Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)

1865-11-26 / 272. szám

272-ik 87. Vasárnap, november 26. Pec­’ l,,rittok-tOT" ? Második évfolyam. 1865 Előfizetési dij: Félévre........................8 irt. negyedévre . . . 4 m. Megjelen­­t ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI Nik­as KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed haribos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . .10 kr MP’ Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. EGY ORSZÁGOT EGY SZÉP NŐÉRT. (Történeti elbeszélés.) Ábrás Károlytól. (Folytatás.) X. Másnap Zsigmond korán hivatá magához Cilleyt. A gróf halvány, sápadt volt, szemein átvirrasz­tott éjnek lankadtsága látszott. — Ej gróf, szólt hozzá a király, kegyelmed úgy néz ki, mint ki az éjét ég tudj­a hogy hol töl­tötte. Cilleynek különben is sápadt arcából minden csöpp vér elköltözött e szavakra. Ha a király valamit észre vett volna ? ha sej­­­tené ? . . . — Ne soha se ütközzék meg kegyelmed, mi nem vagyunk oly nagyon szigorú bírók, hajlandók va­gyunk elnézni az ártatlan kalandokat. Tehát mit sem tud. — Gróf úr ! folytató a király szavait, bölcs ta­nácsát óhajtjuk igénybe venni; ez az unalmas vára­kozás elöli kedélyünket, lelkünket; gondoljon ki ke­gyelmed valamit, mi elszóródást szerezhetne nekünk, mi fölvidíthatná lelkünket. Aha, gondold magában Cilley, épen jókor. — Fölséged igen nagy feladatot tűzött elém, nem tudom mikép oldhatom meg sikerrel, e hely oly kevéssé kedvező minden társas mulatságra. Tornákra nem alkalmas, szólt gondolkozva... megvan­ folyta­tó némi szünet múlva, m­i gondol fölséged, nem len­ne-e célszerű valami nagyszerű vadászatot tartani, embereim tudósítása szerint e bércek, erdők telvék mindennemű nemes vadakkal. — Dicső! — kiálta Zsigmond, tehát vadászni fogunk, ez már aztán igazi férfias mulatság lesz , s többen is részt vehetünk benne ; aztán épen semmi teendők, előre is sejtem, mi pompásan fogunk mu­latni. — Ha fölséged parancsolni méltóztatik, a ren­dezésről gondoskodni fogok. — Óhajtjuk gróf, kegyelmed úgyis sokat járja ez erdőségeket, ismernie kell az alkalmas helyeket; reméljük hogy semmit sem fog elmulasztani, mi elűz­ze unalmunkat, felvidítsa lelkünket. — Igyekezni fogok, ho­gy fölségednek semmi oka ne legyen panaszra. — Csak minél előbb, édes jó tanácsnok úr, na­gyon vágyom egy kis igazán királyi mulatság után, kegyelmed pedig igen ért az efélék előállításához. — Majd szerzek én nektek oly mulatságot, gon­dold magában Cilley, melyet nem fogtok egyhamar elfeledni. — Tehát holnap, fölséges uram, ha méltóztatik helyben hagyni. — Igen jól van, nagyon jól van, ott leszünk, rajtunk nem fog múlni. — A kezdet jól megy, gondoló magában a vén bűnös, az indítvány is magától ő felségétől jött, igy engem a gyanúnak még csak árnya sem fog ter­helni. A nádor azonban midőn a tervezett mulatságot meghallotta, erősen ellene szegült. Elmondó, hogy az e forró nyári napokban alig nyújthat legkisebb élvezetet is, de nem is okos do­log, mert hiszen mindnyájan tudják, hogy az oláhok a havasok hozzáférhetlen rengetegei között fegyver­ben állanak, hogy Mércse vajda elpártolt a magyar­tól, a szultán szövetségesévé lön, kinek ravaszságától tartani lehet, s több­­féle okos dolgokat, be akarván bizonyítani, hogy e mulatság épen most nagyon he­lyén kívüli. Akár falra hányta légyen a borsót, akár Zsig­­mondnak beszéljen, egyet ért vele. — Csak azért is el fog menni, megmutatja , hogy nem fél sem embertől sem ördögtől, hogy csak haszontalan mesebeszéd az egész, mivel itt rémízget­­ni akarják őket; az is balga, ki egyetlen betűt is el­hisz belőle. — Különben kegyelmed, szólt a nádorhoz némi csípősséggel, itthon maradhat, egy világért sem akar­nék kényszeríteni. Ifjú, egymást szerető házas­párok, folytató célzatosan, könnyen megfogható okokból min­den kis felhőben menykövektől félnek, mi megszok­tuk, hogy szembe nézzünk minden veszélylyel. Garay föllobbant. Csatákban nőtt­­ fel, harctéren avattatott fel bajnokká, s emelkedett a legfőbb hivatalokra, s most még neki azt meri szemére hányni ez az idegen föld­ről került . . . hogy ő fél, ő, ki már anyiszor szem­közt nézett a halállal. Hátha ezermillió oláhval vagy akár az egész török táborral kellett volna egymagának szembeszál­­lani, elmaradt volna már ezután? — Hanem hát mind a mellett is nem árt óvatos­nak lenni, mondá magában , én nem tudom, valami­­ leküzdhetlen ellenszenvvel viseltetem ezen egész ide­gen faj iránt, s mi tőlök ered, mind gyanúsnak tűnik föl előttem. S titokban pár száz bajnokot kiválasztva a bát­rabbak közül, utasítás­okkal látá el, hogy kövessék mindenütt a vadászokat, s legyenek készem minden eshetőségekre. — így, mondá magában, most már megtettem, mit csak lehete, a többit bízzuk a gondviselésre. XI. Másnap kora hajnalban már vidám vadász csa­pat volt útban a rengetegek közé. Elöl Zsigmond lobogó tollas kalappal, nyitott at­­tilában, szép férfias arcán egésséges piros szín ömlött el, lova babosszürke volt a legfinomabb havasalföldi fajból, mely biztos léptekkel haladt a keskeny s kö­ves hegyi ösvényen; a király vállán tegez volt, telve finom aranyos nyílvesszőkkel, kezében hegyesre kö­szörült hajtódárda; mellette jobb felöl Garay lova­golt, bal felöl neje, Brankovich Ilona, sötét fűzőid lo­vagló öltözetben; utánok Perényi Péter uram, a Bánfiak, kik közül az ifjabb Pál a mindenható ke­­gyenc hölgy, Cilley Bóra közbenjárására nyerte visz­­sza királya kegyét, leghátul a két Cilley, Jobszt és Prokop honfitársaikkal. Cilley egy-egy futó örömpillanatot lövelt az előt­te robogó délceg társaságra. — Tehát mindnyájan itt vannak , egyetlen egy sem maradt el közölök, mily szerencse! Legalább egyszerre megmenekül mindnyájától. Egy körülmény azonban nem kis mértékben nyugtalanítá lelkét, az tudniillik, hogy Barát nem tudá lebeszélni róla, hogy honn maradjon a vadásztanyán, hiában használta föl minden rábeszélő tehetségét, minden tekintélyét, a­mit az a kis akaratos egyszer a fejébe vett, azt ugyan többé ki nem lehet belőle verni. Ott lovagolt ő is atyja közelében, kék habos selyem vadász öltönye festői redőkben hullámzott alá szoborszerű tagjairól, szép kék szemei szüntelen az előtte robogó déli lovasokon tévedeztek. — Csak ez ne volna már itt, morgolódék a vén Cilley, azonban majd találok alkalmat, hogy elválasz­­szam a társaságtól. Ebbe a gondolatba aztán belenyugodott, sőt később nagyon is okos tettnek tartotta, hogy leánya is itt van, így legalább a gyanúnak még csak árnyéka sem terhelheti őt. Az első nap alig tettek rövid pár órai utat, nők is voltak velők, ezeket nem lehetett kifárasztani. Festői szépségű helyen ütötték föl a tanyát. Valami gyönyörű vidék volt­­ez, az átdatlan er­dők rengetegében, mindenfelől százados tölgykoszo­­rúzott bércektől övezve, a gyep oly lágy, oly finom, mintha selyem lenne, a levegő balzsamos, fűszeres il­latárral telve, s épen a holo regényes park végződik, porladozó sziklatalajból jéghüvös kristálytiszta hegyi forrás fakad, s fut aztán nagy zajjal, lármás csörge­­dezéssel, mintha ő lenne e tájnak örszelleme, ki je­lenlétét hangos szavával tudatja. E helyet választók ki a rendezők, mint éji szál­lásra legalkalmasabbat. Nem sokára magasan lobogtak a lángok, szik­rázva, pattogva égtek az itt évtizedek óta ledöntöt­­ten hevert, s most összehordott száraz fahasábok, fényekkel elhomályosítván a napsugarait. Csakhamar sátrak vonattak a hölgyek számára, a férfiak részére pedig szőnyegek teríttettek le, meg­­rakatván kulacsokkal, kupákkal s mindennemű ízletes sültekkel. Lassan az egész társaság a legderültebb han­gulatba jött. (Folyt köv.) Fiam születésekor. (Nov. 11.) Kis fiam van! most ha meghalnék is Fönnmaradna legalább nevem. — Istenem, de meg ne haljak mégis, Mig emberré föl nem nevelem. Úgy bizony, hát ebből lesz az ember! Mily parányi s mégis mit ígér! Úgy elnézem, kéjjel s szerelemmel, És nem adnám oda semmiér ! Pici rügy az élet büszke fáján ! Úgy függ anyja gyönge emlején, Mint a bimbó a nyilt rózsa szálán; Gyönyörömben féltve nézem én. Csak egy szellő, — és letörve volna; Csak egy dér, — s megvenné a hideg. Édes anyja, lágyan rá hajolva, Széltől, fagytól csak ő védi meg. Majd ha nagy lesz, — oh csak azt megértem! Magam viszem zúgó vészbe ki; Megmutatom, zivataros éjben, A tengernek szirtett neki. S mig partján a tenger zúgva hág át, S vész rázza a világ sarkait: Megmutatom csillagom világát, Mely mosolygva fénylik fönn, — a hit. És kiviszem sivatag vadonba, Bősz vadak, — nem, emberek közé; Hol szivünket dühvel megrohanva, Gyűlölet s irigység vérezi. De pajzsomat adom ott kezedbe, Megövezni, fiam, szivedet; Gyűlöletnek ellenébe vetve Az én pajzsom, fiam, —­ szeretet! Istenem, rebegve kér ez ajjak, Sok jót tettél, még ezt tedd velem : Istenem, csak addig meg ne haljak, Mig fiamat fel nem nevelem ! Szász Károly.

Next