Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)

1865-09-21 / 216. szám

216-ik. sz. Csütörtök, September 21. K.i«do-Mva»d. pest, baratok,tere . Második évfolya .­ 1865 Előfizetési díj: Félévre . . negyedévre 8 írt. 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, feo­­ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr Előfizetési fölloívást nyilván lapunk nyolcadik évnegye­dére, az előfizetések mielőbbi megújítását, s vállalatunk szives terjesztését kérjük. A közönség részvétét folyvást élénk, tartalmas, minden kérdésben szabadelvű irodalmi napi­lappal kívánjuk viszonozni. Az or­szággyűlés megnyíltával tollrajzokat és jellemrajzokat is adandunk. Külföldi levele­zőink számát folyvást szaporítjuk. Előfizetési ár az okt.—dec. évnegyedre négy forint. Az összegek minél előbb Emich Gusztáv kiadó hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendők. A LEVITA. Elbeszélés. K­azár Emiltől. Vasárnap és szép tavaszi délután volt; a pihenés napja volt, mikor nem tarkítják a szántóföldek sötét tábláit a szántó barmok és az eke szarvát tartó föld­műves vászon ruhája, sem a réteken nincsenek azok az apró, fehéres pontok, melyek távolról mozdulatla­noknak látszanak, pedig serény munkások ; a nyu­galom napja volt, az az ünnepélyes nap volt, melyet vidáman szoktak megülni; ünnep volt, melyet magyar ember igen kifejezőleg piros pünkösd napjának ne­vez ; az a nap volt, melyre falukban mindig jó előre készülnek. A mily csöndesek voltak az öcsényi legelők és szántóföldek, melyeken alig lehetett egy-egy mozgó, vagy olyan pontot látni, melyet megszokás után em­bernek ismerhetni föl, és oly népes volt az Őcsény alatt elterülő mező, melyet vidám csoport tarkított, ellepve a rétet kétfelé osztó ér partjait, s a vadkörte­fák árnyas helyeit. A hol a mező legsimább volt, a hol a törpe cser­jebokrok tisztán hagyták a helyet, a falu fiatal népe gyűlt össze, s a hét hat napjában üstöt foltozó négy cigány nótáján kifáradhatlanul táncolt. A faluból vezető gyalogúton két kabátos férfi haladt a mulatók felé. A legtöbb falu kabátos embe­reiből ki lehet kettőt válogatni, a­kik magasak és so­ványak, s ezek történetesen valami községi tisztséget viselnek, és elég csodálatos, hogy e két sovány em­ber rendesen a jegyző és kántor. A kövér jegyző és rektor mindenesetre nem a mindennapi emberek közé tartoznak, s nagyon elütnek attól a fogalomtól, mi­lyet egy jegyző és rektor nyújt, kik sovány jövede­lem mellett vagy a faluháza, vagy az iskola fenyőfa­asztala mellett görnyedeznek. A két kabátos egyike ezek közül való volt. Szé­les állkapcsai, hosszú szája vala, a homlokán két mély redő, mely nem volt az idő műve, miután ily mély redőkhöz még fiatalnak látszott, inkább onnan szár­mazhatott az, hogy szemöldeit beszéd közben fölhú­zogatta. Ha e férfi az Örkényi rektor volt, úgy az éneklés közben vésődhettek e redök. A másik alig vola még 22—23 éves, egészséges arcával, s oly test­alkattal, mely idővel ép úgy elhízhat, mint megsová­­nyodhat. Oly korban volt még, mikor mind a lélekre, mind a testre még sok vár. Mikor már közel voltak a táncolókhoz, a sovány férfi így szólt társához : — Meglátja barátom, hogy itt jobban szét lehet nézni az öcsényi leányok közt, mint a katedráról. A fiatal­ember nem válaszolt, de látszott arcán, hogy a megjegyzés kielégítő. Mosolygott és vizsgán szögezte előre szürke szemeit. Midőn elérték a csoportot, mindnyájan köszön­tötték őket. A táncolók észrevévén, hogy idegenek érkeztek, még tüzesebben folytatták a táncot. A közellevő fák alatt mindenütt egy kis társa­ság foglalt helyet. Piros és kék sávolyos abroszokat terítettek a gyepre, s erre rakták ki a puha dúcos ci­pót, a fonatos bábakalácsokat, a ropogósra sütött ürücombot, a piros, fehér szivárványos sódart, s az épfogú gyermeksereg kedvenc csemeg­jét, a patto­gatott kukoricát. Ha közben nem volt a kulacs, a fa ágáról lógott le. Az idősebbek itt telepedtek meg, a fiatalság megfeledkezett a táncban evésről, ivásról. Az érkezők alig vetettek egy futó pillantást a vidám csoportra, midőn már többen közeledtek feléjök. — Jó napot rektor uram! Jó napot legátus uram! Remény­em, hogy az én vendégeim lesznek. E meghívás hallatszott több helyről. Az a sovány férfi, a­ki csakugyan rektor volt, nem sokat hagyta magát kéretni, csak azért habozott néhány pillana­tig , hogy kinek a meghivását fogadja el a sok közül. Az első kéz által, mely karját megfogta, egy terebélyes fához engedte magát hurcoltatni, hol a vö­rös sávolyos abrosz körül már többen ültek. Társát más kéz más felé vezette, s egy barátsá­gos hang tudtára adá, hogy addig el nem bocsátja, mig kenyerét és borát meg nem ízleli. A legátus ur sem szabadkozott, s bár a tiszteletes ur asztalától nem régen állt föl, a kezébe adott görbe késsel mindenből szelt egy-eg­y falatot, a­mit csak elébe raktak. Az öcsényi cigányok egyre húzták, s a falu fia­tal népe kifáradhatlan volt. A legátus közelről akarta nézni a vigadókat. Azok közé ment, a kik a táncoló­­kat körül állták. Nagyon természetes, hogy első te­kintete azon a leányon akadt meg, kinek fejére nagy rózsakoszorú volt téve, holott a többinek nem volt. Azonnal tudta, hogy ez lesz a pünkösdi királyné. Talán az első rózsák voltak e koszorúban, melyek az idén nyíltak, mert a pünkösd kissé korán esett, s talán nem is nyílott még több ki, mint a menyi e koszorúban volt. — A legátus természetes kí­váncsisággal akarta az ünnep királynéjának arcát is látni. A leány szemközt táncolt táncosával, s háttal vala a legátus felé fordulva. Oly szép hajtása volt su­gár termetének, nyakának, karjainak és derekának, a­mint táncolt, hogy a fiatal ember kissé türelmetle­nül várta, mikor fordul már felé. A táncolók e közben dalolták : Elmehetsz már akár alá, akár föl, Nem találod az öcsényi leányt föl, Mert van annak vékony karcsú dereka, Bodorodik is rajta a rokolya. Mintha e hajadotra készítették volna e dalt. A legszebb alak volt a táncolók közt. Igen csinosan, a többiekhez képest némi fényűzéssel is volt öltözve. Gazdag sötét haját nem fonta egy ágba, mint a töb­biek, hanem vékonyabb ágakban kigyókontyra ag­gatta föl, melyen a hímzett párja nyugodott. Mellény­kéje selyem, ingujjai patyolatból valának. Végre a legátus megláthatta arcát is. Igen szép leány volt, kerek barnás arccal, mely égett a tánc he­vétől, szép vágású fekete szemekkel, s gömbölyű ál­­lakkal. A rózsakoszorú senkinek sem illett volna úgy fejére, mint az övére. A dal egyre folyt az öcsényi lányokról, s a legá­tus rajta feledte szemét a legszebb öcsényi leányon, ki vndoran beszélt táncosával, egy nyúlánk, vadga­lambszínű dolmányú legénynyel. A fiatal legátus sokáig nézte a táncolókat és a szép hajadont, azután a rektor után nézett, mert akart tőle valamit kérdezni. Rektor uram ott volt az egyik körtefa alatt, féloldalt a fűre dőlve, valamint a töb­biek is, és igen hangosan beszélt, míg a többiek hall­gattak. A legátus látta, hogy azt most meg nem kér­dezheti, a­mit akart, azért visszament a táncolók közé. Egy-két jámbor asszony, a­kik látták, hogy a legátus úr milyen csöndesen áll egy helyben, azt mondták egymásnak : „Ajtatos pap lesz a mi legátu­sunkból.“ A falu legénysége mást mondott egymás­nak a legátusról. Végre esteledni kezdett, s az est a faluba térésre intett mindenkit. Rektor uram a legátus karjába akasztotta karját s azzal kezdte a beszédet, hogy pünkösd a legszebb ünnep a kalendarjom minden ünnepe közt. A legátus helyben hagyta, azzal a megjegyzéssel, hogy a legvi­dámabb is egyszersmind. Erre társa dúdolni kezdett, mig ő meg nem szólította: — Ki volt a pünkösdi királyné? — Bokor Ilus. E rövid felelet után a rektort kialvó félben levő pipája foglalta el, melyben a tüzet élesztgette. Mikor aztán jól füstölt a pipa, a legatua várta, hogy még több fölvilágosítással is szolgál a rektor; azonban ez már aligha el nem feledte, miről beszéltek az imént . Neki kellett tehát ismét fölvenni a beszédet. — Szép leány az a Bokor Ilus, — szólt oda­­vetőleg. — És gazdag is, barátom uram! — mond a rek­tor, kit most nem háborgatván a pipa tüze, szokott beszédessége visszatért, s igy folytatá: — A leggaz­dagabb leány messze környéken. Az apja nem akar­ja közönséges paraszt legényhez adni, papot, vagy notariust vár leányának. — Ugyan ki volt az a vadgalambszínű dolmá­nyos legény, a­ki anyut táncolt vele? — Láttam magam is. A szárazmalombeli mol­nár fia, Gyuri. Szereti a leányt, de soha sem kapja meg. — Vájjon Ilus is szereti? — Azt már nem tudom. Hogy Ilus azonban egy kicsit nagyravágyó, bizonyos vagyok benne, s azért nem hiszem, hogy valaha Molnár Gyuri felesége legyen. Előttük és utánuk, s a mezőn szerteszét a haza­térők zajgó csapatjai mentek a réten. Néhányan csat­lakoztak a rektorhoz és legátushoz, s végét szabíták a megkezdett beszélgetésnek. Egy daloló csapat zeneszó mellett előttük ment. A legátus jól tudta, hogy azok a pünkösdi királynét kisérik haza, s minthogy tudta, hogy Iluska abban a csoportban van, egy világos ruhába öltözött alakot látott a szürke homályban, s azt kisérte tekintetével, pedig meglehet, nem az volt Iluska. Minden emlékezetes esemény nélkül értek a faluba, bár a legátus egész után úgy gondolkozott, hogy mindezt soha sem fogja elfelejteni. Az iskolaház előtt a rektor és ő kiváltak kisérőik közül, s jó éjt kívánva, a házba mentek, mert a legátus a rektornál volt szállva. Rektor uram álmos lévén, azonnal lefeküdt. Ven­dége csakhamar elfujta a faggyúgyergyát, de elfelej­tette eloltani a kanócot is, talán azért, hogy nézhes­se a sötétben, mint fogy pillanatról pillanatra a vilá­gos pont, s mint örvényes fölötte a felszálló füst. Néz­te mindaddig, míg el nem múlt az egész, mint ezt elég­gé ki lehetett venni annál a halavány sugárnál, mit­­ a fogyatékos hold beküldött a kis ablakon. A legátus sokáig ült az ágy szélén, s hallgatta az utca végéről szóló zenét, melyből a klarinét hangja oly élesen ki­hallatszott, hogy egyszer a rektor (egyre hánykolód­va fekhelyén,) boszankodva dörmögte : — Bizonyosan Molnár Gyuri huzatja Ilus ab­laka alatt. Hogy a patvar vigye el azt a klarinétot. — Gazdag legény az a Molnár Gyuri ? — Gazdag. Rektor uram nem beszélt többet, a sivalkodó klarinét dacára csakhamar elaludt. Vendége is ledőlt ágyára, de nem tudott olyan hamar elaludni. Még hallotta, mikor egy csapat elment az utcán, s épen a ház előtt dalolták azt a nótát az őcsényi leányokról. Hanem mikor reggel a nap már anyira emeltyű

Next