Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)
1865-11-22 / 268. szám
268-ik sz. Szerda, november 22. ^a^hivatalipest, barátok tere Második évfolyam. 1865 Előfizetési dij: Félévre...........................8 Irt. negyedévre . . . 4 trt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koránkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NIPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. bz. I. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 3 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr HF Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Mikor elvitték. Lelkem sötét, mint a halál. — Hiába, hiába! A hintó készen áll. Keblem szorul, szivem remeg. — Hiába, hiába! Már jő, már közeleg. Ajkam vonaglik görcsösen. — Hiába, hiába! Már fenn ül kedvesem. Szememből forró köny csorog. — Hiába, hiába ! A hintó elrobog. — II. S kérd a szolga: „miért oly szomorú ? Tán felboszanta a két rosz fiú ?“ „Az ám — beiz úgy ! —az ember gondja sok“ —■ Mondom sóhajtva, és elfordulok. Az asszonyság szól: „ej, de halovány ! Mi lelte önt, csak nem beteg talán?“ „Oh nem, csak kissé kábult a fejem.“ S hazugságom mosolylyal elfedem. „Hej jó öcsém“ — szól az úr gúnyosan, „Talán szerelmes, hogy oly szótalan?“ „Lehet!" —s kacajra nyitom ajkamat, És árva szivem majd hogy megszakad. A két fiú szól, mondja meg nekünk, Miért oly bús, mért nem játszik velünk ? Szivemre zárom őket szótlanul, S könyümnek árja orcáikra hull. Torkos László: EGY ORSZÁGOT EGY SZÉP NŐÉRT. (Történeti elbeszélés.) Ábrás Károlytól. (Folytatás.) Századok óta mindig nagy baja volt a magyarnak a hiszékenység, majd sokszor nagyon is drágán megfizetett érette! A hadsereg előtt kiküldött cirkálók szüntelen újabb és újabb aggasztó hírekkel tértek vissza az oláhokat illetőleg ; elmondák, hogy azok elhagyák házaikat, falvaikét, kivonulának a hegységek közé, ott csoportoznak, ott gyülekeznek , s csak a jó isten tudja, hogy micsoda gonoszságon törhetik fejőket. — És ki tudja nem azért futnak-e elölünk,— szólt Zsigmond egy estve jó kedvűen a körében levőkhöz, kik épen most is efölött beszélgetének, mert félnek tőlünk, mert azt gondolják, hogy most már erőnek erejével fogjuk őket zászlóink alá hurcolni. Soha se tartsanak kegyelmetek jó uraim semmitől; ha kenyértörésre kerül a dolog, isten segítségével majd csak elbánunk velük ; nemde szent atyám, folytatá a táborában levő francia Connétable gróf D!Eu-höz fordulva, ki mintegy 60 francia lovaggal vett részt a hitetlenek elleni hadjáratban. A megszólított egyházi férfiú mintegy 40—45 éves lehetett, gyönyörű mintája a férfi erő és nyugalomnak ; hosszú fekete szakál fedte domború mellét tógája felett nagy keresztes markolata széles kard függött, mutatva mintegy, hogy ő ezt nemcsak mint ékszert akarja használni. — Meghiszem azt fölséges uram, válaszolt a meg-szólított, Nikápolynál vitézeim gúlákat emeltek a török fejekből, itt, ha arra kerül a sor, gátat fognak rakni e folyónak az árulók testeiből. — Jó volna talán követeket küldeni hozzájok, vélé Jobszt uram, kippen nem valami nagy barátja vala a hadakozás mesterségének, talán hajlandók lennének megengedni, hogy földjükön átvonulhassunk. Jobszt uramnak szavai átalános kacajt idéztek elő. — Egyébiránt uraim, — szólt Garay, miután a nevetés lecsillapult, a dolog igen is komoly fordulatot kezd venni, óránként mind nyugtalanítóbb hirek érkeznek, a népség mint tudjuk a hegyek közé vette magát, s félő, hogy Mérész vajda nem egyedül csak ijesztgetni akar bennünket, mifelén körülmények között, midőn hazánktól távol, ismeretlen, s élelmiszerekkel nem bőven ellátott tartományban vagyunk, semmi esetre sem tekintendő csekélységnek. — Ügyelni fogunk reá, — szólt Zsigmond, s csak egyetlen biztos jelét lássuk árulásának, nem késünk őt megfenyíteni. A francia lovagvezér nem sokat adott az egészre. — Eb, említést sem érdemel, mit is tehetne akár ez az egész nép ellenünk , egyedül lovagjaimmal is szétkergetném őket, hogy soha többé elő nem mernének báni sziklabarlangjaikból. — Nem ismeri tisztelendőséged e fajt, — szóla Garay, alig lehet ennél makacsabb, kitartóbb népet még csak képzelni is ; napokig eldidereg ez hidegben, fagyban, fergetegben, éhezve, csak vad gyümölcscsel élve, s forrás vizzel táplálkozva, lesve a kedvező alkalmat, hogy valódi vagy vélt ellenségén megboszulhassa magát; a magyar Ugyan soha nem volt neki ellensége , de e nép gyanakodó természetű és könnyen hivő, és épen ezért könnyen félrevezethető lévén, nem egyéb, mint uralkodója szeszélyének labdája- Mérése vajda, esküi ellenére soha sem volt jó indulattal a magyar nemzet iránt, most, is mikép minden jelekből gyanítható, inkább hajlik az ozmánhoz, s dacára a csak kevés hetekkel ezelőtt kötött szövetségnek, aligha valami gonoszságot nem forral szivében ellenünk. — De hát miután e tartomány Magyarország hűbéri birtoka, mondá a francia lovag, miért nem gondoskodnak kegyelmetek egy oly fejedelemről, ki minden körülmények között hű legyen és maradjon a magyarhoz. — Bajos ezek közt ilyet találni uram, válaszolá Garay, meg van e nép erkölcse vesztegetve, romolva, az időtől fogva, midőn a hatalmas római sasok által meghódittatva, adófizető elnyomott tartománynyá lön, alattomos szolgaias jellemet von magára a nép, melyből mind ez ideig sem tudva kivetkőzni, s mi több, dacára azon jótéteményeknek , melyekkel a magyar uralkodók gyakran elhalmozák, mindenha ellenséges indulattal viseltettek irántunk. — Vájjon nem táplálják e rosz hangulatot más, a magyar iránt nem barátságos érzelmű népek is ? mondá a francia lovag. — Sőt épen ez a fő ok uram; a török udvar nem kimél sem pénzt sem ígéretet, hogy itt is ellenséget támasszon a magyar ellen, s ezek oly könnyen félrevezethetők. Ily beszélgetések között fölhozák a párolgó vacsorát. Ekkor aztán elfeledkeztek egy pillanatig törökről, tatárról, oláhról és minden másféle isten teremtéséről, ki nekik ellenségük lehetett, azzal majd elvégzik holnap, ma nem törődnek többé senki fiával, senki bajával. S nem is igen ügyelnek a fáradt lovagok semmi egyébre, mint az étvágygerjesztő tálakra, s a búzlő boros kelyhekre, melyeket pedig hogy elég figyelemre méltattak, mutaták a rendre ürülő kancsók. Búsuljon a pogány ! — kiálta a francia lovag, soha se törődjünk mi a jövendővel, aki mindeneket igazgat, bizonyosan a mi dolgainkat is kegyelmesen szemmel tartja, s bölcs belátása szerint fogja elintézni. Éljen a király ! — Éljen ! kiabálok jó kedvűen a többiek. Az első pohár a királyért ürült, a második a jó királynőért, kinek életét isten sok éven át tartsa meg hazája javára, népei boldogítására, aztán következett a sor Magyar-, tovább Franciaországra, éltetve itt ír mindenkit, még a gyenge Vlik Károly királyt is, mely kívánatra azonban maga a derék püspök-lovag is megjegyzé, hogy ő ugyan nem óhajtja királya halálát, isten éltesse őt, meddig ő szent felségének tetszik, hanem azért bizony nem ártana kissé okosabb ember kezébe tenni a kormánypálcát; azután ittak a nyugati vitéz lovagokért, a magyar főurakért, az egész hadseregért, szóval oly vígan voltak, hogy akárki is elfeledte volna, hogy itt egy ellenséges tartományban van, még Zsigmond királynak is oly derült arca volt, hogy senki sem nézte volna ki belőle, hogy ennek a férfiúnak a neje talán épen most fekszik a halotti ravatalon. Míg a kegyelmeik mulatoznak, az alatt a tábortól észak felé, az Erdélyből vezető úton gyors lovag közeledett e magyar tábor felé. Fáradt méné alig pihegett már, néha végerőlködéssel egyet egyet szökött meg, látszott hogy már nem soká fogja bírni az ügetést. Most egy hegyhasadékon keresztül vezet az út, melyen valami jól-roszul összetákolt híd volt durva faragatlan fából összehányva; amint a lovag ide ért, hirtelen fegyveres oláhok fogták körül minden oldalról, lándzsáikkal iparkodva öt nyergéből kivetni. — Öljétek meg! vágjátok le! kiabálák valamenyien a támadók. Csakhogy nem akadt a sok vitéz között, kinek kedve lett volna e parancsot foganatosítani, úgy látszott, nagyon szerették volna ha az ifjú villámló acélját hüvelyébe bocsátotta volna, mert igy kénytelenek voltak csak tisztes távolban maradni tőle. — No jettek tehát közelebb ! — kiálta az ifjú reájok , midőn látta hogy azok félénken vonulnak vissza előle, hiszen mindjárt nem tudlak már elérni benneteket, folytatá tréfásan, midőn azok nyakra főre vissza felé rohantak elhagyott szikla odúikba. — Hát atyafiak köszönöm a szives fogadást, kiabála utánok, gondom lesz rá, ha isten éltet, hogy visszaszolgálhassam ! S ezzel sarkantyúba kapva lovát, miután egy két előtte álló vagy talán elkésett oláhot szépen oda küldött, honnan nem igen fog egyhamar visszatérni, vágtatva folytatta ismét útját. Jó egy óráig haladhatott még, midőn feltűntek előtte a magyar tábor őrtüzei. — Hála istennek, mondá magában, nem sokára ott leszünk tehát. Kevés idő múlva szerencsésen elérkezett az előőrsök közé, kik miután benne honfitársukat ismerték föl, a legnagyobb örömmel fogadák és üdvözlék. Egyik közülök tüstént elvezetétt a király sátorába. A jó kedvű társaság még együtt ült, hajtogatva a gondozó itallal teli kelyheket, midőn szolgálattevő tiszt lépe be közéjök , jelentve hogy hírnök érkezett Magyarországból. Mindnyájan fölugrottak. (Folyt köv.)