Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)
1865-09-21 / 216. szám
216-ik. sz. Csütörtök, September 21. K.i«do-Mva»d. pest, baratok,tere . Második évfolya . 1865 Előfizetési díj: Félévre . . negyedévre 8 írt. 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, feoronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr Előfizetési fölloívást nyilván lapunk nyolcadik évnegyedére, az előfizetések mielőbbi megújítását, s vállalatunk szives terjesztését kérjük. A közönség részvétét folyvást élénk, tartalmas, minden kérdésben szabadelvű irodalmi napilappal kívánjuk viszonozni. Az országgyűlés megnyíltával tollrajzokat és jellemrajzokat is adandunk. Külföldi levelezőink számát folyvást szaporítjuk. Előfizetési ár az okt.—dec. évnegyedre négy forint. Az összegek minél előbb Emich Gusztáv kiadó hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendők. A LEVITA. Elbeszélés. Kazár Emiltől. Vasárnap és szép tavaszi délután volt; a pihenés napja volt, mikor nem tarkítják a szántóföldek sötét tábláit a szántó barmok és az eke szarvát tartó földműves vászon ruhája, sem a réteken nincsenek azok az apró, fehéres pontok, melyek távolról mozdulatlanoknak látszanak, pedig serény munkások ; a nyugalom napja volt, az az ünnepélyes nap volt, melyet vidáman szoktak megülni; ünnep volt, melyet magyar ember igen kifejezőleg piros pünkösd napjának nevez ; az a nap volt, melyre falukban mindig jó előre készülnek. A mily csöndesek voltak az öcsényi legelők és szántóföldek, melyeken alig lehetett egy-egy mozgó, vagy olyan pontot látni, melyet megszokás után embernek ismerhetni föl, és oly népes volt az Őcsény alatt elterülő mező, melyet vidám csoport tarkított, ellepve a rétet kétfelé osztó ér partjait, s a vadkörtefák árnyas helyeit. A hol a mező legsimább volt, a hol a törpe cserjebokrok tisztán hagyták a helyet, a falu fiatal népe gyűlt össze, s a hét hat napjában üstöt foltozó négy cigány nótáján kifáradhatlanul táncolt. A faluból vezető gyalogúton két kabátos férfi haladt a mulatók felé. A legtöbb falu kabátos embereiből ki lehet kettőt válogatni, akik magasak és soványak, s ezek történetesen valami községi tisztséget viselnek, és elég csodálatos, hogy e két sovány ember rendesen a jegyző és kántor. A kövér jegyző és rektor mindenesetre nem a mindennapi emberek közé tartoznak, s nagyon elütnek attól a fogalomtól, milyet egy jegyző és rektor nyújt, kik sovány jövedelem mellett vagy a faluháza, vagy az iskola fenyőfaasztala mellett görnyedeznek. A két kabátos egyike ezek közül való volt. Széles állkapcsai, hosszú szája vala, a homlokán két mély redő, mely nem volt az idő műve, miután ily mély redőkhöz még fiatalnak látszott, inkább onnan származhatott az, hogy szemöldeit beszéd közben fölhúzogatta. Ha e férfi az Örkényi rektor volt, úgy az éneklés közben vésődhettek e redök. A másik alig vola még 22—23 éves, egészséges arcával, s oly testalkattal, mely idővel ép úgy elhízhat, mint megsoványodhat. Oly korban volt még, mikor mind a lélekre, mind a testre még sok vár. Mikor már közel voltak a táncolókhoz, a sovány férfi így szólt társához : — Meglátja barátom, hogy itt jobban szét lehet nézni az öcsényi leányok közt, mint a katedráról. A fiatalember nem válaszolt, de látszott arcán, hogy a megjegyzés kielégítő. Mosolygott és vizsgán szögezte előre szürke szemeit. Midőn elérték a csoportot, mindnyájan köszöntötték őket. A táncolók észrevévén, hogy idegenek érkeztek, még tüzesebben folytatták a táncot. A közellevő fák alatt mindenütt egy kis társaság foglalt helyet. Piros és kék sávolyos abroszokat terítettek a gyepre, s erre rakták ki a puha dúcos cipót, a fonatos bábakalácsokat, a ropogósra sütött ürücombot, a piros, fehér szivárványos sódart, s az épfogú gyermeksereg kedvenc csemegjét, a pattogatott kukoricát. Ha közben nem volt a kulacs, a fa ágáról lógott le. Az idősebbek itt telepedtek meg, a fiatalság megfeledkezett a táncban evésről, ivásról. Az érkezők alig vetettek egy futó pillantást a vidám csoportra, midőn már többen közeledtek feléjök. — Jó napot rektor uram! Jó napot legátus uram! Reményem, hogy az én vendégeim lesznek. E meghívás hallatszott több helyről. Az a sovány férfi, aki csakugyan rektor volt, nem sokat hagyta magát kéretni, csak azért habozott néhány pillanatig , hogy kinek a meghivását fogadja el a sok közül. Az első kéz által, mely karját megfogta, egy terebélyes fához engedte magát hurcoltatni, hol a vörös sávolyos abrosz körül már többen ültek. Társát más kéz más felé vezette, s egy barátságos hang tudtára adá, hogy addig el nem bocsátja, mig kenyerét és borát meg nem ízleli. A legátus ur sem szabadkozott, s bár a tiszteletes ur asztalától nem régen állt föl, a kezébe adott görbe késsel mindenből szelt egy-egy falatot, amit csak elébe raktak. Az öcsényi cigányok egyre húzták, s a falu fiatal népe kifáradhatlan volt. A legátus közelről akarta nézni a vigadókat. Azok közé ment, a kik a táncolókat körül állták. Nagyon természetes, hogy első tekintete azon a leányon akadt meg, kinek fejére nagy rózsakoszorú volt téve, holott a többinek nem volt. Azonnal tudta, hogy ez lesz a pünkösdi királyné. Talán az első rózsák voltak e koszorúban, melyek az idén nyíltak, mert a pünkösd kissé korán esett, s talán nem is nyílott még több ki, mint a menyi e koszorúban volt. — A legátus természetes kíváncsisággal akarta az ünnep királynéjának arcát is látni. A leány szemközt táncolt táncosával, s háttal vala a legátus felé fordulva. Oly szép hajtása volt sugár termetének, nyakának, karjainak és derekának, amint táncolt, hogy a fiatal ember kissé türelmetlenül várta, mikor fordul már felé. A táncolók e közben dalolták : Elmehetsz már akár alá, akár föl, Nem találod az öcsényi leányt föl, Mert van annak vékony karcsú dereka, Bodorodik is rajta a rokolya. Mintha e hajadotra készítették volna e dalt. A legszebb alak volt a táncolók közt. Igen csinosan, a többiekhez képest némi fényűzéssel is volt öltözve. Gazdag sötét haját nem fonta egy ágba, mint a többiek, hanem vékonyabb ágakban kigyókontyra aggatta föl, melyen a hímzett párja nyugodott. Mellénykéje selyem, ingujjai patyolatból valának. Végre a legátus megláthatta arcát is. Igen szép leány volt, kerek barnás arccal, mely égett a tánc hevétől, szép vágású fekete szemekkel, s gömbölyű állakkal. A rózsakoszorú senkinek sem illett volna úgy fejére, mint az övére. A dal egyre folyt az öcsényi lányokról, s a legátus rajta feledte szemét a legszebb öcsényi leányon, ki vndoran beszélt táncosával, egy nyúlánk, vadgalambszínű dolmányú legénynyel. A fiatal legátus sokáig nézte a táncolókat és a szép hajadont, azután a rektor után nézett, mert akart tőle valamit kérdezni. Rektor uram ott volt az egyik körtefa alatt, féloldalt a fűre dőlve, valamint a többiek is, és igen hangosan beszélt, míg a többiek hallgattak. A legátus látta, hogy azt most meg nem kérdezheti, amit akart, azért visszament a táncolók közé. Egy-két jámbor asszony, akik látták, hogy a legátus úr milyen csöndesen áll egy helyben, azt mondták egymásnak : „Ajtatos pap lesz a mi legátusunkból.“ A falu legénysége mást mondott egymásnak a legátusról. Végre esteledni kezdett, s az est a faluba térésre intett mindenkit. Rektor uram a legátus karjába akasztotta karját s azzal kezdte a beszédet, hogy pünkösd a legszebb ünnep a kalendarjom minden ünnepe közt. A legátus helyben hagyta, azzal a megjegyzéssel, hogy a legvidámabb is egyszersmind. Erre társa dúdolni kezdett, mig ő meg nem szólította: — Ki volt a pünkösdi királyné? — Bokor Ilus. E rövid felelet után a rektort kialvó félben levő pipája foglalta el, melyben a tüzet élesztgette. Mikor aztán jól füstölt a pipa, a legatua várta, hogy még több fölvilágosítással is szolgál a rektor; azonban ez már aligha el nem feledte, miről beszéltek az imént . Neki kellett tehát ismét fölvenni a beszédet. — Szép leány az a Bokor Ilus, — szólt odavetőleg. — És gazdag is, barátom uram! — mond a rektor, kit most nem háborgatván a pipa tüze, szokott beszédessége visszatért, s igy folytatá: — A leggazdagabb leány messze környéken. Az apja nem akarja közönséges paraszt legényhez adni, papot, vagy notariust vár leányának. — Ugyan ki volt az a vadgalambszínű dolmányos legény, aki anyut táncolt vele? — Láttam magam is. A szárazmalombeli molnár fia, Gyuri. Szereti a leányt, de soha sem kapja meg. — Vájjon Ilus is szereti? — Azt már nem tudom. Hogy Ilus azonban egy kicsit nagyravágyó, bizonyos vagyok benne, s azért nem hiszem, hogy valaha Molnár Gyuri felesége legyen. Előttük és utánuk, s a mezőn szerteszét a hazatérők zajgó csapatjai mentek a réten. Néhányan csatlakoztak a rektorhoz és legátushoz, s végét szabíták a megkezdett beszélgetésnek. Egy daloló csapat zeneszó mellett előttük ment. A legátus jól tudta, hogy azok a pünkösdi királynét kisérik haza, s minthogy tudta, hogy Iluska abban a csoportban van, egy világos ruhába öltözött alakot látott a szürke homályban, s azt kisérte tekintetével, pedig meglehet, nem az volt Iluska. Minden emlékezetes esemény nélkül értek a faluba, bár a legátus egész után úgy gondolkozott, hogy mindezt soha sem fogja elfelejteni. Az iskolaház előtt a rektor és ő kiváltak kisérőik közül, s jó éjt kívánva, a házba mentek, mert a legátus a rektornál volt szállva. Rektor uram álmos lévén, azonnal lefeküdt. Vendége csakhamar elfujta a faggyúgyergyát, de elfelejtette eloltani a kanócot is, talán azért, hogy nézhesse a sötétben, mint fogy pillanatról pillanatra a világos pont, s mint örvényes fölötte a felszálló füst. Nézte mindaddig, míg el nem múlt az egész, mint ezt eléggé ki lehetett venni annál a halavány sugárnál, mit a fogyatékos hold beküldött a kis ablakon. A legátus sokáig ült az ágy szélén, s hallgatta az utca végéről szóló zenét, melyből a klarinét hangja oly élesen kihallatszott, hogy egyszer a rektor (egyre hánykolódva fekhelyén,) boszankodva dörmögte : — Bizonyosan Molnár Gyuri huzatja Ilus ablaka alatt. Hogy a patvar vigye el azt a klarinétot. — Gazdag legény az a Molnár Gyuri ? — Gazdag. Rektor uram nem beszélt többet, a sivalkodó klarinét dacára csakhamar elaludt. Vendége is ledőlt ágyára, de nem tudott olyan hamar elaludni. Még hallotta, mikor egy csapat elment az utcán, s épen a ház előtt dalolták azt a nótát az őcsényi leányokról. Hanem mikor reggel a nap már anyira emeltyű