Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)
1865-10-22 / 243. szám
243 ikr sz. Vasárnap, október 22. Kiadó-Mv.U.n.Per L, barátok tere ?.87. Második évfolyam 1865 Előfizetési díj: Félévre........................8 irt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK, IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . 30 kr Teljes számu példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Kortársaim sorsa. — Még az uj hajnal előtt. — (Deés, apr. 20. 1865.) Sugár nélkül van rég a mi lelkünk, Mely táplálta — elfogyott a nap ; Tengődünk csak árva holdvilágon, Gondolatink félve szállanak ; A dal, a mely fölgyujtá a népet, Szárnyszegetten vak homályba téved. Képek, titkos képekben beszélünk. Elburkoljuk eszmefolyamunk; Kik jártunk az ész szövétnekével, Meglatoljuk mindenik szavunk; Fölvirágzik képzeletünk fája, De csiráit vad vihar zilálja. Férfikorunk legszebb reggelében Gyászhomályba sülyedett egünk , A szent zászló kiverve kezünkből, A romokon némán könyezünk , Gondosan, mint a ki házat épit, S kész müvét a lángok fölemésztik. Oh boldog, ki e kort meg nem érte, S szép remény közt hunyt el csillaga, Szórva szórta szelleme szikráit, S éledt tőlök a szabad haza. Nem tűntek föl annak szörnyű árnyak, Bús panaszszal, kik hozzánk lejárnak! Most értjük csak Prométheusz kínját, Akit Zeusz arra büntetett, Hogy szivét éhes keselyük tépjék, S uj nöjjön a megett szív helyett, S villámnyillal egy szirthez szögezve, így vesződjék örök gyötrelembe.’ Megemésztjük mi is sziveinket, Átnyilalja új, új fájdalom, Lelkünk villámi beléje törnek, Nem szökhetnek többé szabadon ; Csak múltúnkból süt még némi fény le, Mint rezgő mécs a homályos éjbe. Medgyes Lajos: ENDÁNZIA. (Beszély.) Tóvölgyitöl. (Folytatás.) Nagy végtelen út állt elöttök, túl a láthatáron, hol az égvezete újra kezdődik, mint egy óriás üvegkúp, alatta ezernyi mozgó állatokkal, és nem viasz, de valóságos erdőkkel. Az ember képzelete csak a lát-j határig ér, és ott megütődik az égbe. Pythagorás már tudta, hogy a hold sötét test, hogy az esteli és hajnali csillag ugyanegy, hogy a napnak fekete alakja van, a föld ferde állását s forgását, melyen a világosság és árnyék egyenlően van felosztva, — és várjon tudta volna-e azt is, hogy a Cadixon túl lecsukódó láthatár még nem a világ vége, hanem hogy ott a tenger kezdődik? Tegyük föl Pythagorásról, hogy ő ezt tudta, — de ha Suril vajdáról is fölteszszük , akkor csalódunk. Suril bár igen sokat utazott már világ életében, mégis mindig azon jó hiszemben volt, hogy a világ nem lehet nagyobb az égnél, melynek pedig ő pápaszem nélkül is meglátja a végét, s ha Kalifornia mindjárt a világ végén volna is, de semmi esetre sem lehet túl az égen . — váltig biztatta tehát atyafiait, hogy csak: Ho csupeleste nacsilla vlatheha v na! (Rajta, mindjárt ott leszünk!) így haladt ez a dicsőséges karaván több hónapig. Midőn az erdőségekből kiértek, az első faluban fére kezdék verni a harangot, kirukkolt a fölfegyverkezett falu népe, — és szörnyen elszégyelték magukat, midőn Suril a nagy pecsétes paksamétát előmutatva, az kilétüket megmagyarázó, és nehogy a békés lakosság mindenütt ily kellemetlen meglepetéseknek legyen kitéve, előre futárokkal tudatták, hogy : „Jönni fog egy irtóztató rongyos pokoli sereg, hanem miután mégis csak emberek, tehát nem kell tőlök megijedni, de mivel oly bűvös kártyával bírnak, hogy az elmozdítható jószágokat, különösen pedig a kenyér és húsféle elemózsiákat elsanzsírozzák, azt jó lesz előlök eleve eltávolítani!“ A karaván aztán igen megbotránkozott azon, hogy mindenütt, mint már ismerőst fogadták. Abril szünet nélkül a Demala oldala mellett lépdelt, nagy ábrándos szemei örökké a lány gyöngéd alakján függtek, ki lecsüggesztett fővel haladt társai után, mint egy varjúsereg közé tévedt császármadár. Sok viszontagság, sok megkoplalt csetepatés hetek és hónapok után, végre elérte karavánunk a Sierra Moréna magaslatokat. Ez volt utazásuk közben a kijelölt nagy állomás, hol egy egész hetet szándékoztak megpihenni. Már előre levelet írattak ott lakozó rokonaiknak, jelentvén jöveteleket és jövetelük okát. Hogy az atyafiak miként fogadták őket, ám ítélje meg következő sorainkból az olvasó. H. Az eget fehér pelyhekhez hasonló fellegek boríték, s az alkonyodó nap, mint egy oda hímzett pávatoll ragyogott a felhővánkoson. A fák zöldje az alkonyat piros levegőjében fürdött, s az összevegyült haraszt és zöld moha közül ragyogva csillámlott ki itt-ott a kanyargó ér vize, mint egy gyémánt kígyó. Suril el volt ragadtatva. — A korlátlan természet, gyámja a korlátlan cigányoknak, igen illő módon fogadó őket. A Sierra Moréna magaslat, mint hazánkban a Mátra teteje, lapos. Surikt, ki legelőször lépett a tetőpontra, mindinkább többen fogak közül, s a karaván a hegy tetejére vezető kocsiúton közeledett. Lehetett hallani a kerekek zakogását, az ostorok pattogását, és a kocsisok hívóját. — Szigyaja thethecsas se sigothe te dikhante csillánál (Siess lovam, hamarabb oda érünk.) Aztán mire fölértek, a legutósó elkiáltotta magát: — Thea macha! (Itt vagyok.) E pillanatban ábrándos zene csendült meg az erdő mélyéből, édes bús mandolin hangok, lágyan zengő tamburák andalító sóhajjal törték be a léget, a lombok közül virágeső hullt az érkezők elébe, s mint szeráfok dala, zendült meg az üdvözlő ének. Suril meghatva, lecövekelve, nem birt helyéből kimozdulni, leemelé széles karimájú szalmakalapját, ősz haja széles vállaira hullt, s úgy állt ott, mint egykor a Hóreb hegyen Mózes, midőn bokrából az isten megszólította. A vándorsereg minden tagja, hasonló hatástól megbűvölve, állta körül öreg vezetőjét, kinek szíve e pillanatban olyan fiatal volt, mintha tíz perc előtt született volna. A mandolin, a tambura egyre csengett, a dal egyre zengett, és a virágok egyre hulltak. Egy csokor a Demala fejére esett és a hajfürtök közt megakadt ; — a lány összerezzent, mint Gordius, midőn ekéje szarvára szállt a sas. Hátha azokat a virágokat is sas küldötte? E bűbájos tündéri jelenetből még semmit sem lehetett látni. A karaván egy csoportban állt; a cafrangos öltözetű rajkók anyjuk ruhájába kapaszkodtak ; a háton csüggő kisdedek ajkain elnémult a sírás, az ifjak megkövülten álltak, mert e dal, ellenkezőleg Orpheus zenéjével, nem csalta a sziklából a hangot, hanem az embereket változtatta sziklává. Egyszerre, mintha egy varázsvesző által nyílt volna meg, a fák lombfüggönyei kétfelé hajlottak, minden oldalról alakok tűntek elő, s az erdő viszhangozá az üdvkiáltást: — Isten hozott! Az atyafiak — képzelni lehet — megvoltak lepve. Hát van még e nagy világon egy olyan kis hely, ahol őket szeretik, várják és üdvözlik ? Van a világon egy kis hely, hol nem a gúny és hatóság ostorai, hanem ölelő rokoni karok fogadják őket? Van a világon egy hely,a hol titeket is, kedves cigány népem, emberekül ismernek el? Van. Midőn érkezésöknek hire a Sierra Morénáig jutott, a boglyas fekete rajkók lepték el a réteket, a letépték azokról a virághímzést, hogy azzal vendégeiket ékesítsék; tevékeny testvérek száguldak be jobbra is, balra is Sierra Morena környékét, s még emberi emlékezet óta nem tűnt el a házak udvarairól anyi ennivaló ingóság, mint most ez egyszer, és csak is azért, hogy be lehessen bizonyítani a világ előtt azt, miként lehet egy cigánycsapat vendége az egész vidéknek, anélkül, hogy az, egy-két pótrás malac eltűnésén kívül, e felől a legcsekélyebb tudomással is bírna. Övék a világ, a vadon és a költészet! Végre, midőn az első meglepetés szűnni kezdett, egy daliás nyúlánk termetű férfi lépett a vajda elé, göndör fekete hajú vörössel szegélyezett sárga vászon öltönyére hullt, térdein fölül ért az ibolyaszín harisnya, s magába szokta a bő ráncokba szedett vörös nadrágot. Övéből tőrének markolata tűnt elő, s kezében tartott magas spanyol kalapjáról földig lógott a rózsaszín toll. Az ifjú egy kvalifikáltabb cigányhoz méltólag hatta meg magát, egyik tekintetével végig nézett az egész karavánon, egy másik tekintetével pedig átszúrta a Demala szívét, mint az Eger város címerén látható egyszarvú a napot. — Édes rokonaim, — kezdé tiszta nyelven az ifjú, — atyám, Dondalo vajda, engem, fiát küldött ide, hogy titeket üdvözöljetek. Ő és az egész atyafiság reggel óta várnak benneteket a legközelebbi völgyben, s karjaik kitárva, hogy ölelhessenek. Isten hozott közénk !Legyetek szívesen látott vendégeink! Tudjuk utazásotok okát, s ötvened magammal én is hozzátok fogok csatlakozni, hogy ha kell, veletek éljek, s ha kell, veletek haljak meg. Míg az ifjú beszélt, Abril összeszedé zenéhez értő társait. Demala remegve állt, mint egy elbizakodott fényes tollú kis madár, megakadva a számára kitett legelső lépen. Az öreg Surilt egészen elérzékenyítő az ifjú beszéde, mindazonáltal, hogy éhen volt, s mint Martialis egykor Domitiannak, úgy Dondalonak is azt szerette volna most mondani : — Jupiterhez se mennék ebédre, ha nálad ehetem! És e magasztos gondolatok közt észre sem véve a beszéd bevégeztét. De észrevette Abril. — Még alig hangzott el az ifjú Dondalo utósó szava, midőn egy varázsütésre megzajdult az erdő, a rég megtelt harsogó trombita és hegedűszóval, s a karaván mintegy önkénytelenül válva kétfelé, előléptek a hosszú réz ajakkal és vonóval beszélő fekete testvérek. Spanyolország mogorva bércei megifjodtak, s vígan trombitálák vissza még a szirteket is tapsra villanyzó dallamokat. (Folyt, köv.)