Fővárosi Lapok 1865. augusztus (174-199. szám)

1865-08-02 / 175. szám

MINEHAHA. Koszlits Lázár szerb elbeszélése. Minehaha ?*) Haha! mily csodálatos, haha! mily szép, haha! — Majd meghalljátok, mily édesen lehet még e névre majd kacagni. A déli indusok ama puszta széles sivár lapályán, hova nappal bolygó indus lovas, éjjel ind­­ösök gyá­szos árnyai tévedhetnek, ama kopár sziklás hegyek alján, hol a legvadabb ind törzsek kóborolnak, a mérhetlen síkságon áll egy kisded, mosolygó pata­kocska, melyet e tájék leggyönyörűbb kertje ékitve vesz körül. E helyütt emelé föl az öreg Hijavata sze­génykés „vigvam­“ját, **) ebben nevelé föl egyetlen Minehaha leányát, menyei virágszált sivár puszták messzeségén. És ! mily bájos volt e barna vid leányka, mily áldott jó lélek a kedves Minehaha! Valahányszor atyjára nézett le vele szót váltani kezdett Minehaha, anyiszor szökött föl az öreg Hijavata szivében az öröm e hangja: haha! Minehaha tizenhétszer élte meg a „százszorszép“ kinyiltát­á­s elhullását. Szerette a napot, szerette a hajnalt, kedvelte a csermelyt, vajmi gyakran mélyedt a hajnal­i patak szerelmeskedései szemléletébe, s esténkint, midőn a patakocskát sok tarka virág sze­­gélyzi körül, ezeket a hajnal­i patak szerelme szül­­­ötteiként üdvözli; olykor be-betekint a sima tükrü vízbe, s árnyékával múlatva, ujjával mutat feléje s nevetgélve kiált reá: „Minehaha!“ — melyre a pa­tak : haha ! viszhangja hallszik. Ekként tölté Minehaha a napokat a hajnallal be­szélgetve, a virággal játszadozva s a csermelylyel kacérkodva; igénytelen vágyai oly futólag vonultak lelkén keresztül, mint a könnyű felhők az indusok egén, elégedettségét arca tükrözte vissza, mint a haj­nalét a csermely. Ám nem soká e vágyak elégületlenné váltak, s Minehaha lelkére nehezültek; — egyszerre a barna leányka megszűnt a hajnallal beszélgetni, meg a vi­rággal enyelegni s a patakkal nevetgélni, s lelkét oly valami nehéz, terhes s kimondhatlan szállta meg, mely majd a messzi ind puszták, majd a sziklás he­gyekkel ért föl. Ha mikor tán az öreg Hijavata kérdezi: „Beteg vagy-e Minehaha?“ válasza egyszerű „nem“ volt,de a messzi síkság, sziklás hegyek nem késének lelke fájdalmát a szokott „haha!“-val viszhangozni. Ha tán Minehaha lelkére nem nehezültek volna oly kíméletlenül ama magas sziklaszálak, melyek lelkében magaslottak, nem kerülhetendi ki ügyeimét azon változás, mely az öreg Hijavatát érte; az öreg indus egy idő óta gyakrabban ül a „vigvam“ előtt mély gondolatokba merülve, a nyilak nagy számától körül evedzve, melyeket rendezgetni s a vesszőket javitni s igazitni oly sietve igyekezik, e szavakkal lát­va munkája után: „Élesre fend Hijavata, — élesre! barátaidnak szükségük lesz a nyílvesszőkre, a „fe­hér ördög“ mellét átszegzendőknek szükségök minél előbb.“ Ezeket mondogatja magában a munkájába elmé­lyedt öreg Hijavata. Kevés indus gyűlölte úgy a „fehérbőrűeket“, mint ezen a harc­i háborúban megőszült ind­­e gyű­lölet inditá­s ösztönzé­st a nyilak készítésére az in­dus hadfiak számára, egyenkint ajánlgatva „a ma­gas prófétának“, hogy engedje azokat a „fehér ör­dög“ szivébe hatolhatni; de hogy is ne könyörögne­k folyamodnék „a magas úrhoz,“ midőn a „fehér ör­dög“, kardja élével veszitteti el a vörös indusok nagy nemzetét! Ha fia lett volna, szivébe, lelkébe ülteti va­­la az ir­dhösök legszentebb fogadalmát: a „fehérbő­­rűek“ elleni gyűlöletet s a szabadság-harcvágyat. De mit keres Minehaha ártatlan szivében, mit sugárzó lelkében a harc s halál sugalata ? Hisz még csak nem is hallhatta a gyűlölt neveket atyja ajkairól, anyival kevésbé tudott ennek elkeserült ellenei felől. Az öreg Hijavata távol a „fehérbőrűek“ lakta népes helyektől, emelé föl egyszerű „vigvamát“, hova nem juthat s nem hatolhat be egy is ezek közül. — Hanem tegnap az öreg Hijavata egy fehér arcú lovast látott! — Ej, ha nyíllal kezében találkozhatott volna a lo­vassal ! Ezért volt oly elmerült az öreg Hijavata? Ezért faragta oly buzgón s fente oly élesre a nyilakat? Ezért dünnyögött magában Hijavata? No meg egyebet is láttak tegnap az ő szemei! # * * A virányon árnyas akácfák alatt, ott, hol leg­­édesben beszélget a hajnal a patakocskával, találko­zott Minehaha egy halvány lovassal. —• Mi neved, szép tündér? — szólítja meg a lo­vas a fülig elpirult vid leánykát. —mondsza, jó helyütt járok-e? Ez út vezet-e a sziklás hegyekre? A meglepetés elnémítja a leánykát. — Minehaha . . . Minehaha nem tudja.. . Mine­haha nem ismeri ... Minehaha------­Ej! mily édesen hangzott vissza a halvány lovas piros szivében a kedves haha! mily kifejezhetlen ér­zést gerjesztettek e mélabús hangok; a kigyuladt ér­zelmet elfojtandó, bátorítva folytatja: — Ne félj, lelkem, nézz reám, emeld föl fejecs­kéd — mond, s állához nyúl. A félénk kis bohó erre még jobban elpirul, s égő szemeit a földre szegzi. A lovas villámgyorsan sarkantyúba veszi pari­páját. — Isten veled, kedves Minehaha! mennem kell, de mentői előbb látni fogjuk egymást. Minehaha e szavait nem akarta válasz nélkül hagyni, ám föltekintve, nem láthatta a gyorsan eltű­nő szép ifjat. Nem is vehette jól szemügyre, nem is láthatta őt jól, s már­is szemsugarain lelkébe szökött a lovas déli alakja, lovát szabadon hagyva a virá­nyon legelészve, magát lelke virágjai közt felejtve. Azért magaslanak hát Minehaha keblében a „sziklahegyek“, melyek alatt elrejtve pihen a hal­vány lovas ? Azért zöldes hát lelkében a messzi vi­­rány, melyen ura nélkül legel a szabad mén, kerge­­tőzve ennek lakói — Minehaha óhaja, vágyaival ? Ezeket látta az öreg Hijavata; a mint találkoz­tak, azt a pár szót váltották, a mint egymástól eltá­voztak, a mint a halvány lovas egyetlene szivébe fészkelte magát be, — mindez ki nem kerülte az öreg hadfi sólyom szemeit. Az­nap este fölkerekedett Hijavata, fejébe nyom­va sas tollal ékített hadi kalpagját, vállára vetve ivét, tüszőjét válogatott nyilveszszőkkel töltvén meg. — Hova készül az én kedves atyám ? — kérdi tőle a halvány leányka. Az öreg válasz helyett hévvel szorítja kebléhez s égő csókot nyom homlokára. Ej öreg Hijavata, nem oly hévvel szoktuk meg­ölelni s nem oly forrón megcsókolni, kitől egyszerű vadászatra készülődve válunk meg! — máshova megysz te Hijavata! harcba készülsz te öreg bajtárs! * * * A titkos éj terjeszti ki szárnyait a kis „vigvam“ fölé, mintha valamit elleplezni akarna; a teli hold, az égnek méla hajója, ezüstös naszádjából szomorú pil­lantásokat vet a földre, mintha kedvese elvesztén bánkódnék; a tejút, az égnek fényes öve, hasonló egy, a karcsú leány termetét ölelő szeplőtlen kézhez. — A tó hallgatott, mintha benne a tündér aludnék s el­­szenderültében a partján ülő Minehaháról álmodoz­­nék; a vizen pillanatonkínt halvány szalag csillog föl, azt véled: álmában nevető tündér, azok a tiszta patakocskák pedig, azok az apró tükrök, melyekben Minchaha anyiszor nézdelte mosolygó arcát, cserge­­dezve folynak a tündér fényes keblére, mintha cser­­gedezésük által egy a virányon száguldozó halvány arcú lovasról mesélnének, ki bennök nézi magát, ők pedig ezt az arcot a tündér szívére viszik, a tün­dér pedig megismeri ezt az arcot, s azért nevetgél oly édesen álmában, hogy mosolyától az egész tó fénybe borúl. (Vége köv.) *) Indus szó : viz-mosoly. **) Bőr vagy falevéllel fedett ind kunyhó. Magyar Tudományos Akadémia. — Aug. 1. — (Magyarország esőiről. — A Kárpátok szerepe az eső­­zési viszonyokban. — Hó és jégeső. — Égi háborúk. — Nagy-Körösi találmány. — Id. Mándy Péter. — Prágába magyar könyvet kérnek. — Az elpusztult madarak. —• Sze­gény Rákos-Palota!) — (U. L.) Az akadémia a két havi szünidő előtt tegnap­ tarta utósó ülését. És pedig a mathem. és természettudományi osz­tályoknak volt szakgyűlésök, melyet összes havi ülés követett. Az előbbiben Hunfalvy János 1. tag szólt Magyarország esőzési viszonyairól. Hunfalvy úr, ki a múltkor a magyarhoni légmérsékletről terjesztett elő igen érdekes adatokat, most 42 helyről mutat be újabb meteorológiai vizsgálatokat. E helyek többi között Buda-Pest, Pozsony, Nagy Szombat, Eszter­gom, Pécs, Zimony, Szeged, Kecskemét, Fiume, Zá­gráb, Orsova, Selmecbánya, Brassó, Nagy-Szeben, Wallensen, Kassa, Lőcse, Beregszász, Tokaj, Török- Becse sat. E helyek évenkénti vízcsapadéka igen ér­dekes következtetésekre nyújt anyagot, így míg a két magyar medencében az évenkénti vízcsapadék kö­zép számítással 17.96 hüvelyket tesz, az a déli része­ken 35.27 , a felföldön 23.99 , Erdélyben 23.87, hüvelyknyi. Ebből kitűnik, hogy legnagyobb a víz­csapadék a déli részeken. Az alföldön a legtöbb víz­csapadéka Debrecennek van, 10 évi számítás szerint évenként 23,94 hüvelykms, de ebből nem következik, hogy a hortobágyi puszta, melynek légmérséki viszo­nyai Debrecen városáéitól nagyban különböznek, ugyanily vízcsapadékkal dicsekedhetik. A felföldön a legkisebb vízcsapadéka Kassának van, 19.42 hü­velyknyi, a legtöbb Selmecbányának 28.55 ; Erdély­ben a legtöbb Brassónak 30.99 hüvelyk, a legkeve­sebb Gyula­fehérvárnak 10.10. Általános igazság, mely mindenütt bebizonyo­­sul, hogy minél közelebb fekszik valamely hely a tengerhez, annál több a vízcsapadéka, e mellett a leg­többször is valósul, hogy minél magasabban van va­lamely hely a tenger felett, szintén annál több vízcsa­padékkal bír. Ama nézetet azonban, mintha a Kárpátok időjá­rási választófalul szolgálnának, s nevezetesen a nyári s őszi esőzés tartományait különitenék el, értekező alaptalannak nyilvánitja. E mellett azon esőzési ará­nyok is tanúskodnak, melyek a fel­­s alföld között fenforognak. S ez esőzési arányokat részletesebben fejtegetve, néhány érdekes meteorológiai furcsaságot említ fel. Ilyen a viz elpárolgása s a vizcsapadék között több helyütt tapasztalható különbözés. Így például Budán 1864. májusban a vizelpárolgás 88.84 vonalt tett, a vizcsapadék 8.53 vonalt, ugyanaz évi júniusban a vizelpárolgás 89 vonalnyi volt, a csapadék 23.65 vonalnyi. A magyar birodalom összes helyei közül a legkülönösb időjárása van Nagy-Szebennek, hol 1851-ben a vízcsapadék 44 hüvelyket ért el, s egy na­pon, a mondott évi aug. 5-dikén 43 vonalnyi eső esett. Az eső egyáltalában a sarki és egyenlítői légfolya­moktól függ, s a­hol ezek találkoznak, ott eső van. Nevezetes, esős évek voltak 1851, 1857, 1861. Mi a havazást illeti, középszámitással évenkint az alföldre 23, a felföldre 50, Erdélyre 47 havas nap esik; a hóviz az alföldön 3, a felföldön 7, Erdélyben 5 hüvelyket tesz. Egyátalában az évi csapadék 15-de a hó. A jégesőkről nincsenek ily pontos adatok, de értekező erre nézve is több részletet sorol elő. Égi há­ború évenként középszámítással az alföldre 15, a fel­földre 111, Erdélyre 21 esik. A legkevesebb égi hábo­rú van Óvár s Pozsony között, Óvárott évenként alig 9—10. A legtöbb égi háború júniusban van, a legke­vesebb november, december, januárban. Ezekben központosulnak a legfőbb adatok Ma­gyarország esőzési viszonyairól. Száraz, azaz ned­vességről szóló számhalmaz, mely nálunk, hol a szo­morú emlékű 1863-dik év oly sanyarú nyomokat ha­gyott hátra, kétszeres érdekkel bir. Bár az ilyen ta­pasztalatokon okulta, újabb lendületet nyerne a föld­öntözés, melynek létesítéséhez összes gazdásza­­tunk jövője van kötve. S míg Hunfalvy úr értekezésében a magyarországi vízcsapadék történetét mutatja be, egy nagykőrösi 8-dik osztálybeli tanuló ifjú a viz hatása titkain töri fejét, s egy átala feltalált gépről hosszas leírást, meg rajzokat közöl az akadémiával, mely találmány való­sítása által el lehetne azt érni, hogy a víz nyomó ere­jénél fogva helyettesítné a nagyon költséges gőzt. Az akadémia Stoczek úrnak adta át e munkálatot, nézné meg, hogy mi ebben a való. Id. Mándy Péter úr is új járulékot küld a nagy szótárhoz. Mándy úr a legfáradhatlanabb akadémiai gyűjtő, és százakra megy a szavak száma, melyeket a nagy szótárba való feldolgozásra küldött be. S kül­deményeiben nagyon sok a használható. Prágából az „Akademischer Lese­verein“ az akadémia kiadványait kéri. Az akadémia sajnálja, hogy e kérelmet nem teljesítheti. Bejelentetvén, hogy Mexikóból közelebb 156 kitömött madár érkezett meg az akadémia számára, melyeket az a nemzeti mú­zeumnak enged át, miután ily gyűjteményekkel nem foglalkozik, kérdés létetett, hogy valljon ama termé­ - 668 .

Next