Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-22 / 242. szám

242-ik sz. Szombat, október 22. Kiadó-hivatal: pest, barátok-teresz. __Első évfolyam 1864 ______ //______ / _____ _ _______________ M A Előfizetés­ díj : apa| mmmmm m A *S§F^| gv Szerkesztői Iroda: — FŐVÁROSI LAPOK "ír Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 sor. 5 okát kivéve mindenn) .p. ko­ .. Bélyegdíj minden ig­-onkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. so­k. Teljes számú példányokkal folyvást: szolgál a kiadó hivatal. A BÁRÓ TÖRTÉNETE. — Elbeszélés — Kazár Emiltől. (Folytatás.) Adél rokonának jószága, hova most akart vo­nulni, jó távol volt innen. Talán azért is választotta. Ily utakon legalább másfél nap kellett az odajutásra. A grófné nem utazott egyedül. Néhány lépésnyi tá­volban öescse ügetett utána lóháton. A kocsi sebesen haladt, hogy az éjjelt egy ismerős városkában tölt­hessék. Dél körül, egy útszéli fogadó előtt állottak meg pihenni. A grófnő öcscse, az ifjú Dévai Jenő, midőn lo­váról leszállott, a fészer alatt egy szép paripát látott bekötve. — Kié ez a ló ? — kérdezte szemügyre véve. — Egy idegen úré, — volt a válasz, ki nem ré­gen érkezett ide, s gyalog a faluba ment be. Egy órai pih­enés után tovább folytatták útjukat. Dévai kis távolban a kocsi után lovagolt. Egyszerre eltágult a ló hevederje, s alig sikerült magát a nyeregben föntartani. Leszálloit, hogy meg­igazítsa. — Ördögbe, — mormogott, — a heveder egé­szen uj, s el van metszve. Ki tehette ezt ? Ekkor vette észre, hogy a heveder nem csak azon helyen volt bemetszve, hol elszakadt, hanem még több helyen is, úgy, hogy ha az elszakadt helyet összekötözi, néhány pillanat múlva máshol szak­­­kad át. A kocsi után kiáltott, hogy álljon meg. A kocsis sebesen hajtott előre. — Ostoba fickó, észre sem veszi, hogy nem kö­­j vetem. Minő sebesen hajt. Valóban a kocsi jóval sebesebben haladt mint eddig, a kocsis mindegyre használta ostorát, s meg , nem állott, habár könnyen meghallhatta a kiáltást. Se­­ a távol nem volt oly nagy, se a kocsi nem zörgött a páros után. Dévai hevenyében más szijjal kapcsolta le nyere­­­gét. Mig ez megtörtént, hosszabb időt vett igénybe, s boszankodva látta, mily vágtatva hajtat a ko­csis. Mire ismét nyeregben ült, a kocsi már jó távol­ban volt. Az út épen erdő közt vitt. A kocsi jóval előbb kiért az erdőből, mint Dévai, s az erdő mellett le­­­­térve a főútról, egy mellék uton folytatta tovább­i útját. A grófnő kiszólott a kocsishoz. — Mért nem megy a főúton ? — A falu alatt új vasútvonalat töltenek, s ke­­resztül vágja az utat. Nem lehet most arra menni. Kerülni kell kissé. Azért hajtok sebesen, hogy hely­rehozzuk a kerülést, és estére oda érkezzünk, a­hova akarunk. Adél ekkor tekintett vissza a fedett hintó hátulsó kis ablakán. — Hol van öcsém ? — kérdezte megütödve. — Az erdőben egy ösvényen vágott át, hogy megelőzzön bennünket. Itt nem messze egy patak van? arról sokszor fölszedik a hidat, azt nézi meg, ha át­hajthatunk-e. Adél megnyugodott, s visszahúzta magát a ko­csiba. Csak rövid ideig haladtak a mellék uton. A ko­csis hirtelen az erdőszéli környező cserjék közé haj­tott, s alig járt szűk csapáson, melyet talán a fahordó és meszes szekerek vertek, folytatták tovább az utat sebes vágtatás közt. — Ne hajts oly sebesen e rész után, — szólt ki ismét a grófné. — Az ifjú nagyságos ur meghagyta, hogy lehető sebesen hajtsak. A cserjék közé jutva, a kocsi egészen el volt fedve, a főutról, melyet az imént elhagytak, nem le­hetett látni. Mikor Dévai kiért az erdőből, bámulva vette észre, hogy a kocsit nem láthatja. Az országút egyenes vonalban futott előtte, messze be lehetett látni, de egy lassan cammogó parasztszekérnél nem látott egyebet. A porban hagyott nyom azonban elárulta a ko­­csi nyomát. Rövid vizsgálódás után észrevette a meg­változtatott irányt is, és sebes vágtatva nyargalt utána. A másik letérésnél azonban, hol a ritkán járt utat fa verte föl, elvesztette a nyomát, s aggodalmasan tétovázva állott meg. VI. A kocsi sebesen haladt jóvá a járatlan útón, mindinkább betérve az erdőbe. A nap már hanyatlott. A fák közt az esti szürkü­let még gyorsabban állt be. A grófnő többször intette kocsiját, hogy hajtson sebesebben, egy kiálló fatörzs könnyen veszélyt hozhat. A kocsis az ifjú nagyságos ur parancsával mentette magát. Most már az erdőben voltak, s jártabb után. Rö­vid ut után a fák ritkulni kezdtek s ismét szabadba ért a kocsi. A grófné kitekintett az ablakon. Egészen isme­retlen vidéket látott, — íme, nagyságos asszonyom — szólt a kocsis kissé lassitva a lovak menését, — amott a patak, s a hid mellett ott áll a nagyságos ur. Ezzel ismét a lovak közé suhintott ostorával. A grófné csakugyan látott egy lovas alakot nem messzire egy hid mellett állani. A beállott homályban nem vehette ki tisztán. A hídon átérve, egy nyers hang rivált a ko­csisra. — Sebesen hajts, a lovakkal ne törődjél. Ez nem a Dévai hangja volt. A grófné rémülve tekintett ki. Kocsija mellett Gyöngyösy báró lo­vagolt. Sikoltva hanyatlott vissza, és segítségért ki­áltott. Gyöngyösy kacagása felelt rá. A lehető sebesen haladtak. Adél folyvást hallotta a Gyöngyösy lovának kopogását. Végre megálloit a hintó. A báró leszállóit lováról, a kocsi hátulsó részé­hez kötötte, s föllépett a kocsiba, meghagyva, hogy a kocsis tovább hajtson. — Bocsánat grófné —szólt illedelmes hangon— most én is a kocsiban foglalok helyet. Falvak közelé­be jutunk, a hol kellemetlen lehetne rám nézve, ha nagyságod segítségért kiáltana, kérnem kell önt, hogy azt ne kisértse meg. Azért mellette foglalok helyet. Nyugodjék meg a grófné. — Hol van öcsém? — Dévai urnak bizonyára semmi baja. Legalább én azt hiszem. Nem hinném, hogy komoly veszélyben forogna. Az egyedüli veszély, a­mi fenyegette, hogy lováról leesik, de a kocsis azt mondja, ilyen nem tör­tént. Kívánja a grófné, hogy időtöltésből elmondjam, mit tettem önért? El fogom mondani. — Mit vétettem ellene, hogy igy üldöz ? — Ejh, a grófné oly szép és ingerlő — felelt nevetve Gyöngyösy, — s feledi, hogy felfogadtam, miszerint enyim lesz. Már az enyim. A grófné tehetetlenségében sirt. __Vissza e könyekkel szép grófné. Csevegjünk inkább, a nélkül is 8 órai út fekszik még előt­tünk. — Hova visz ön engem ? ~ Egy nyugalmas, magányos lakba, félre a vi­lágtól. Nagyságod igen szereti a magányt. Én is. — Könyörüljön ! Szüleim túl nem élik e csapást, minden veszélyt fognak gondolni. Kegyed imádkozand éreztük, hogy megvi­gasztalódjanak. Ön oly szép, és jámbor, hogy imája bizonyára foganatos lesz. — Ön az éggel is gúnyolódik. Alávaló ! — Mivel sem gondolok. Kegyed az enyim, s ez minden mást kizár. Nemde szavamnál maradtam? Elkövettem mindent, s most már az enyém. A kocsist, e furfangos gazembert, már régen fizetem. Ő adta át nekem a kertből fölvezető ajtó kulcsát is, midőn néhány nap előtt a grófnét meglátogattam. Ő tudósí­tott tegnap, mihelyt a parancsot megkapta, hogy a grófné utazni fog. Én egy órajárásnyira egy erdei lakban tartózkodtam, hogy kegyed közelében lehes­sek. Ma, abban az időben, mikor nagyságod, én is megindultam, s ugyanazon útféli fogadóban szálltam meg néhány órával előbb, hol nagyságod. A kocsis itt több helyen megmetszette Dévai lovának heveder­jét. A csel használt, a kötelék elszakadt, s Dévainak hátra kellett a kocsitól maradni. Ez elég idő volt arra, hogy a kocsi sebes vágtatva, mellékutakon, eltűnjék előle. Ha azonban mégis nyomunkba akadt,a patakon keresztül nem jöhet, mert az átvezető híd deszkáit fölszedettem a kocsi után, s a víz egyenkint elszállí­totta. A meredek parton át nem jöhet. Ha jól ismeri Dévai ur a környéket, talán két óra alatt eljut oly helyre, hol minden veszély nélkül átjöhet. Két óra hosszú idő. Dévai úr pedig nem ismeri a környéket. A grófné némán hallgatta végig. Nem sokára megállott a kocsi. — Grófné, legyen szives kiszállani. Lovakat és kocsit cserélünk. Egy erdőszélben voltak. Az éj már beállott, s a grófné nem tudta fölismerni a vidéket. A báró siettette a másik kocsiba átszállást. A grófné kocsiját és lovait egyedül hagyták az erdőszélben. Nem lett volna tanácsos vele utazni to­vább is. Valaki fölismerhetné. Az elhagyott kocsi és lovak nem lesznek már most árulók. A pihent lovak gyorsan vonták a kocsit. Adél­nak úgy tetszett, folyvást járatlan utakon haladnak. A rögök, melyek folyvást rázták a kocsit, a némaság, mely mindenütt követte őket, még inkább megerősí­tették e hiedelmében. Mióta útban voltak, nem hallott maguk körül egyetlen szekérzörejt sem. A falvakat, magányos tanyákat kerülték. Sokszor hallatszott a távolból eliugatás, de bár mint figyelt is Adél, közel­ből soha sem hallhatta. Gyöngyösy lebocsátotta a kocsiablak függönyeit, hogy minden tájékozástól megfossza. A grófné szó nélkül vonta meg magát a kocsi párnái közt. Jól tudta, hogy esdeklései, szavai haszta­lanok lesznek, így haladt a kocsi egész éjjel. Viradatkor a báró felhúzta a függönyöket. Hegyek közt utaztak, isme­retlen vidéken. — Türelem grófné, — mond a báró, — nem so­kára megpihenünk. — Két óra múlva megállott a kocsi. Gyöngyösy gyorsan­ kiugrott, kitárta az ajtót, s kérte a grófnét, hogy száljon le. Barkayné, kimerülve, sápadtan lé­pett ki. Egy régi elhagyott épület kapuzata alatt állt meg a kocsi. — A kőhalmi kastély,— szólt mosolyogva Gyön­gyösy, — mogorvának látszik, de azért nem barát­ságtalan. — Ördögbe ! tehát egy cseléd sincs itt! — kiáltott dobbantva. — Hollá! Egy lélek se hallja. (Folytatása követk.) 1p

Next