Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-18 / 213. szám

213-ik 87. Vasárnap sept. 18. Kiadó -hivatal: Pest, barátok-tere­sz. Első évfolyam 1864 FŐVÁROSI LAPOK.­­ Megjelen az ünnep utón na- Hasábos petit sor . . 4 kr. renkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tetéskor • • • 80 ké pokat kivéve mindenn­ .p. bp­ . Bély­egdij minden ig­Emlékezések Erzsikére. I. Mindig mondtad, írjak verset, De hát minek írtam volna : Elmondtam én gondolatim Melléd ülve, rád hajolva. Oh az a sok, sok gondolat Köteteknél többet tett ki, S milyen jó volt,— csak elmondtam, Még rimbe se kellett szedni. Nem láthatlak többé téged — No lesz most vers, líra, ének, Legyen irgalmas az isten Az olvasó közönségnek ! UI. Megdicsért a mama tudom, Hogy lemondtál szépen rólam, Arcodat megcirógatta S mondá : lányom, már ez jól van ! Engemet is megdicsértek Válni tőled hogy volt erőm: — Ez illik egy férfiúhoz Mondák szépen, bölcselkedőn. De Ámor is megszólamlott S jót nevetett rajtunk hátul : Szépen tettetek fiaim, Hanem nagyon ostobául! III. Csak legalább azt tudhatnám : Átkot, vagy áldást mondasz rám, A mi átok : elfogadom, A mi áldás : visszaadom ! IV. Láthattalak egyszer végre — Épen arra siettél te A hatvani utca felé — Jaj de nagyon örültem én ! Meg se voltál frizírozva, Be se voltál hajporozva, Robzul néztél ki, feketén — Jaj de nagyon örültem én ! Elhagyod te most magadat, Azt se bánod, ha csúnya vagy, Ne dicsérjen más, ha nem én — Jaj de nagyon örültem én! V. Nekem még is van más gondom, Nem csak szerelmemnek élek: írnom is kell nyakra főre, Mikor kéziratot kérnek. S dúl bennem sok más indulat, Ellensége vagyok soknak : Kivált a kik drámáimon — Mikor adják —■ nem tapsolnak. S aztán hozzám járnak, kelnek, A sok színész , hogy dicsérjem, Egyik ezért, más amazért, A jó barát, hogy pénzt kérjen. De te a te kis szobádban Egyedül vagy a világon . . . Tudom örökké rám gondolsz Édes szomorúsűzágom! VI. Leveleid ? — nem, ezeket Soha vissza nem adhatom, Ruhádról egy céraszál is Drága nekem, drága nagyon. Itten őrzöm a fiókban Elhullt tollát kalapodnak : Oh hát még e leveleket, Miken kezed végig vontad ! Szeretem én minden betűd, Gondolatid, de legkivált Bennek e sok bájos, kedves Ortográfiai hibát. VII. Három évig szerettelek Mint egy diák, úgy titokban, Kilestem, hogy merre jösz majd, És ha jöttél , elfutottam. Egyszer aztán összejöttünk úgy, hogy futnom nem lehetett — Elszédültem — s lehajolva Megcsókoltam a kezedet. Vártam aztán, hogy nevetsz ki, Vagy hogyan hagysz majd ott engem— (Melyik nő az , ki nem tombol Ilyen őrült, nagy szerelmen.) Vártam — és te nem hagytál ott, Vártam — és nem nevettél te, Hanem vállamra borultál . . . Áldjon meg az isten értté ! Vili. Ha haragom volt, csillapítál, Ha örömem volt, ezt növelted, Bátorságomban mérsékeltél, Biztattál csüggedésim mellett; Erényimről nagyítva szóltál, Hibáimat meg mindig mentéd, — Barátnál hűbb, anyánál jobb, és Mint a nőtestvér olyan gyengéd! IX. Utánoztad a kócsagot, Mely, ha tollán foltot kapott: Semmi se kell többé neki, Magát büszkén széttépdeli. A fejedbe verték neked : Hogy én reád árnyat vetek, És kitéptél engem onnan A hol én mindened voltam. Tudom, fájt ez a szivednek, Tudom, fájt ez a telkednek, Mert te nem vagy büszke kócsag, Kis gerlice vagy te óh csak­­ Tóth Kálmán. K O N R Á D. — Elbeszélés. — Jósika Júliától. (Folytatás.) Nem csalatkozott az öreg cseléd számitásában, mert alig végezte be a szavakat, midőn kocsi állt meg a ház előtt, s pár perccel később az előszoba csenge­­tyűje megszólalt. Mikor Elsbeth az ajtóhoz sietvén, kinyitotta azt, Eberstein állott előtte. Nem írjuk le a találkozást közte s a két hölgy közt, mert nem szeretünk tovább, mintsem szükséges, fájdalmas jeleneteken időzni, úgy is elég búval, elég fájdalommal találkozunk ez életben, miért tehát ily szomorú pillanatokat előszeretettel rajzolni ? Midőn az érzések vihara kissé lecsillapult, s mindhárman nyugodtabbak lőnek, Berta átadta Max­­nak testvére levelét, mondván neki, hogy ezt csak vele együtt szabad feltörni s elolvasni, arra kérte, hogy olvassa el előtte s Betty előtt, kinek joga van Konrádnak e végszavait hallani. Eberstein késznek nyilatkozott e kívánságnak megfelelni; leültek tehát mind a hárman, és szem­közt Konrád üres nyoszolyájával, azon ablak mellett, hol szeretett virágai még most is díszelegtek s árasz­tották fűszeres illatjokat, olvasta, a mi itt követ­kezik : „Kedves és egyetlen barátom! szeretett nő­vérem ! Ha nem volt elég bátorságom, elég önmegtaga­dásom, a mit most írok, s a mit csak halálom után fog­tok elolvasni, nektek akkor megmondani, mikor még köztetek valók, ne ítéljetek fölöttem igen szigorúan. Tudom, hogy másként kellene cselekednem, de gyön- i­ge vagyok, testileg s lelkileg, kifogytam hosszas szen­vedéseim által erélyességemből, bátorságomból — bűnös vagyok — s a bűnös csak ritkán bir lelki bá­torsággal. Tudom, hogy szeretitek egymást — de azt is tu­dom — oh!­bár ne volna így — hogy van múltam­ban valami, mi talán nem engedi, hogy Eberstein té­ged, Bertám nőül vegyen, habár e szándékát már darab idő óta kimondta előttem. Hallgathatnék ez akadályról most is, senki sem ismeri bűnömet, csak az én szívemet égették a lelki­ismeret gyötrelmei hosszu évek óta hamuvá! De nem akarom, hogy szeretett Bertám csaláshoz hasonló hallgatásom által legyen boldog, mert félnék, hogy akkor talán­­ bűnhődnék egy vagy más módon éret­tem; — nem — legyen minden tiszta köztem s köz­ted barátom, — s ha mindent tudsz, akkor ítélj ma­gad, s cselekedjél meggyőződésed s érzéseid szerint. És most halljátok vallomásomat. Te barátom Eberstein, oly jól tudod, mint én ma­gam, minő gyalázatosan bánt Thein százados nővé­remmel ; s azt is, minő hirtelen, s még alig lábadozván betegségemből, indultam Heidelbergből Bélára, hová Berta s Elsbeth visszavonultak, mikor jónak látták Késmárkot odahagyni, hogy Thein látogatásainak s hetvenkedéseinek véget vethessenek. Midőn Bélára érkeztem, s ott Bertától magától tudtam meg a dolog részleteit, vérem felforrt, s föl­tettem magamban, hogy fölkeresem Theint állo­másán, s párbajra hívom ki. Jól tudtam pisztol­lyal , karddal bánni, mint minden tanuló a német egyetemeken, s már többször mértem erőmet mások­­ erejéhez, mert a tanulók közt — mint tudod — pár-­­­bajok a mindennapi dolgok közé tartoznak. Azért, azt mondván Bertának, hogy dolgaimnak végképen a rendbeszedése végett Késmárkra kell utaznom, Bélán hagytam őt, s valóban Késmárkra mentem, hol házunk és kis földbirtokunk bérbeadá­sát vagy eladását egy becsületes ügyvédre bíztam, s aztán elhagytam a várost. De a­helyett, hogy egyenesen visszamentem volna Bélára, hajnalban gyalog indultam a faluba, hol Thein állomásozott. A helység utcái üresek voltak, mert a déli óra közeledett, hol a falusi nép ebédjét szokta elkölteni. Egy gyerkőcétől megtudtam a százados szállását. Ez csinos kis ház volt a falu végén; előtte tágas udvar, mögötte kis gyümölcsös. Az udvarban nem találtam senkit, ki engem be­vezethetett volna a századoshoz, hanem a ház ajtaja nyitva állt, s ezen keresztül léptem a pitvarba, mely­nek négy ajtaja volt. Az egyik, melyen bejöttem, az udvar felé nyilt; a másik szemközt ezzel, s mely szinte nyitva állt, a gyümölcsösbe, s jobbra balra egy egy ajtó, alkalmasint a lakószobákba. Nem tudván, melyik a kettő közt vezet a száza­doshoz, az egyiken kopogtam, s mikor feleletet nem nyertem, a másikon kisértem meg szerencsémet. — Szabad! — szólt a szobában egy férfi hang, s benyitván, egy csinos, körülbelül harminc éves fér­fiúval álltam szemközt. A férfiú hálókabátban, pipázgatva, s könyvvel kezében ült karos székében, míg előtte az asztalon a reggeli maradványai látszottak. (Vége köv.)

Next