Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)
1864-09-11 / 207. szám
207-ik sz. Vasárnap, sept 11. Kiadó-hivatal: Pest, barsztok tere 17. sz. Első évfolyfilál 1864. Megjelen ae ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindennap; ko- Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY.tatáskor . . . 30 kr . FŐVÁROSI lapok Betegen. Feszül a szál, mely az élethez köt. — Elpattan-e ? Meglehet. — S miért ne ? Korom fog-e tán a halál előtt, Hogy éltemet ezért megkímélje ? Nem hal-e meg oly sok ifjabb, mint én, Alig bimbók az élet kezében. S mégis mégis, az úr keze intvén, Ott pihennek lenn a sírban, mélyen ! Lenn a sirban... oh, csak ez ne volna ! Az a rémes, iszonyú setétség, Melynek napja nem lesz többé soha; Honnan vissza, ad senki se tért még! — A szem, mely a léleknek volt tükre ; Az érző szív, mely dobogott hőén; Nem volna jobb, ha elégne tüzbe ; Vagy oszlana fel a levegőben ! ? Csak ne zárnák oda le a földbe.-------Avagy van-e nyugalom a sirban ? Melyet rögtön millió féreg tölt be, S önvesztükre lakmároznak vigan. — — Ezért élni örök küzdelemben, Megtagadva jogát az örömnek : Hogy midőn a végső sóhaj lebben, Ah, az ember igy semmisüljön meg ? Megsemmisül...? Iszonyú gondolat! Nem lát, nem hall, nem érez, nem gondol; Itt hagy mindent: a boldog napokat; S nem lesz része semmi fájdalomból. Anyja zokog s nem érdekli, hogy mért ? Kedvese sbr s nem kérdi: mi bajod ? Rágalmazzák s nem küzd jó nevéért; Szent harc üt ki s karja nem hord kardot. Megsemmisült...! Lehetséges-e ez ? Hát, a mit tett hazugság volna tán ? A szép, jó, nagy, az is semmivé lesz , Összeomlott, elhagyott sirhalmán ? Elveszhet-e a szellem hatalma, Mely része az örök istenségnek, Melynek nyomán, mintha megvirradna, Minden szívben fényes napok égnek ? — Nem, nem ! Ez él: halhatatlan lévén ; És lelkesít: hitet, erőt adván ; Megjelenik az irótoll hegyén, És a hősnek kardja markolatlán. — . . . Leszállhatok bátran a férgekhez: Nem ijesztnek már a siri rémek: Ha jót tettem , örök életem lesz ; És hogyha — nem, úgy hiában élek ! Szász G e rő. K 0 N R A D. — Elbeszélés. — Jósika Júliától. (Folytatás.) Emlegette ugyan, egyik levelében, Thein százados balesetét, s azt is, hogy eszmélet nélkül vitték házukba; de Konrád ebben semmi rendkívülit nem látott, s mivel a tiszt neve nem fordult többé elé nővére leveleiben, el is felejtette az egész dolgot, annál inkább, mivel saját ügyeivel el volt foglalva, még pedig igen kellemesen. Sikerült neki t. i. a kedves kis Betty szeretetét megnyerni, s mi még több, atyjáét is. A tanár annyira megkedvelte az ifjút, hogy nem ellenkezett, midőn a két szív szerelmét megtudta, sőt megengedte, hogy Konrád leányát eljegyezze magának, természetesen azon föltétel alatt, hogy csak akkor leend neje, mikor az ifjú már lelkész lesz és meglehetős állomással bir. Ezen nem kell csodálkoznunk . Némethonban,hol az emberek többnyire szegények, nem ritka dolog, hogy egy szerető pár öt hat, olykor tiz évig is jegyben jár, míg a vőlegény végre annyi jövedelemre tehet szert, hogy nejét bármi szegényen eltarthassa. Így telt el pár hónap, s boldogsága első varázsa által elfoglalva, Konrád talán könnyebben mint sem kellett volna, nyugodott meg nővére leveleiben, bár ezek rövidek voltak, s kevés részleteket foglaltak magukban. December közepe táján lépünk az ifjú szobájába. A kemencében jó tűz égett, s Konrád közel ahoz egy karszékben ült, hálókabátban. Képe sovány volt és halvány,s egész tartása mutatá, hogy most kezd csak lábbadozni, valami súlyos a betegség után. Körülötte minden tiszta s a legjobb rendben volt; látszott, hogy szerető kéz rendezte el szobáját, s látta el a fiatal beteget mindennel, mire szüksége lehetett. Úgy is volt. Betty s atyja mindennap pár órát töltöttek Konrádnál, mióta a súlyos betegség, melyből csak most gyógyult föl, szobájába zárta az ifjút, s ezenidő alatt Betty, ki anyja halála óta atyja háztartását vezeté, s igen jó kis gazdasszony volt, rendbe hozta Konrád lakását, s minden szükségessel látta azt el. Épen most hagyták el az ifjút a tanár és leánya, s ez szép álmokba volt merülve azon időről, hol Betty neje leend, s saját háztüzénél fogja őt mindig láthatni. Oly mélyen álmodott , hogy háziaszszonya kétszer kopogtatott, a nélkül, hogy felelt volna , s végre benyitott, tartván attól, hogy a még igen gyönge ifjúnak talán valami baja lehetne. — Jó estét Konrád úr; — szólt az asszony, jó becsületes némber, ki híven ápolta volt az ifjút betegsége alatt; — bocsánatot kérek, hogy csak úgy benyitok ; de mivel nem felelt, midőn kopogtam, azt hittem, hogy talán roszul van. — Nincs semmi bajom, jó Müllerné; — szólt erre Konrád mosolyogva, — de azt hiszem kissé szundikáltam, mert nem hallottam kopogtatását. — Levelet hozok számára —■ folytatá Müllerné, épen most hozta a levélhordó ; nem fizettem érte semmit, mert bérmentes. — Köszönöm , viszonzá Konrád átvévén a levelet , s az asszony, miután egy kis szenet tett a tűzre, elhagyta a szobát. Váljon kitől jöhet e levél ? nem ismerem az írást, pedig Késmárkon tették a postára, itt a bélyeg. Berta talán csak nem beteg ? Ezen gondolatok futottak át az ifjú elméjén még reszkető kezekkel bontotta föl a levelet. Midőn elolvasta tartalmát, arca oly halvány lett mint a halál, s egész teste reszketett; végre gomolyagba szokta a levelet, s földre dobván azt, fölkelt, s párszor föl s alá járt a szobában, oly gyorsan, mint gyenge ereje ezt megengedte. — Ez lehetetlen— e levélnek írója hazug! —és mégis, — folytató pár perc múlva — Berta emlegette párszor e Thein nevét, de azóta hallgatott felőle. Hátha valami alapja volna e rágalomnak , ha Berta tapasztalatlanságában többet bízott volna ezen emberbe, mintsem kellett! — Írnom kell tüstént neki is, a századosnak is, — meg kell tudnom mi igaz az egészben ? — bár magam mehetnék hozzá— de erőm még oly csekély, most sem bírnak már lábaim. Ezzel kimerülten ereszkedett a karszékbe; pár perc múlva azonban összeszedvén minden erejét, a kis asztalkát, melyen íróeszköze volt, húzta a karosszék elé, s gyorsan íráshoz fogott. Párszor kiesett a toll kezéből, oly erőtlen volt még, de végre elkészült a két levéllel, átolvasta azokat még egyszer, igazított rajtok itt-ott, aztán lepecsételte s csengetett. Müllerné nem sokára a szobába lépett. — Legyen szives asszonyom, szólt Konrád, e két levelet tüstént a postára vinni, mindkettő nagyon sürgetős. " A nő elhagyta a szobát. Konrád még egyszer megvizsgálta a vett levélnek írását, — nem ismerem ! — szólt aztán halkan, s mintegy öntudatlanul; az ily névtelen levelek többnyire nem sok hitelt érdemelnek, de ez itt oly hangon van írva, mely megkap engem, akaratom ellen is. Oh, ha ez igaz volna! azt mondja a levél írója, hogy Berta a legnagyobb veszélyben van, mert Thein százados a legszívtelenebb emberek egyike, s nővérem nem volna első áldozata. Pedig jegyben jár, egy jó házból való és tehetős leánynyal — mit remélhet tehát szegény Bertám ? bár erőm térne vissza, hogy Késmárkra siethetnék! VIII. Szegény Konrád óhajtása be nem teljesült, mert a helyett, hogy egészsége javult volna, a nyugtalanság s aggodalom,melyet neki a névtelen levél okozott, viszsaesést idézett elő,s pár napig életveszélyben forgott, míg végre az ügyes orvosnak sikerült a betegséget újra legyőzni. Ezen egész idő alatt meg nem szűnt levelek után kérdezősködni, de Müllerné mindig kénytelen volt tagadó feleletet adni. Hetek múltak el — a beteg elhagyhatta ágyát s újra lábbadozni kezdett, de sem Berta, sem Theintól nem jött felelet. Végre egy napon, midőn Konrád majdnem megszűnt már remélni, Müllerné egy levéllel kezében lépett az ifjú szobájába, s nemével a diadalnak nyújtotta ezt Konrádnak, mintha mondaná : íme! itt hozom végre a várva várt levelet. Az ifjú reáismert nővére írására — mohón kapott a levél után, s feltörvén azt, olvasáshoz fogott; de még mielőtt Müllerné elhagyta volna a szobát, halk fölkiáltással dűlt vissza a karosszékbe, mig úgy is halvány arca a halál szinét váltotta. — Az Istenért mi baja ? — kiáltott föl a jó Müllerné, az ifjúhoz sietvén. — Semmi — semmi! — rebegte az, szaggatott lélekzettel; — de még ma útnak kell indulnom; legyen szives málhámat pogyászolni, édes Müllerné; nincs elég erőm, hogy ezt magam tehessem. — Még ma útnak indulni ? ily betegen, se csikorgó hidegben? hiszen ez lehetetlen! — Meg kell lenni — nincs választásom . — felelt az ifjú elhatározottan. — És a tanár úr? s Betty kisasszony? mit fognak ezek mondani ? — folytatá a nő. — Akár mit is mondjanak! Isten látja lelkemet nem tehetek egyebet. Kérem siessen a pogyászolással, addig pár sort írok a tanár úrnak, s felöltözöm másfél óra múlva a diligeanceban kell ülnöm. * * * Érteni fogjuk a szegény ifjunak ez elhatározását, ha egy pillantást vetünk azon levélre, melyet csak most vett nővérétől. Rövid volt ez, csak pár sorból állott, melyek igy hangoztak: Kedves, kedves testvérem! Az istenre kérlek siess hozzám — igen, igen szerencsétlen vagyok, s nem tudom mitévő legyek. Késmárkot el kellett hagynom — idejöttem Bélára, hol egy kis szobácskát béreltem ki, melybe Elsbethhel együtt meghúztuk magunkat. Thein százados — életem egész boldogságát tönkre tette! — még egyszer kérlek, ser minél elébb szerencsétlen Bertádhoz. (Folyt. köv.)