Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)

1865-11-08 / 256. szám

256-ik sz. Szerda, november 8. gi*to­rd­al:po,it, baratok­ tere ?.bz. Második évfolyam. 1865 Ivőfizetési dij: Félévre........................8 írt. negyedévre ... 4 trt. Megjelen a ü­nnep utáni na­pokat kivéve mindennap , ko­­ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . 30 kr Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. A SCHLÜSSELBURGI RAB. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Olga csendesen, szomorúan viszonza : — Én soha férjhez nem megyek. Az öreget elbusitotta ez a felelet, de nem hitte hogy ezt szószerinti értelemben kell venni. — El­mondta Mirovicsnak leánya válaszát, de hozzá­tette, hogy azért ne veszítse el reményét. Olga még bizo­nyára kezét fogja nyújtani neki, csak most nem kell sürgetni még a dolgot. — Miért ne? — szólt Mirovics , nem foghatva meg e különös feleletet. Az öreg kapitány megsajnálta régi jó bajtársá­­nak fiát. Nem akarta ugyan megmondani neki az okot, de egy pohár pálinka mellett mégis csak kitört belő­le a szó. — Ne búsulj, — szólt, kezét az ifjú vállára he­lyezve. S elmondta neki a titkot. Mirovics komolyan, összevont szemöldökkel hall­gatta. Szemei kigyuladtak, arca lángbaborult, s mi­kor az öreg elvégezte szavait, hevesen fölkiáltott: — Ha egy cárra gondolt, igaza van. Megérdem­li, hogy császárné legyen. És én vakmerő, föl mertem emelni szemeimet reá? Ifjú volt és rajongó. Az öreg kapitány bámulva nézett reá, oly cso­dálatos volt arcának kifejezése, úgy ragyogtak szemei. — Menj haza, öreg atyám, — szólt az ifjú, — l mondd neki, hogy Mirovics hadnagy esztelen volt és vakmerő. Felejtse el, hogy kezét kértem ; megelég­szem azzal, ha lába nyomát csókolhatom, s mint alá­zatos rabszolgája bámulhatom őt a trónon ülve. Az öreg csaknem azt hitte, hogy eszét vesz­tette az ifjú, s megfogva kezét, csendesen szólt: — Térj magadhoz. Az ifjú keze forró volt, mint a tűz, s rajongva szólt: — Császárné lesz IJCsászárnévá kell lennie ! Ez időtől kezdve sokáig nem hallottak semmit Mirovics hadnagyról. Az öreg kapitány azt hitte, hogy Mirovics egészen megfelejtkezett róluk. Nagyon ter­mészetes,fiatal emberek,ha messze mennek — könnyen megfelejtkeznek. Azt sem tudták: él e még, hol van, merre ment, megházasodott-e, vagy még mindig Ol­gáról álmodik ? Az utóbbit nem remélte az öreg. Különben jól is tette Mirovics, ha Olgát elfelejtette. Olga most már beteges lett, szépsége tűnt, s talán nem is él már sokáig. Szomorúan, leverten nézett reá nagybátyja. Csak a fájdalmat, a búbánatot ismerte most öreg napjaiban. Látta lassanként elhervadni azt, kit a világon legjobban szeretett, és nem segíthetett rajta. Egyszer este, a­mint búsan, gondolatokba mé­­lyedve üldögélt, egy gondolat jutott eszébe, mely Olgának talán enyhülést szerezhet. Lassan odament a leányhoz, s megsimogatta haját. — Gyermekem, jó lesz, ha Schlüsselburgba megyünk ? Olga mozdulatlanul maradt. — Schlüsselburgba, ahol Iván lakik, —szólt az öreg. — A­hol Ivánt fogva tartják — viszonzá a leány, s halvány arcát élénk pír borította el. Az öröm sugara villant meg szemeiben, de aztán hirtelen csüggedten bocsátotta le fejét. — Az nem lehet, atyám. A várat katonák őrzik és kapuja zárva van. — A smolenski ezred katonái előtt nincs zárva. Holnap elmegyünk innen, bejelentem magamat és szolgálni akarok újra, habár mint közlegény a smo­lenski ezredben. — Nem, atyám! — kiáltott föl Olga, csókokkal halmozva nagybátyja kezét. — Inkább ezt, mint a te halálodat, — viszonzá az öreg. A jó isten és Szt.­Mihály arkangyal ve­lünk lesz. Talán szived megkönnyebbül, ha látha­tod őt. A smolenski ezred képezte a helyőrséget Schlüs­­selburgban. Mirovics hadnagy is itt volt. Iván börtö­nének őrei is ez ezredből valók voltak. A börtön ugyanaz volt, melyben Iván az előtt gyermekéveit töltötte, ugyanaz a büzhödt levegőjű homályos szoba. A mocskos falak , a sűrűn elrosté­­lyozott ablak, még mindig a régiek voltak. Az őrök szuronyos puskáikkal most is ott álltak az ajtó előtt, benn a szobában most is két tiszt volt szüntelen. Katalin cárnő egy újabb rendelete megújí­­­totta a régi rendeletet, melyet még Erzsébet cárnő­­ bocsátott ki : két tisztnek kell szüntelen Iván szobá­­j­­ában tartózkodni, a ha hívei valami kísérletet tenné­­­­nek megszabadítására, és máskép ellent nem lehet áll­ni, ha a tisztek azt látják, hogy Ivánt a fölkelők meg­szabadítják börtönéből, ekkor öljék meg őt rögtön,­­ hogy élve ne jusson hívei kezébe. Ez volt Erzsébet cárnő rendelete, melyet most Katalin­ cárnő megújított. A tiszteknek keményen meg volt parancsolva, hogy a veszély pillanatában igy cselekedjenek. — Nem nagyon lehetett ugyan tartani eféle ve­szélytől. Eddig legalább, húsz évnél hosszabb idő alatt legkisebb kísérlet sem létetett Iván kiszabadí­tására. A szerencsétlen ifjúról megfelejtkezett or­szág világ. Hívei nem voltak sehol Oroszországban. Ha ta­lálkoztak is olyanok, kik elégedetlenek voltak Ka­talin cárnő uralkodásával, ha találkoztak is olyanok, kiknek kedvök lett volna föllázadni a cárnő ellen, de Ivánra nem gondolt senki. A cárnő nem félthette uralkodását. III. Péter halva volt, s IV. Iván a börtön mélyén, elfeledve, nem volt szükséges halálát siettetni, élve el volt már temetve. Lassan múltak a napok, egyik a másik után; a börtön nem ad sok változatosságot. Tompán, némán, egy szögletben ülve, töltötte Iván a hosszú napot. Minden nap végtelen hosszúnak látszott. Mióta él­vezte a szabadságot s mióta értelme kezdett a szel­lemi sötétség bilincseiből kibontakozni, megtanul­ta ismerni a fájdalmat is, azelőtt nem érezte így. Naphosszant nézett ablakára, ha a rostélyok kö­zül csak egy darabkát is megpillanthatna az égből. Nem láthatott egy darabkát sem. Most tudta már érezni rabságának egész Bolyát. Sóhajtott a szabad lég után és végtelen fájt neki min­den durva szó , melyet tűrnie kellett. De nem szólt, csendesen hallgatott naphosszant. Voltak már most emlékei, melyek lelkét elfog­lalták s képzeletében gyakran föltűnt Olga. Szomo­rúan gondolt reá és sóhajtott. Börtönőrei s a tisztek egy része bárgyúnak, fél­­eszűnek tartották, s úgy bántak vele mint ilyen­nel ; de voltak tisztek, kik szánalommal és részvét­tel tekintették. Egyszer éjjel, mikor épen Vin­zief kapitány és Csokin hadnagy háltak Iván szobájában, zaj támadt. A két tiszt is, Iván is fölébredt. Fegyverek csörgését hallották, s rettenetes kiabá­lást. Úgy tetszett nekik, mintha a zajból kihallanák Iván nevét. Jobban oda figyeltek. Valóban Iván neve hang­zott. A két tiszt hirtelen fölugrott ágyából s meg­gyújtották a lámpát. Ivánt az ágyon félig felülve látták; arca bámu­lást fejezett ki s szelíd, fénytelen szemei csodál­­kozólag tekintettek a tisztekre. Vlasziej kapitány megrázkódott. — Hallod ? — szólt a hadnagyhoz, megragadva kezét, s az ajtóhoz vonva őt, hogy jobban hallhassák a künn rivalgó zajt. Nagyon érthetőleg hallhatták a szavakat, me­lyek menydörögve harsogták : — Éljen a mi császárunk, éljen Iván cár! — Lázadás! — kiáltott föl Csokin hadnagy, kardjához kapva. Vlasziej próbált kinézni a kulcslyukon, de csak zavart tömeget látott, nem bírta jól megkülönböztetni őket a fél­homályban. Itt ott égett ugyan egy-egy da­rab szurkos fenyőkaró az emberek kezében, de csak a legközelebb állókra vetett világot. (Vége köv.) Horváth Boldizsárhoz. (Sóskút, 1863.) Fölébredt a föld, a tetszhalott menyasszony, Megjött vőlegénye: a bájos kikelet, Leoldta fejéről a hervadt koszorút, S elvoná arcáról a hó­ szemindelet. Csókkal illeté hűlt, szendergő homlokát, Csalogány ajkával kelté, lágyan zengve. Melegen ver immár szive , a patak, mely Jégbilincseit most csörögve széttörte ; Illatos virággal ékesítve újra, Kebeléből dal kél, a völgynek viszhangja. Kernek működését a nagy természetnek Csodálattal nézem, mélyen, elmerengve , Mint ifjú kebel a sok reménynyel, vágygyal, Úgy van e kis völgy most lomb s virággal telve. Kizöldültek a fák, hűvös árnyat vetnek, Oh de olyan csöndes, holt a szép alkonyat, Nem volt ily szomorú, mikor köztünk voltál, Midőn itten hangzott a te nyájas szavad, Melynek hallattára úgy gyűlénk körüled, Mint harangszó után egyházba a hívek. Borús napok jártak akkor is fölöttünk, És sokak szivében a remény hervada, Oly kétségbeejtő volt a mély sötétség, Nem ült ki egünkre a vigasz csillaga. De minket nem hagytál végkép elcsüggedni, Szebb napok fényéről szólva, mint jó atya, Ki tündérregét mond a gyermekeknek, hogy Elfeledve legyen a zordon éjszaka. Mint az ír, hatottak szivünkre szavaid, Mert jobb jövőnk felől szólt belőlük a hit. Messze vagy most tőlünk! de itt él emléked, Mintha Írva volna a virág szirmára, Melyet kicsal a rét szőnyegén, hol jártál, Minden kikeletkor a hó­nap sugára. E szép lombos fák közt hallgatólak téged, Mint emelték ifjú lelkemet szavaid! Éreztem, hogy szállok, föl, mindig magasbra, Látva, mit alantról nézve a köd borit. Keblembe utat lelt szavad, mint a völgybe A hegyről leomló folyam tiszta gyöngye. Elhagytál most minket, és tán — mindörökre, S nem volt egy szavunk, hogy bírjon maradásra; A hatalmas folyót ki gátolja, melynek A tengert növelni dicső hivatása. Mentél. Az hitt, kinek szava szent előtted, S kinek oda adjuk — fájjon bár­mily nagyon ! — Mindenünk, mi kedves, mindenünk, mi drága, Ő kért tőlünk téged : az imádott szép hon. Messze vagy, s vigasz csak az lelkünk sebére. Hogy miénk vagy ott is, szivünk büszkesége. Vajda Berta.

Next