Fővárosi Lapok, 1864. november (1. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-26 / 271. szám
271-ik sz. Szombat, november 26* madó-hivatal: Pest, baratok tere 7. sz.____ Első évfolyam 1864 Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr vokat kivéve mindenn ra ko .. Bélyegdíj minden ig-onkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatánkor • • 30 kr // g FŐVÁROSI LAPOK SZERELMES TÖRTÉNETEK. — Nemes Alberttal — Ne mondjátok nekem, hogy boldogok vagytok, ha nem birjátok a szerelmet. Ne beszéljetek boldogtalanságról, ha nem éreztétek a szerelem gyötrelmeit. Szerelem! . . . E szóban benn van minden. Áldás és átok ez. Tündérek csarnoka és pokol tornáca. Az üdv és kárhozat szomszédsága. Ki ültetett a szivbe ? tündér vagy ördög ? Feleljetek nekem : mi a szerelem ? Nem tudjátok ugye bár? Az egyik egynek mondja, a másik másnak. E probléma megfejtése gyötör, és kezem alatt támadnak a sorok, mik beszélnek, rajzolnak, szivet aknáznak, s elkapom tekintetem azokról a lángoló betűkről, melyek azt kérdezik : mi a szerelem ? Lehajtom fejemet , mesék szövődnek lázas agyamban, s e mesék valókká lesznek. Ki nem ismer bennök a magáéra egyik vagy másikban ? . . .. I. Mi az asszony ? Ha tökéletes feleletet kívánsz, azt mondom — asszony, Sennora sestano. A kötelek meglazultak, fürge kezek gombolyiták össze a vitorlákat, ragyogó szemmel néz az ár-j boctetőn lévő matróz, a kapitány érchangja hangzik keresztül a zsibongáson. A brigg parthoz ért. Sima a tenger, mint gondtalan gyermek arca. A búcsúzó nap aranynyal színezi meg ; csak a mozgó hajó között törődik meg a víz színe, nap sugara, hogy tízszerte növelje a csillogó fényt. Még a legmogorvább matróznak is dalra nyílik a szája, s utána dörmögi a karének egyes szavát, mely messze csendül : Vihar uralg a tengeren, Vihar a matróz élete ; Csöndé a föld; boldogság — S édes örömmel van tele. Hangzik a dal napnyugtáig, hold keltéig a zajos kikötőben; homok talajú savannán túl, mint csalógató kisértet árnyékzik egy terjedt falu selvától körítve. A tengerészek vágyva néznek arra. Vihar után oly nyugodtá tevő a hallgatag vidék : a tengereken való küzdelmek után oly varázserejü a föld. A föld a gyönyöré. A pihenő napokon legyen vigság, dal és játék. Imára nyílik az ajk a vihar közepett, s megcsuklik a térd; oly rémes a tenger, ha háborog! S olyan mélységes mély a medre! — A nyugalom napjain csak lányszemekbe nézzünk, melyek szerelmesen mosolygnak reánk, édes szóra nyíl- sék ajkunk, s essünk térdre előttök. Keblök is fölzajdul, mint a tenger, forró öleléstől, forró csóktól. Százat újra, hogy háborogjon, csöndesüljön, tízszer, húszszor egymásután, — nem oly rémes, mint a tenger! . . . Szóljon a zene, csillogjon a bor, forduljon a kocka, s hangozzék a dal újabb szaka. Sirály füttyből hattyú dallam: Tengerparton, meszsze földön Legszebb vagy te, kedvesem ! Hoztam gyöngy és drága ércet, Te csak szivet adj nekem. — A hajó csöndben állt a kikötőben, a nehéz horggony fogva tartó, a tenger homokjában kapaszkodva. A kapitány sípja, hangja elnyugodott, minden rendén ! A szigor mosolylyá változott napbarnított ovál arcán, melle feszül a távolba nézve, s ajka reszket. Göndör, vállra érő haja oly jól illik fiatal arcá- hoz; délceg termete az önkénytelen büszkeség jellege, mely a spanyol lovagokat jellemzi. Tűzfényü szemei s szőke kis bajusza, állszakálla még jobban elárulják eredetét. A hajó felöl hófehér mént vezetnek elő. A jóvérű állat rá tartósan szedegeti száraz lábait a süppedő földön. Gazdája megsimogatja hattyú-lovát s fölpattan reá; egyet int kísérőinek, s tova vágtat. Az irány a kisded falu a savannán túl, selva között, folyó mellett. Percek múlva árnyékká válik a sebes vágtatástól; mint ködkép, libeg, mozog s elenyészik. Csöndes falu végén csinos lak áll , banána és pálma vet reá árnyékot, mauritia simul hozzá, a virágos folyondár futja körül. A házban öreg asszony lakik. Künn bár holdfény csillog, homály van belől. Öreg asszony mezőn néz ki az ablakon, hoszszantartón, azután visszaül megint karos székébe, s minduntalan panaszkodik. — Mióta várom, s nem jó fiam! Miért oly hoszszú a tenger útja ? s mert oly veszélyes hulláma. Én féltem őt. Az anya lehajtja fejét s sóhajt. Az ablakhoz fordulva izgalom tükröződik szelid, redős arcán. Ezüst fehér haja ki kitűnik fekete fejkendője alól. — Ugye bár, ma van a visszatérés napja? — szólt egy szögbe. Nézz ki az ajtón Nóra, nem látsz semmit ? Fiatal nő kelt föl a most gyújtott világító lány mellől, s vidám halványsárga arccal tekintett kifelé.A fiatal nő örömmel csapta össze kezét. — Az asszonyom! Hernandó urat látom erre tartani. Alila fénylik föl, s a kapitány vállrajtja. Nézzed asszonyom! Remegve kelt föl az öreg asszony karos székéből, s mig az öröm könyet harmatoztatott szemén, görcsösen szokta meg a szolganő kezét, s suttogva térdelé : — Ő itt van, s én mit szóljak, ha Mitlát kérdezi? . . Hernando úgy szerette, s az a lány olyan rész vala... Hallatszott a közeledő ló pata-csattogása a színes kövekkel rakott utón. — Anyám ! csendült föl újra a tengerparti hang, lágyan, gyöngédeden,s a visszatért ott állt a küszöbön váró anyja előtt. — Édes jó anyám! kiáltott a tengerész, tisztelettel hajolva le az aggnő kezét megcsókolandó, ki szenvedélyesen szorította kebléhez a fürtös fejet. Ajkai mozogtak, mintha sokat akarna mondani, kérdezni, míg végre is áldólag tapadtak a fiú homlokára, nagy későn rebegve ki : — Áldott az Úr, ki visszahozott. Hernando fölemelkedett, s mosolylyal nézett körül. — Hol van menyasszonyom ? Száraz hangon, mely erőltetett vala, felelt az anya: „ — Ő nincsen itt. — Az nem lehet! tört ki a tengerész, halálsáppadtá változva. Ő tudta érkeztemet, s nem várt volna meg ? Ugyebár játék az egész , ő elbújt a tulipánja közé, s várakoztat kissé, hogy annál forróbb legyen ölelése ? . . Látszott, mint hajlik meg a pálmaerős férfi teste egy magyarázhatlan érzés súlya alatt. — Elment. Hat hó óta nem láttam e leányt. Hat hó előtt ment Caracasba egy rokona temetésére, s azóta nem tudósított. Az anya érezte, mit okoz a mondott szavak mérge a fiú szivében. Azok a szavak igazak bár, de gyötrelmesek. Látta a zavarodottá vált tekintetet, s a feszült tagok rángatódzását. Az anya fuldokolva borult fiára. — Hol van menyasszonyom ? suttog, ez két-ségbeesetten. — Caracas a fény és örömök városa: ott van menyasszonyod. Ő mért értem el e napot ? zokogott a szegény asszony. De azután fölemelé fejét, s szigorúan nézve fia szemeibe, mely el nem téveszté hatását, mondá: — Nem érdemes reá gondolnod. A kincs, mely rokona után szállott reá, elvakitá őt. Elfeledte nevelő anyját, ki a tengerparton lakik kisded házban, és elfeledte vőlegényét. Tudakozódtam utánna, mert elmaradása nyugtalanított. A kiküldött cifra úrnőt talált az egyszerű és szende leány helyett, ki könynyü öltöny helyett bársonynyal övezi termetét, s drágakő csillog haján. Pazar mulatság volt palotájában, ha miatt nem hallgathatta meg küldöttem szavát; elhalt irántunk, azért nem üzent semmit sem. Érkező tengerészek vigzaja közeledett a lak felé. A kapitány fásultan nézte, mily szép szines a cserépben a láng, s mily különös alakzatok támadnak a falon. Harsányan köszöntve lépett be egy athleta-termetű matróz, nehéz csomagokat rakván le egymás fölé. Az öregasszony el akarta vonni Hernando figyelmét az őrjítő tárgyról, s gépiesen egymásután bontva föl a kötegeket, sorba kérdezé : — Mily szép, pehely könnyű fehér szövet ez, arany csillagokkal. Drága lehetett! Honnan hoztad ? — Floridában készítik, a baca virág rostjából. Sok aranyat adtam értte, de nem sajnáltam; menyasszonyomnak vettem. Az anya összerázkódott. Összebonyált vásznak közül tűzfényü kövek hulltak szélylyel. Hernando fölkacagott. — Látod anyám e köveket ? milliókat érnek. Míg Brazília gyémántbányáiban ezrenként dolgoznak, s alig lelnek egy párt, — nekem mibe sem kerültek ezek. Cayenne-től keletre az „ördög hegyek“ közt, hol a Pilkomazo folyam két ága egybe szakad, van egy kis sötét völgy, homokos medrü patak foly azon keresztül, — ott találtam. Egy —histen tudja hogy— oda vetődött róka-indus fedezte föl azt nékem csupa szívességből. A tengerészektől sok regét hallottam azon ismeretlen helyről. Az indus is mondott egyet. Sok drága követ foglal magában azon fövény, — de azon hely az alvilágiak kincstára, s átok van azokon. Az a rut, száraz indus is használt közülök, — mint mondá, — s a kincs nyomorulttá tévé . . Sokat beszélt szerencsétlenségéről, de számba se vettem: elintett a „pokol kövek “-töl, de én gondtalanul fölszedtem, — s az átok megfogott. Érttek, — mi nekem drágább volt, — elveszett menyasszonyom. A szolganő párolgó étkeket rakott a teritett asztalra, azután újra gyorsan ment ki az ajtón, hol gondtalan matrózok körbe vették, s hol mit kérdeztek tőle. Valamelyik tengeri medve nagyot rökbentett egy szóra, s fölhangzott szózavara közül e név : Caracas. — A kapitány benne szóra összerezzent, s mintha egy végrehajtandó eszme villanyozta volna föl, mely tompultságán előbb elmosódott, — visszanyert eszmélettel, lázas vágytól telten kiálta ki : — Alila! Hattyú fehér ló nyerített vissza. — Mit akarsz fiam ? szólt döbbenten az anya. — No, mi volna természetesebb, minthogy menyasszonyomat akarom látni. Ő Caracasban van, s én elmegyek hozzá. Ha szeret még, visszahozom, s lemondva a tengeri részekről, csöndben fogunk itt élni; ha megcsalt, megölöm. Kardja egyet villámlott, szeme százat. Az acélnak van fénye, de nincs érzése. (Folyt. köv.) 17