Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)

1865-11-22 / 268. szám

268-ik sz. Szerda, november 22. ^a^­hivatalipest, barátok­ tere Második évfolyam. 1865 Előfizetési dij: Félévre...........................8 Irt. negyedévre . . . 4 trt Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap , ko­­ránkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IROD­ALMI NI­PI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. bz. I. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 3 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr HF­ Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Mikor elvitték. Lelkem sötét, mint a halál. — Hiába, hiába! A hintó készen áll. Keblem szorul, szivem remeg. — Hiába, hiába! Már jő, már közeleg. Ajkam vonaglik görcsösen. — Hiába, hiába! Már fenn ül kedvesem. Szememből forró köny csorog. — Hiába, hiába ! A hintó elrobog. — II. S kérd a szolga: „miért oly szomorú ? Tán felboszanta a két rosz fiú ?“ „Az ám — beiz úgy ! —az ember gondja sok“ —■ Mondom sóhajtva, és elfordulok. Az asszonyság szól: „ej, de halovány ! Mi lelte önt, csak nem beteg talán?“ „Oh nem, csak kissé kábult a fejem.“ S hazugságom mosolylyal elfedem. „Hej jó öcsém“ — szól az úr gúnyosan, „Talán szerelmes, hogy oly szótalan?“ „Lehet!" —s kacajra nyitom ajkamat, És árva szivem majd hogy megszakad. A két fiú szól, mondja meg nekünk, Miért oly bús, mért­ nem játszik velünk ? Szivemre zárom őket szótlanul, S könyümnek árja orcáikra hull. Torkos László: EGY ORSZÁGOT EGY SZÉP NŐÉRT. (Történeti elbeszélés.) Ábrás Károlytól. (Folytatás.) Századok óta mindig nagy baja volt a magyar­nak a hiszékenység, majd sokszor nagyon is drágán megfizetett érette! A hadsereg előtt kiküldött cirkálók szüntelen újabb és újabb aggasztó hírekkel tértek vissza az olá­hokat illetőleg ; elmondák, hogy azok elhagyák házai­kat, falvaikét, kivonulának a hegységek közé, ott cso­­portoznak, ott gyülekeznek , s csak a jó isten tudja, hogy micsoda gonoszságon törhetik fejőket. — És ki tudja nem azért futnak-e elölünk,— szólt Zsigmond egy estve jó kedvűen a körében levőkhöz, kik épen most is efölött beszélgetének,­ mert félnek tőlünk, mert azt gondolják, hogy most már erőnek erejével fogjuk őket zászlóink alá hurcolni. Soha se tartsanak kegyelmetek jó uraim semmitől; ha ke­nyértörésre kerül a dolog, isten segítségével majd csak elbánunk velük ; nemde szent atyám, folytatá a táborában levő francia Connétable gróf D!Eu-höz fordulva, ki mintegy 60 francia lovaggal vett részt a hitetlenek elleni hadjáratban. A megszólított egyházi férfiú mintegy 40—45 éves lehetett, gyönyörű mintája a férfi erő és nyuga­lomnak ; hosszú fekete szakál fedte domború mellét tógája felett nagy keresztes markolata széles kard függött, mutatva mintegy, hogy ő ezt nemcsak mint ékszert akarja használni. — Meghiszem azt fölséges uram, válaszolt a meg-­­­szólított, Nikápolynál vitézeim gúlákat emeltek a tö­­­rök fejekből, itt, ha arra kerül a sor, gátat fognak­­ rakni e folyónak az árulók testeiből. — Jó volna talán követeket küldeni hozzájok,­­ vélé Jobszt uram, ki­ppen nem valami nagy barátja­­ vala a hadakozás mesterségének, talán hajlandók lennének megengedni, hogy földjükön átvonulhas­sunk. Jobszt uramnak szavai átalános kacajt idéz­tek elő. — Egyébiránt uraim, — szólt Garay, miután a nevetés lecsillapult, a dolog igen is komoly fordula­tot kezd venni, óránként mind nyugtalanítóbb hirek­­ érkeznek, a népség mint tudjuk a hegyek közé vette magát, s félő, hogy Mérész vajda nem egyedül csak ijesztgetni akar bennünket, mifelén körülmények között, midőn hazánktól távol, ismeretlen, s élelmi­szerekkel nem bőven ellátott tartományban vagyunk, semmi esetre sem tekintendő csekélységnek. — Ügyelni fogunk reá, — szólt Zsigmond, s csak egyetlen biztos jelét lássuk árulásának, nem ké­sünk őt megfenyíteni. A francia lovag­vezér nem sokat adott az egészre. — Eb, említést sem érdemel, mit is tehetne akár ez az egész nép ellenünk , egyedül lovagjaim­mal is szétkergetném őket, hogy soha többé elő nem mernének báni sziklabarlangjaikból. — Nem ismeri tisztelendőséged e fajt, — szóla Garay, alig lehet ennél makacsabb, kitartóbb népet még csak képzelni is ; napokig eldidereg ez hidegben, fagyban, fergetegben, éhezve, csak vad gyümölcscsel élve, s forrás vizzel táplálkozva, lesve a kedvező alkal­mat, hogy valódi vagy vélt ellenségén megboszulhas­­sa magát; a magyar Ugyan soha nem volt neki ellen­­sége , de e nép gyanakodó természetű és könnyen hivő, és épen ezért könnyen félrevezethető lévén, nem egyéb, mint uralkodója szeszélyének labdája- Mérése vajda, esküi ellenére soha sem volt jó indulat­tal a magyar nemzet iránt, most, is mikép minden je­lekből gyanítható, inkább hajlik az ozmánhoz, s da­cára a csak kevés hetekkel ez­előtt kötött szövetség­­­nek, aligha valami gonoszságot nem forral szivében ellenünk. — De hát miután e tartomány Magyarország hű­béri birtoka, mondá a francia lovag, miért nem gon­doskodnak kegyelmetek egy oly fejedelemről, ki minden körülmények között hű legyen és maradjon a magyarhoz. — Bajos ezek közt ilyet találni uram, válaszolá Garay, meg van e nép erkölcse vesztegetve, romolva, az időtől fogva, midőn a hatalmas római sasok által meghódittatva, adófizető elnyomott tartománynyá lön, alattomos szolgaias jellemet von magára a nép, mely­ből mind ez ideig sem tudva kivetkőzni, s mi több, dacára azon jótéteményeknek , melyekkel a magyar uralkodók gyakran elhalmozák, mindenha ellenséges indulattal viseltettek irántunk. — Vájjon nem táplálják e rosz hangulatot más, a magyar iránt nem barátságos érzelmű népek is ? mon­dá a francia lovag. — Sőt épen ez a fő ok uram; a török udvar nem kimél sem pénzt sem ígéretet, hogy itt is ellen­séget támasszon a magyar ellen, s ezek oly könnyen félrevezethetők. Ily beszélgetések között fölhozák a párolgó va­csorát. Ekkor aztán elfeledkeztek egy pillanatig tö­rökről, tatárról, oláhról és minden másféle isten te­remtéséről, ki nekik ellenségük lehetett, azzal majd elvégzik holnap, ma nem törődnek többé senki fiával, senki bajával. S nem is igen ügyelnek a fáradt lovagok semmi egyébre, mint az étvágy­gerjesztő tálakra, s a bú­zlő boros kelyhekre, melyeket pedig hogy elég figye­lemre méltattak, mutaták a rendre ürülő kancsók. Búsuljon a pogány ! — kiálta a francia lo­vag, soha se törődjünk mi a jövendővel, aki mindene­ket igazgat, bizonyosan a mi dolgainkat is kegyelme­sen szemmel tartja, s bölcs belátása szerint fogja elintézni. Éljen a király ! — Éljen ! kiabálok jó kedvűen a többiek. Az első pohár a királyért ürült, a második a jó királynőért, kinek életét isten sok éven át tartsa meg hazája javára, népei boldogítására, aztán következett a sor Magyar-, tovább Franciaországra, éltetve itt ír mindenkit, még a gyenge Vl­ik Károly királyt is, mely kívánatra azonban maga a derék püspök-lovag is megjegyzé, hogy ő ugyan nem óhajtja királya halálát, isten éltesse őt, meddig ő szent felségének tet­szik, hanem azért bizony nem ártana kissé okosabb ember kezébe tenni a kormánypálcát; azután ittak a nyugati vitéz lovagokért, a magyar főurakért, az egész hadseregért, szóval oly vígan voltak, hogy akár­ki is elfeledte volna, hogy itt egy ellenséges tarto­mányban van, még Zsigmond királynak is oly derült arca volt, hogy senki sem nézte volna ki belőle, hogy ennek a férfiúnak a neje talán épen most fekszik a halotti ravatalon. Míg a kegyelmeik mulatoznak, az alatt a tábor­tól észak felé, az Erdélyből vezető úton gyors lovag közeledett e magyar tábor felé. Fáradt méné alig pihegett már, néha vég­eről­ködéssel egyet egyet szökött meg, látszott hogy már nem soká fogja bírni az ügetést. Most egy hegyhasadékon keresztül vezet­ az út, melyen valami jól-roszul összetákolt híd volt durva faragatlan fából összehányva; a­mint a lovag ide ért, hirtelen fegyveres oláhok fogták körül minden oldalról, lándzsáikkal iparkodva öt nyergéből ki­vetni. — Öljétek meg! vágjátok le! kiabálák valame­­nyien a támadók. Csakhogy nem akadt a sok vitéz között, kinek kedve lett volna e parancsot foganatosítani, úgy lát­szott, nagyon szerették volna ha az ifjú villámló a­­célját hüvelyébe bocsátotta volna, mert igy kénytele­nek voltak csak tisztes távolban maradni tőle. — No jettek tehát közelebb ! — kiálta az ifjú reájok , midőn látta hogy azok félénken vonulnak vissza előle, hiszen mindjárt nem tudlak már elérni benneteket, folytatá tréfásan, midőn azok nyakra főre vissza felé rohantak elhagyott szikla odúikba. — Hát atyafiak köszönöm a szives fogadást, kiabála utánok, gondom lesz rá, ha isten éltet, hogy visszaszolgálhassam ! S ezzel sarkantyúba kapva lovát, miután egy két előtte álló vagy talán elkésett oláhot szépen oda kül­dött, honnan nem igen fog egyhamar visszatérni, vág­tatva folytatta ismét útját. Jó egy óráig haladhatott még, midőn feltűntek előtte a magyar tábor őrtüzei. — Hála istennek, mondá magában, nem sokára ott leszünk tehát. Kevés idő múlva szerencsésen elérkezett az elő­őrsök közé, kik miután benne honfitársukat ismerték föl, a legnagyobb örömmel fogadák és üdvözlék. Egyik közülök tüstént elvezeté­tt a király sá­torába. A jó kedvű társaság még együtt ült, hajtogatva a gondozó itallal teli kelyheket, midőn szolgálattevő tiszt lépe be közéjök , jelentve hogy hírnök érkezett Magyarországból. Mindnyájan fölugrottak. (Folyt köv.)

Next