Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)

1865-09-16 / 212. szám

halaszthattam, és hittem, hogy küldöttem ,­szerencsé- ben fog megérkezni. A város nincs messze, mind­össze két versenybre. Hát egyszerre visszatért kor­mányzóm gyalog, feldúlt ábrázattal és tépett öltönyök­kel. Mi történt? — kérdem­ elrémülten. „Oh anyács­kám ! — mondja sírva az ember, — a rablók kifosz­tottak. Dubrowski megállított az utón. Föl akart akasztatni, s csak nagy későre könyörült rajtam , ha­nem a levelet s ráadásul lovainkat és kocsinkat is elvette.“ „Mennybéli király! — kiáltok föl majdnem elájulva, — mi lesz Wannikhámból ? Meghal éhen az idegen városban pénz nélkül! Mit tegyek ?“ Rögtön másik levelet írtam neki, a melyben körülményesen megírtam mindent és anyai áldásomat küldöm számá­ra, hanem pénzt egy képeket sem. Legalább anyai érzületemet ne vonja kétségbe. — Erre nem is volt joga! — mondá Troikuroff, hogy előbbi sértéséért a szép özvegyet megengesz­telje. — Egy hét elmúlik, el a másik is, ekkor egy fényes telega hajt be udvaromba, s egy tábornok óhajt velem beszélni. „Bocsássátok be,“ — mondom én. A tábornok belép. Szép, daliás férfi, harminc és negyven év közt, nagy szakállal, Kullneffnek mondva magát­­hires orosz tábornok, a­ki Finnország elfoglalásakor tüntet­te ki magát. Elesett 1812-ben.) finom udvariasság­gal előadá, hogy boldogult férjemmel együtt szolgált, s erre kocsizván, meg nem állhatta, hogy a régi baj­társ özvegyét meg ne látogassa. Nagyon szívesen fo­gadom, beszélgetünk egyről-másról, egyszer előjön szerencsétlenségem Dubrowskival. Az én tábornokom szemöldökét ráncolja. „Különös! — mondá. —A­mint én hallottam, Dubrowski csak gazdag és rósz­szívü embereket szokott kifosztani. Ott valami galád­­ság lappang. Hivassa csak a kormányzót.“ Előhíva­tom a jószágkormányzót. Alig lép ez be, és alig látja meg a tábornokot, kővé mered. „Beszéld el csak mégegyszer, — szólt hozzá a tábornok, — hogyan rabolt meg téged Dubrowski, s hogyan akart fölakasz­tatni.“ Az én emberem elkezd reszketni, s egyszerre a tábornok lábai elé vetve magát, sírva fakad. „Bün­tess meg! — kiáltá, — mert az ördög elvakított, s­­ hazudtam.“ „Ez esetben csak mondd el tehát a dol­got. Hogyan történt? Én majd hallgatom!“ — paran­csolja a tábornok. A kormányzó hallgat. „Nos? — folytatja a tábornok szigorúan, hogy szinte magam is megijedtem. —Hát hol találkoztál Dubrowskival?“ „A két tölgyfánál.“ „S mit mondott neked ?“ „Kér­dező, hogy kinek szolgálatában vagyok.“ „Tovább!“ „Akkor elkérte tőlem a levelet és pénzt, s én átadtam neki.“ „És aztán ? Mit tett ő ?“ „Visszaadta a pénzt és levelet, és mondá, hogy adjam a postára.“ „És te?“ „Kegyelmes úr . ..“ „Jól van. Most majd velem gyűl meg a bajod, galambocskám. S kegyed, asszo­nyom, szíveskedjék e fickó vasas­ládáját kikerestetni, őt magát pedig néhány napra nekem átengedni. Én magamra vállalom nevelését.“ Én jól gyanítam, ki volt a tábornok, de nem mertem ellenmondani. A pénzt megtalálták a ládában, kocsisaim felkötötték a szerencsétlent a tábornok kocsijára, s a tábornok mindjárt délután távozott, pedig marasztottam. — Tehát mégis marasztotta? — nevetettt fel Troikuroff diadalmasan. — Csupa udvariasságból! felelt újra elpirulva a szép özvegy. — De hallják a történet végét. Másnap kormányzómat megtalálták az erdőben egy cserfához kötözve. Halva volt, s bőre korbácsütésekkel úgy le volt róla szedve, mint a hársfa héja. (A hárs héját bocskoraik fűzésére szokták az orosz parasztok hasz­nálni.) Mindenkinek­ szeme a fölhevült elbeszélőnőre meredt, leginkább azonban a fiatal leányoké, a­kik Dubrowski iránt nagyobbára titkos rokonszenvvel viseltettek, mert egy érdekes regényhőst, jellemes szabad lovagot láttak benne, kivált Mária, a ki lel­kesült Reth­iff Anna regényeinek rejtelmes iszonyai iránt s egészen beleélte magát azon regények szel­lemébe. — Te, Sassina Anna, tehát azt hiszed, hogy Dubrowski volt ? — kérdé Troikuroff egyszerre ko­molyan és „te“­gezve a szép nőt. — Csalódd­! Én nem tudom, hogy ki volt, de hogy Dubrowski nem volt, az bizonyos. — Nem-e? Hát ki lett volna. — Mondom, hogy nem tudom. Hanem én ismer­tem gyermekkorában. Kis vézna szőke gyerek volt. Lehet, hogy a haja azóta megbámult, de nem öre­gebb az én Massámnál csak valami öt évvel. Tehát huszonkét-huszonhárom éves most, és nincs harminc és negyven közt. — Nagyméltóságodnak igaza van, — bátorko­dott az isprawnik közbeszólani, — nálam levő sze­­mélyleirása szerint épen huszonhárom éves. — Ne mondd! — kiáltott rá hitetlenül Troiku­roff. — Derék! Hát van személyleirásod is róla. Ol­vasd fel, hadd halljuk. Jó megismerkedni az ilyen emberekkel, hogy ha egyszer találkozni találnánk, tudjuk, hogy kihez van szerencsénk. Az isprawnik meglehetősen piszkos lapot vont ki kabátja zsebéből, bizonyos méltósággal szétbonto­­gató, és selyegő hivatalos hangon olvasni kezdé : „A kegyetlen rablógyilkos Dubrowski személy­­leírása, fölvéve volt cselédjeinek bemondása után. Kora : huszonhárom év. A­mint mondtam. Termete : közép; arca : közönséges; szemei : barnák; haja : gesztenyebarna; orra : közönséges; különös ismer­tető jele : nincs. — Ez az egész ? — kérdé felkacagva Troi­kuroff. — Ez! — felelt az isprawnik félig önérzettel, fé­lig hüledezve, és gondosan összehajtogatva a papírt, zsebébe rejté. — Akkor gratulálok, isprawnik úr! Valóban pompás okmány. Ily személyleirás birtokában meg­foghatatlan, hogy Dubrowskit mindeddig el nem fog­tad. Hát ki nem középtermü? hát kinek nincs kö­zönséges orra ? kinek nincsenek barna szemei ? Fo­gadni merek, hogy három óra hosszáig ülhetsz Du­browski mellett, beszélhetsz is vele s még csak nem is fogod sejteni, hogy a kegyes isten vele hozott össze. Borzasztó okos emberek ezek a törvénytudók ! Az isprawnik megszégyenülten önte ki haragját egy ártatlan ludeomban. Eközben a szolgák már többször változtatták a boros­üvegeket, több butélia Don melléki bor nyit­tatott fel nagy duranással és költetett el champagnei helyett. Az arcok fényleni, a szemek ragyogni kezd­tek ; a beszéd hangosabb, vidámabb, összefüggéstele­­nebb lett. — Majd én fogom megmutatni! — kiálta fölhe­­vülten Troikuroff, — hogy mint kell e rablókkal el­bánni. Ha én kimegyek ellenük embereimmel, ezek közül mindegyik megbirkózik egy medvével. — Apropos medve! — vágott bele Pafnutits An­tal. — Hogy van a medvéd, a Misa ? — A Misa? — szólt egyszerre alászállított han­gon. — Megdöglött. Meggyilkoltatott. — Hogy-hogy ? — Ott ül megölője! — mondá Troikuroff, a fran­cia nevelőre mutatva. — Megboszulta a te sérelmei­det. Emlékszel még ? — Hogyne emlékezném ! — szólt Pafnutits füle tövét dörzsölve. — Nagyon emlékszem. Mintha csak tegnap történt volna. Tehát megdöglött ? Kár, bizony isten kár! Pompás állat volt. S milyen okos volt az ördöghordta döge. Hozzá hasonló medvét nem egy­hamar fogsz találni. S miért ölte meg a „musse?“ Troikuroff nagy öntetszéssel beszélte el az egész eseményt, mert szokása volt mindenre büszkének lenni, a­mi vele csak némi összefüggésben is állott. A vendégek bámuló felkiáltásokkal hallgatták a francia hősi tettét , magasztalásokban törtek ki, s az eddig mellőzött nevelő átalános figyelem tárgya lett. Nyugodtan ült az asztal végén, mint eddig, ko­­ránkint Sassának francia nyelven illemre-intő utasítá­sokat adva. Valamint előbb a mellőzés, úgy most a kitüntető figyelem nem volt képes kihozni sodrából, s nem látszott észrevenni az elismerő rokonszenvező pillantásokat a hölgyek szemeiben. Legelismerőbben, legrokonszenvesebben pillantott Mária. Az ebéd, mely négy óra hosszáig tartott, véget ért; a házi-úr összehajtó asztalkendőjét, mindenki fel­állott s a mellékszobákba távozott, a­hol fekete kávé, kártya és újabb boros­üvegek várakoztak. (Folyt. köv.) Audubon. II. Audubon nem egyszer forgott életveszélyben is. Egy alkalommal sötét éjjel a felső Missisippi partján barangolván , messziről mécsvilágot látott pislogatni, melynek sugarait követve, csakhamar magános kuny­hó nyitott ajtaján lépett be. A kunyhóban koros nő csücsörészett, ki Audubon kérdésére: váljon itt éji ta­nyát kaphatna e­z igennel felelt. E nő félig meztelen volt, beszédje kellemetlenül hangzott. Audubon a tűzhely melletti zsámolyon foglalván helyet, az ajtó mögött egy fiatal indiánt pillantott meg, ki könyökeit térdére támasztva, fejét két kezében nyugtató, de fajának szokása szerint az új jövevény­nyel nem sokat törődött. Az indiánok ezen szótlansága a büszkeségnek s önbecsülésnek szótlansága. Nagy indián is volt a falhoz támasztva, a földön nyilak s agyonlőtt madarak hevertek. Audubon az ifjat franciául szólította meg, miután e vidék lakói a kanadai franciákkal folytonos össze­köttetésben állván, sokan közülök e nyelvet értik. A megszólított erre fölemelte fejét, s a természetbúvár csak most vehette észre, hogy e vörös embernek egyik szeme üregéből ki van tépve, míg a vér sűrűn patakzik orcáján végig. Ép szemével jelentő pillantást vetett Audubonra, de hogy ezzel tulajdonképen mit akart légyen tudatni, csak később jön világossá. Ez­után elmondta, hogy vadászat közben egyik nyila az íjon ketté pattanván, a szemébe sudamlott, de dacára borzasztó fájdalmának, a panasz egy hangja sem jött ajkára s arcvonásai tökéletes nyugalomra mutattak. Erős, izmos testalkatú férfiú volt és szeméből és­ su­gárzott. A vadonság stoikusa volt­­, stoikus, hiúság nélkül. . A kunyhó egész bútorzata medve és bölénykö­­rökből állott. Audubon elővette aranyóráját, hogy megtudja mikép áll az idő. — Késő van már — szólt ezután az asszonyhoz — álmos is, éhes is vagyok. Kaphatnék-e estebédet ? A vén asszony kapzsi tekintetet vetett az órára, közelebb jött, s kellemetlen hangsúlylyal szólt: Kap­hat, csak keressen ott a pernyében, lepényt fog talál­ni. Sós bölényhúst is adhatok, mindjárt előhozom, hanem azt a szép órát nem adná nekem pár pillanatra, csak kölcsön? Auduban oda­adta neki az órát láncostól. A vén asszony megforgatta,s a mécs világánál bámulta a csillogó aranyat. — Oh — kiáltott fel, s nyakába akasztván a hosszú láncot — ha ez ékszer, e kincs az enyém volna! — Auduban nála hagyta az órát, s jóízűen falatozott. Még nem támadt benne gyanú. Eközben az indián rögtön felugorván, nyugtala­nul kezdett fel s alá járni. Audubon azt hitte, a fájda­lom zaklatja; midőn azonban a vén asszony háttal fordult feléjük , az ifjú lehajolt, s oly vad tekintetet lövett Audubonra, hogy ez szinte összerezzent. Audu­bon kérdőleg viszonozta e tekintetet, mire amaz szinte boszankodva nézett rá: hogy hát miért nem értette meg őt? Ezután leült, majd megint felugrott, s Audubon mellett menvén el, oly hatalmasan csípte oldalba, hogy ez kínjában felkiáltott. Erre a vén asszony visszate­kintett , az indián pedig megint elfoglalta helyét, csa­tabárdjára pillantott,vadászkését megköszörülte,s időn­kint Audubonra jelentő pillantásokat vetett. Ez végre megértette őt. Tudta már, hogy veszélyben van, s in­tett amannak , miszerint már érti mit akar. Ezután visszavevén óráját, valamely ürügy alatt kiment, kéz­hez vette két csövű puskáját, négy golyót tett beléje, új gyutacsokat rakott a laborkákra, s megint bement. Az indián ezalatt minden mozdulatát figyelemmel ki­sérte , s míg Auduban egy bölénykörre heveredvén, kutyáját szólította, fegyverét maga mellé fektette, s csakhamar úgy tett, mintha már mélyen aludnék — amaz bárdjára támaszkodva mozdulatlanul állott. „Némi zajt hallván — írja maga Audubon —, kissé felnyitottam szememet, s láttam, hogy két mar­kos fiatal férfi nagy szarvast cepel a kunyhóba. A vén asszonynak fiai voltak ezek, s jól is tartotta őket rögtön pálinkával. — Majd az indiánt, majd engem vizsgálván, kérdék ezután anyjukat, miért tűri meg kunyhójában e „vad ebet.“ Angolái szóltak, s igy az indián nem értette beszédjüket. Később anyjuk a sa­rokba húzódott velük, s most a felett tanakodtak: mi­kép lehetne engem könnyű szerével ebből az árnyék­világból kitisztítaniok, hogy az órámat megkaphassák. A két férfi sokat ivott, s anyjuk sem kímélte a pálin­kát. Aligha föl nem akartak kissé dönteni, hogy a pá­linkából bátorságot merítsenek. Én azonban készen voltam a csatára, kutyámnak csöndesen megve­regettem a hátát, s puskám sárkányait felhúztam. A kutya tudta, mi van itt készülőben, felkelt, vad tekin­tettel nézett ellenségeimre, s bizonyára az első szóra a nyakukba ugrott volna. Az indián mereven állott, mint valami szobor. Az egyik kezében vadászkósét, a másikban csatabárd­ját tartotta. - 836 —

Next