haladnak céljuk felé. Itt látod a regényes fekvésű felkai tavat 5500 láb magasságban; ha fölébe mászol, fáradsággal bár, meg nem bánod, mert a ko­pasz sziklák között, mint üst fenekén, terül ott el a virágos kert, melynek száznál többféle, a leg- 1 878

Next