Fővárosi Lapok 1865. augusztus (174-199. szám)

1865-08-02 / 175. szám

175-ik. sz. Szerda, augustus 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 17. sz. Második évfolyam 1865 Előfizetési dij: Félévre........................8 Irt. negyedévre . . . 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­renkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK, IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipótutca 1. sz. I. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr Oh hagyj el! Óh hagyj el, — menj ! — ne hívjad ajkam, Ne nyugtasd szíved keblemen; Ellankad, hogy ha célhoz éré, Az üdvözítő szerelem. Csak távolról hívj mézes ajkkal, S ha közeledem, menj odább, Hadd tartson soká, mindörökké A forró vágy, az égi csáb. . . De még se, még se! K­im az égről A nap perzselve süt le rám, Elfonnyad minden körülötte­m, A fa alant, s a lomb a fán. A tikkadt lepke földre lankad, A madár hallgat betegen, Mint gyilkos számom dúl szivemben Az égő, sóvár szerelem. Jöjj, szorítsd szomjas ajakimra Mámort lehellő ajakad, Árassz el csókod özönével Míg nem egy cseppig kiapad. S ha lankad a kéj szárnya, — oltsd ki Egy végső csókkal éltemet: — Ne érezzem, hogy ily végetlen Gyönyörnek vége is lehet. Torkos László. A VÉN ÁBRIS. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) Vilmos tovább irt. Ábrahám sokáig nyugtatta rajta tekintetét, míg végre fölállott, és lassú léptek­kel, szomorúan a mellékszobába távozott. Fia utána nézett. — Valami történt, amit nem akar megmondani, — gondolta magában. Nem sokára nagy robajjal föl­nyílt az ajtó, s egy sovány, magas ember rohant be rajta. Ez emberben, kinek arca örömtől égett, és szemei ragyogtak, alig lehetne fölismerni Vetésyt, a mérges, ingerlékeny arcú öreg urat. Egy feltört levelet tartott kezében, s magasan lobogtatva, a sietéstől fuldokló hangon ki­áltotta : — Él, él! Levelet kaptam tőle. Nem halt meg, Nápolyban van, eddig Amerikában volt. Él, édes ba­rátom, megházasodott s két gyermeke van, kik közül az idősebbik fiú. A háladatlan, valahára megemléke­zett rólam, és levelet irt! Örömem leirhatlan. E zavart szavakból Vilmos mit sem értett. — Kiről beszél ön ? — kérdezte. Vetésy úr leült, sebesen lélekzett, s anyira el volt fulladva, hogy nem tudott többet szólani, csak kezével intett, hogy nem sokára beszélni fog. Vilmos nem találkozott vele az utóbbi időben, azért könnyen kimagyarázható kíváncsisággal várta, mint fogja az öreg úr megfejteni ide jövetelének okát, és mi okoz­hatta örömét. Marira gondolt, s e pillanatban minden egyebet feledett. Végre kipihente magát az öreg úr, és beszéln­i kezdett. — Említettem önnek, hogy egy Vetésy a forra­­dalom után családjával együtt külföldre menekült, ott meghalt, és hátramaradt családjáról azóta semmit se tudtam. Édes barátom, a fiú él, megnőtt, megházaso­­dott, gyermekei vannak és a Vetésy név nem fog ki­­halni én bennem. Épen most kaptam tőle levelet, melyben írja, hogy haza fog jönni. Azonnal önre gon­doltam, mert szegény húgom többet szenvedett, mi­óta ön nem volt nálunk, mint én szenvedhetnek a világ valamenyi köszvényével. A­mint elmondtam neki az örömhírt, nyakamba borult, sírt, s ér, megér­tettem, hogy mit akar mondani. Nos, édes barátom, most minden renden van. Kissé heveskedtünk mind­ketten. — Hogyan, uram, most már megengedi, hogy Mari nem legyen ? — Igen, igen, azért jöttem. Semmi kifogásom nem volt ön ellen, fájt, hogy Marit szenvedni láttam, de Egri úr nem akarta elfogadni föltételemet. Most már ez akadály elhárult. Vilmos hálásan megragadta az öreg kezét. E pillanatban Vilmos egyik barátja lépett be. Ki volt pirulva és igen izgatottnak látszott. — Vilmos! — kiáltott, jöj velem, jöj a városhá­zához és beszélj valamit a választóknak. Szükség, hogy jelen légy, mert gonosz fegyverrel harcolnak ellened. Valaki a Tabán pártjából látva, mily kisebb­ségben vannak, gyalázatos dolgokat terjesztett el­lened. Rágalmaznak Vilmos. Jó lett volna, ha atyád meg nem jelenik a tömeg közt. — Szólj, mi történt? — Engedd meg, hogy őszintén elmondhassam, úgy a­mint történt. Én nem tudom mi igaz, mi nem azokból, miket atyád szemére hánytak, de sokakra hatással volt. Tudom, fájdalmasan hat reád, ha meg­tudod, de azért vigasztalni fog, ha netán a dolog nem jól ütne ki, hogy nem önhibád miatt történt. Egyik Tabánista szegény öreg atyádra mutatva, így kiáltott: „Nézzétek, ez az Egri Vilmos atyja. Nem ismeritek, vagy elfelejtettétek már, hogy kicsoda?“ S itt aljas dolgokat kezdett felőle beszélni, elnevezte őt még csalónak is. Sokan elhitték a mit mondott. A szegény öreg magánkívül rohant haza, többen még szitkok­kal is elhalmozták. „A fiú sem sokkal jobb nála!“ kiáltotta valaki, s a Tabánisták tovább terjesztették. A­mint egy hajdú megjelent a városház kapujában, hogy a zaj okát megtudja, néhányan fölemelték vál­laikra a hajdút, gúnyosan kiáltozva: „A ti jelöltetek apjának börtöne előtt sokszor járkált e derék ember, mikor Egri Ábrahám csalásért másfél évig be volt zárva. Halljátok-e, Egri Vilmos apja két évig ült a börtönben.“ Ez mind nem elég Vilmos, történt még más is. Szombat lévén, a koldus-ápoldabeli szegények perselyekkel alamizsnát gyűjteni járnak házról házra. Egy ilyen perselyes öreg koldust hoztak elő, s fölál­lították a városház sarkkövére, úgy hogy mindenki láthatta. Szánalmas nyomorult alak volt. Senki nem is sejthető, mit akar, mért áll ott mellén nagy lakatos perselyével; mindenki oda figyelt. Ekkor fölállott mellé Tabán veje, s olyan formákat beszélt, hogy ezt a nyomorult embert Egri Ábrahám tette koldussá. Húsz év előtt a legvagyonosabb polgárok egyike volt. Most pedig a koldusápoló intézetben sanyarog. A vén ember maga is szólt, s dühtől és boszútól elragadtat­va sírni is kezdett beszédje alatt, míg végre a hajdúk leráncigálták a sarkkőről. Mindenkit felbőszítettek atyád ellen, s azt hiszik, nem válna a város becsüle­­tévé, ha .. . — Ha oly alávaló ember fiát választanák meg, mint én vagyok, — szólt az öreg Abris, ki a mellék­szobából lépett ki. — Oh fiam, bocsáss meg nekem! Vilmos, ki leirhatlan fájdalmas érzéssel hallgatta végig barátja tudósítását, atyjához rohant. — Igaz-e mindez? — kérdezte furadozva. Atyja lecsüggesztette fejét és hallgatott. A­ki rá tekintett, kiolvashatta egész lényéből, hogy a­mit a városháza előtt beszéltek róla, mind igaz. A kínos némaságot senki sem akarta megszakí­tani. Vilmos hátra tántorodott és sápadt, meredt arc­cal nézett a légbe. Atyja a falnak támaszkodó. Az utcán beszédzaj hallatszott, s elmenő csopor­tok dobogása. Mindenki tudta, hogy a választók osz­lanak haza felé. Az öreg Vetési türelmetlenül forgatta kezében kalapját és botját. Úgy látszott,távozni akar, de előbb mondani szeretne valamit,azonban szavakat nem talál hirtelenében. Az öreg Malmos belépése zavarta meg a néma csoportozatot. A becsületes ember kedvetlen és hara­gos volt. —­ Mindent tudok, — szólt hozzá Vilmos. Malmos mester a padlatra ütött ezüst gombos botjával, megcsóválgatta fejét, megsodorgatta ősz bajuszát és néhány pillanatig nem tudott mit vála­szolni. — Mindazáltal nem volt sokkal több szavazat­­jok, mint nekünk, — tört ki végre belőle a szó. Vetési úr távozni készült. — Egri úr, — szólt Vilmoshoz fordulva, de a megszólítás után elakadt. — Sejtem mit akar ön mondani. Mari kisasz­­szony kezét megtagadja. A boldogsághoz épen úgy, mint az emelkedéshez, az út nagyon meredek szá­momra. —“ Bocsánat Egri úr, én nem tudtam mindent, én nem régen lakom e környéken, és nem is sejthet­tem azokat, a­miket most megtudtam. Én (becsüle­temre mondom !) nem vagyok előítéletes, de az em­berek és a világ az, s húgomat nem akarom kitenni az emberektől származható kellemetlenségeknek. Ezer bocsánat ügyvéd úr, hogy ezt ki kell mondanom. — No ugyan mondhatom, — szólt Malmos mes­ter mérgesen, — semmi valami szépet nem mon­dott most ön. Vetési úr végre fejébe nyomhatta a sokat forga­­tott kalapot, és távozott. A vén Abris mozdulatlanul, földre szegzett sze­mekkel most is ott állt a falnál. Vilmos távozni készült. — Hova megy Vilmos ? — kérdezte tőle Mal­mos mester. — Fölkeresni azt a szegény embert, kit atyám tett szerencsétlenné, s a­menyire lehet, enyhíteni agg napjait. Abris úr összekulcsolta kezét, és szemeit a ma­gasba emelte. — Oh istenem! E pillanatban egész múltjának súlyát érezte. VII. A koldus-ápoldában rövid kérdezősködés után rá­akadt Vilmos az öreg koldusra. Időtől megviselt, tisztes öreg volt ez. Épen az intézet fogházában ült, a városház sarkáról tartott beszédje miatt. Bizalmat­­lanul tekintett a belépő Vilmosra, ki nem minden megilletődés nélkül közeledett felé. — Ön nyilvánosan vádolt az imént valakit, — szólt hozzá, mire az öreg­ember hirtelen bele­vágott . — Már bűnhődöm érte. A felügyelőnek mindent bevallottam, úgy a­mint történt, még ön is vallatni akar ? Másfél napig leszek becsukva. Ne vegyék oly szigorúan, már megbántam. — Nem vallatni jöttem, szegény öreg. Vilmost két kémlelő szem mérte végig. — Mióta van ön ez ápoldában? — Nagyon régen, itt őszültem meg. Mióta ez az intézet fenn áll, én mindig lakója vagyok, annak pe­dig már majd húsz éve. Mikor szóba hozták a kol­­dus-ápolda alapítását, az elsők egyike voltam, a ki szép összeget adtam reá; mikor megnyílt, a legelső, a ki beléptem. — Hogy történt ez ? A kérdezett szomorúan rázogatta fejét. (Folyt, köv.)

Next