Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)

1865-10-19 / 240. szám

240 i. sz. Csütörtök, október 19. KiaJ°­hivatal Pest, barátok­ tere ?. sz. Második évfolyam 1865 Előfizetési dg: Félévre . . negyedévre 8 Irt. 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­renkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda : Lipót utca 1. sz. 1. em­. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . .30 kr MF* Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. G I N E R R A. Lanka Gusztávtól. (Folytatás.) — Most olvasd válaszomat! Ezeket mondva Ginerra, felállt ülőhelyéből, egy asztal fiókjából egy kész levelet vont elő, s következő választ nyújtott az olvasás végett Adelaidnak : „Tekintetes ügyvéd ur! Esküm, — mely szerint soha férjhez nem me­gyek, gátol ezen kínálkozó szerencsét érdeme szerint használhatnom, s e becses ajánlatot elfogadhatnám.— A tekintetes ur szokatlan őszintesége felhatalmaz azonban tanácsolnom, hogy az esetben, ha a tekinte­tes ur barátja fiának irányábani gondoskodását lapok útján — mint most gyakrabban történik — a nyilvá­nosságnak adná át, alig lehet kétkednem, hogy ebbeli buzgalmát a legkívánatosabb siker koronázná. — Végtelenül sajnálnám azonban, ha a tekintetes úr, óhajtásának részemről nem teljesíthetése által, anyagi várakozásaiban is csalatkozott légyen. — Ginerra. — Nem fog-e az utósó sorokért neheztelni ? — Az alkuszok nem olyan könnyen nehez­telnek ! — Menyi természetes, és menyi mesterkélt és számításteljes házassági ajánlat rövid két hónap alatt! . . — Kiváló egyéniséged Ginerra ! — Meglehet az is, de főleg kiváló vagyonálla­potom. Hidd meg kedves Adelaidám, hogy egy három férjt temetett özvegy, ha külsőleg még olyan érdekes volna is, nem hozná ily rendkívüli mozgalomba a fő­városi társadalmat. — «Szép, csinos özvegy, ez meg­mozdítja az ábrándos fiatal embereket; „gazdag öz­­vegy“, ez már világosan hat a társadalom minden rétegére. — De már most tudtokra adtad, hogy nem fogsz férjhez menni. — Oh nem is lesz többé a mozgalom olyan erős. Név szerint elő tudnám neked számolni, kik fognak egyenkint elmaradozni... ha pedig arról is bizonyo­sakká lettek, hogy szabadságom mellett hirnevemet is meg tudom s meg akarom őriz­ni, csak azok fogják velem társaságukat megosztani, kik műveit nők tár­saságában mindenkor jól, és mindenkor örömest mu­latnak. — Én csak szegény Bercsi Győzőn sajnál­kozom. — Biztositlak, hogy jogos elutasításáért az is meg fogja magát boszulni.— Kedves barátnőm ! nagy­városokban , de főleg a mostani időszakban, érdek vagy haszon nélkül keveset áldoznak a férfiak; a haladás, mely bennünket félig meddig emancipált, e kedvezményért, a gyengeségünknek tartozó kötelme­ket is megvoná a férfiaktól; mostan már azt hiszik, hogy mi is elég erősek vagyunk arra, hogy a leg­­gyengédtelenebb sérelmeket tűrhessük és elviselhes­sük. A vagyon, szépség és fiatalság iránt— a hirha­­tás reményében — gyöngédek és lovagiasok, de nem nemünk iránt. Engedj vágyaiknak és szeszélyeiknek, akkor rabszolgájukká és eszközükké leszesz, őrizd meg függetlenségedet és önállásodat, akkor ki nem kerülöd megszólásaikat és rágalmaikat ? — De hát akkor, hogy viseljük magunkat? — Büszkén, nemesen és erkölcsösen. — Fedd­­hetlen életünkkel kell rágalmaikat megcáfolnunk. — A nagyobb rész meglehet kerülni s mellőzni fog, de mindanyian tisztelni s becsülni fognak. — Igaz, azon néhány nemes és művelt lélek, ki társunkul szegődik, felér egy sereg üres fejű és üres keblű szakufárral. A két jó barátné csak késő éjszaka vált ki egy­mástól. IV. Ginevra megtartá ismeretes jó kedvét és szere­­tetreméltóságát, — részt vett a társaság minden mu­latságaiban és szórakozásaiban, saját helyiségein is összejöveteleket rendezett, de a­mint maga is megjö­vendölte, a régi egyéneket nem bírta többé egy társa­ságba varázsolni. Az utósának hirdetett zugligeti kirándulás al­kalmával,midőn egy szívélyes ozsonára egyik nagyobb fa árnyai alatt körbe ültek, könnyű volt a körülte­kintő Adelaidnak, a régibb ismerősöket megszám­lálni. Mindenek előtt Bercsy Győző tűnt fel szomorú külsejével. Tudományos észlelődései és búvárlatai dacára se bírta magának megmagyarázni, hogy le­hessen egy olyan hű és önzéstelen kebelt mint az övé, visszautasítani. Sajnálkozott, most már nem anyira maga, mint inkább Ginerra felett, s célzásokat tett, hogy ki egy önzéstelen nemes kebelt, nem tud érdeme szerint becsülni, jobb sorsával dacol, s bekövetkez­hető elégedetlenségét csak magának köszönheti. Golyóbics is jelen volt; példányképe azon sze­rencsés halandóknak, kik terített asztal mellett min­dent megbocsátanak és mindent felednek. Gróf Novaroda, bár a régibb társaság minden tagjaival haragban állott, rangjához illő visszavonu­lásra bírva báró Újkorit, még egy esdő közeledést és fellépést próbált, eltökélve, hogy azon esetben, ha nem fog boldogulni, Ginerrában esküszik boszut az egész asszonyi nemnek. Plihár és Bokori életpárjukkal karjaikon és élet­boldogságukkal kebleikben, még tragikusabb hangu­latba ejtették Bercsy Győzőt, ki az élet és tudomány terén sok mindent megfejtett, azt azonban nem bírta megfejteni, miért nem szereti őt Ginerra,­­ miért nem megy hozzá nőül. A társaság új tagjai, igen kedves és művelt egyé­niségekül mutatták be magukat. Dr. Gólya kifogyhatlan adomáival, és özönvíz előtti élet bölcseletével. Pintyőke a nemes költő, ki ha kétszer be­szélt valamely nővel, azonnal megénekelte, ki min­den lányba és nőbe azonnal bele­szerelmesedett, de soha sem mert nyilatkozni, de ki azért minden nőnek elbeszélte, hogy ő legkisebb hittelenséget halállal fogna megbeszulni. Mi volt természetesebb, minthogy Pintyőke úr­tól modern nevelésű hölgyeink iszonyodtak. Árkus Gábor a hivatalnok , ki legkisebb apropos nélkül minduntalan előhozta, hogy ő törvény­kezési hivatalnok, s igy akarva se compromittálhatta magát. Tapaszy orvos-növendék, ki oklevél nélkül is szerette volna a nők ütereit tapogatni; végre: V­i­t­o­r­l­á­s­z tengerész, ki a tenger örvényei és hullámai helyett, mindig a szív örvényeit és hullámait emlegette. Az üde levegő és fris forrás csakhamar meg­­nyitá az ajkakat, s a kedélyes társalgás megkez­detett. — Remélem ez érzelem közönbösség és hideg­ség nem fog örökké tartani; tréfálódzék Golyóbics, Ginerra felé hajolva és még valamit súgott fülébe. — Nem elég három olyan férjet eltemetni, kit a nő forrón szeretett ? . . azt hiszi Golyóbics úr, hogy a nő keble kimerithetlen ? (Vége köv.) A X A JLi U UKUUttfi. Regény. Irta Friedrich Fr. (Folytatás.) György könnyű vállvonitással s hallgatva hagyá el a szobát. Henrik azonnal kitalálta, hogy mi bántja Györgyöt, azonban nem akart vele civakodásba ereszkedni. — Hagyj engem honn! — mondá a földmives­­nek. Úgy látszik, György nem veszi szívesen, hogy veletek menjek. — Mit tartozik az a dologra ? — kiálta az öreg. — Velünk fogsz jönni, — én akarom! . . . A csikó­kat már rég vágyom látni; reggel hadd mutassák meg, hogyan tudnak futni. Jól ismered őket, tudod mire képesek, azért ne kíméld! — Hadd maradjak én idehaza! — kéré ismét Henrik. — Velünk fogsz jönni! — kiáltás az öreg egész határozottsággal. — A lovak nincsenek György­höz szokva, s ha netalán tetszése szerint nem men­nének, — ő könnyen felhevül. Miként mondom : ko­rán reggel légy készen. A következő nap reggelén Henrik, a két fiatal s pompás csikót, egy könnyű s nyilt kocsiba fogta, és a ház elé állott velük. Türelmetlenül ágaskodva ha­raptak a zablába, s Henrik alig volt képes hízelgő szavaival őket lecsillapítani... Az öreg vidám kedélylyel lépett ki a házból. — Valóban derék gyerek vagy Henrik, te nem igen váratsz magadra — mondá, s a lovakhoz lépett, veregetve és simogatva botokat. — Ha az a két ló ma szembe nem fog tűnni, — mondá az öreg, — akkor odaajándékozom akárkinek, ki jó szót ad érettök. Mily könnyed s nyúlánk nővé­rnek, s mily rendkívüli tűz van bennök! — Csak bízzátok rám; hiszem, hogy örömet fog­nak ma nektek szerezni, — mondá Henrik. — Ha megeresztem a gyeplőt, senki sem lesz képes velünk versenyezni. Ostorra nincs szükségem, — ők már ér­tenek engem. — Én hiszem is, — mondá elégült mosolylyal az öreg földmives, — valóban hiszem, hogy értik minden szavadat. Az öreg a legvidámabb kedélylyel ült föl a sze­kérre. — György, ki csak most lépett ki a házból, atyja mellett foglalt helyet. Boszús és lehangolt volt, alig köszönte Henriket. Úgy látszott, hogy e magavi­seletét atyja nem akará észrevenni. — Indulj! — kiálta föl az öreg, s a kocsi sebe­sen gördült ki az udvarból, a falun keresztül. Tiszta, csendes őszi reggel volt. Köröskörül a szántófölde­ken learatva minden, s igy a szem akadálytalanul láthatott a síkon messze. A pókok fűszálról-fűszálra nyújták szövedékeiket, melyeken még mindenütt ra­gyogott a reggeli harmatgyöngy, az egész rónaság­­nak egy csillámló felületet adva. A jég üde és tiszta volt, önkénytelenül mohón lélektette be a tüdő. Könnyedén és sebesen hajtattak a mellék gyep­­úton, hol Henrik a csikókat, azok teljes erejét most még kímélendő, erősen tarta vissza a feszítő zablával. Midőn azonban a városba vezető országútra ért, mely emberek és szekerekkel volt borítva, szabadabb tért engedett a csikók türelmetlen pajkosságának.­­ Az ily városokra való kocsizási és hajtatási verseny, már évek óta, a gazdagabb parasztok lovainak való­ságos kiállítása volt. Azonban az ily versenyzések majd mindig esztelen nyargalódzássá fajultak, melyen a kocsizók egymást utólérni és elhagyni töre­kedtek. Ily alkalmakkor kisebb nagyobb szerencsétlen­­ség, majd minden évben adta magát elő. Kocsik for­dultak föl, melyeken azután elvadult lovak

Next