Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)

1865-12-03 / 278. szám

bennünket hajóján; ezenfelül igazolványokra, útlevelekre is van szükségünk. Orsó közbeszólt: — Mindezekből semmire sincs szükségünk ; ezelőtt három évvel egy korálhalász , Ziccaro Macone nejét kigyógyítottam a tarantella szúrásból; emberem a tengerparton lakik egy kunyhóban, egy puskalövésnyire Bonifaciotól. Midőn elbúcsúztunk egymástól, így szólt hozzám : Most rajtad a sor, valami szívességet kérni tőlem. Odamegyünk tehát hozzá, s én így fogok szólni: íme Ziccaro Maccone, most itt vagyok, leróhatod adósságodat. A gróf megszokta a bandita kezét. — Fiam Sardiniában van Orsó, e szerint tehát nem habozhatom elfogadni ajánlatodat. Ha az isten anyira megsegít, hogy épen és egészségesen odaérünk, akkor nem kell többé aggódnod sorsodról, sem fiadéról. Jer. A köpenyt, a két vadászpalackot s a bőven ellátott tölténytáskákat Sampierora bízták, aztán mindhárman elindultak egy keskeny és csaknem járhatlan sziklatorkolat felé, mely anyira eltávolítá őket az útról, hogy kellemetlen találkozásoktól nem kellett tartaniok. A gyilkosság utáni napon Riccardini Andrea holttestét levitték az ebédlő terembe, és szokás szerint kiterítették egy hosszú asztalra, amely fehér posztóval volt bevonva. Ezen asztal körül, szomorú gondolatokba elmélyedten álltak a szerencsétlen ifjú rokonai és számos barátja, midőn Diana, komor özvegyi ruháiban, lassú léptekkel megjelent a teremben, és halvány ajkait a kedves halott véres homlokára illeszté. Egy fiatal leány, Vanina Orano, kit költői tehetsége híressé tett, az asztalhoz közeledett, és gyászbeszédet akart tartani Riccardini emlékére, de az özvegy egy kérő mozdulattal megakadályozott szándékában. Érezvén, hogy fájdalma föllelkesítétt, maga akarta a nagy számú hallgatóság előtt korzikai tájnyelven rögtönözni egyikét azon panasz daloknak, melyeket a korsok hallatáknak vagy voce, roknak neveznek. Nem akarjuk fárasztani az olvasó figyelmét az ifjú özvegy primitív és naiv lelkesüléssel teljes szónoklatával, csupán az erélyes befejezést fogjuk ide jegyezni. — Véres tetemeidre esküszöm Andrea, ■— mondá, kezét kinyújtva a holttest fölé, — hogy saját kezeimmel foglak megboszulni.E cél elérésére fel fogom használni a vasat vagy a mérget, az erőszakot vagy a cselt; dacolni fogok a fáradsággal és veszélyekkel, és siker leszek minden esdeklés iránt, mely e szándékom végbeviteléről lebeszélni akarna. Egyedül és segély nélkül akarok maradni. Nem folyamodom az emberi igazságszolgáltatáshoz, visszautasítom barátim segélyét és előre is átkot mondok arra, aki azt gondolván, hogy nekem szolgálatot tesz, kiragadná kezeim közül boszumat. E szókkal karjaira emelő és csókokkal halmozá el Andrea élettelen fejét. Két nappal a történtek után, az ifjú özvegy egy ószerű láda előtt ült, fejét bal kezébe nyugtató és jobbjában türelmetlenül forgatott egy apró és éles gyilkot. Sötét kék karikák látszottak könyüktől csillogó nagy szemei körül, amelyek sajátszerű merevséggel függtek egy ezüsttel kirakott ébenfa szekrénykén. A kis szekrényben egy véres ing volt s az ing felett arany keretű kristály doboz, a melyben két ólomgolyó volt látható. Az ing ugyanaz volt, a melyet Riccardini Andrea viselt a gyilkosság napján ; a golyók ugyanazok voltak, a melyeket kettős sebéből vettek ki. Diana elfojta zokogását; a zokogás megnyitja a könyük forrását, és a könyük meglágyítják a szívet. A könyük fátyollal borították volna a véres inget s a golyókat, amelyeknek látása feltüzelé keblében a boszúvágyat. Egy őszhajú öreg szolga, Corso Peri, tétlenül lecsüggő karddal állt a szoba egyik szögletében és fájdalmasan tekintett úrnőjére. — Szegény asszony ! — sohajtá. Andrea özvegye felvető fejét, és szemei villámot lövelltek. — Türelem! Corso, — mondá, — ha férjem gyilkosa miatt kisírtam szemeim minden könyvjét, cserébe ki fogom ontani ereinek minden vérét. Igen, minden vérét, mert nekem kell a kéz, a mely lőtt, a szem, a mely célzott s a szív, a mely akart! Ezentúl nem látsz engem többé sírni. Könyük által nem lehet megborzulni azokat, akiket szeretünk. Az özvegy szavait lódobogás szakítá félbe, a mely a ház előtt hangzott. Diana azonnal felkelt és halvány arcát élénk pir bortá el. Egy intésére Corso kinyitá az ablakot. — Párthiveink térnek vissza, — mondá szomorúan. —Polo Bianchi, Arena és Muratore most szállnak le a nyeregből; paripáik tajtékzanak és arcaikon csüggedés tükrözi magát. — Jobban szeretem a rosz hírt, mint a bizonytalanságot, amely megöl, — viszont az ifjú nő, és sietve lement az udvarra, Riccardini barátai elé. A három lovag tiszteletteljesen hajlott meg előtte, és Polo Bianchi, megilletődését elpalástolandó, hirtelen felelt : — Nem volt a mi hibánk, de e derék paripáké. De lehetetlenséget senki sem vihet véghez. A rablók négy órával előztek meg bennünket, s minden hegyi utat ismernek. Diana közbeszólt: — Polo! ön azt mondja: a rablók! Della Menza gróf tehát nem távozott egyedül. — Az óvatosság a biztosság anyja! — viszonzá Bianchi megvetőleg. A gróf úr Campitello bandita s annak fia által kisérteté el magát. Az özvegy egy pillanatig gondolkozott, aztán csaknem közönyös hangon kérdé: — Tudják önök, hogy merre mentek ? A lovagok habozva tekintettek egymásra és Arena felelt: — Oh! asszonyom, most már gondolni sem lehet utolérésre. Legyünk türelemmel. Az idő talán visszahozza őket régi rejtekhelyekre, s akkor . . . Diana megragadta Luigi Muratore karját, mereven tekintett szemei közé, és sajátságos makacssággal ismétlő kérdését : — Merre mentek a rablók ? Luigi megzavarodott e szemek pillantása alatt, s így felelt: — Egyenesen Bonifacio felé. Láttuk a nyor i mókát. (Folyt. köv.) Fővárosi képek. II. A semmiháziak. Egy „őrmester.“ —Az aranyláncos ur. — A „brodsitzer.“ — A here. — Olcsó pénz. Pest, december 2-án. Budapesten sok ember jár kel s némelykor kocsizik is, kik, a mi külső megjelenésüket vagy föllépésüket illeti: fölötte irigylendő helyzetben vannak. Öltözetük mindig divatos, a legszebb városrészben szellős, kényelmes lakást bírnak, tárcájukban mindig van nagy és apró bankó, ujjaikon cifra gyűrűk kérkednek, nyakukban vastag óralánc fűzi arany szemeit, színházban jobbára az első zárt széksorban sgyakran páholyban feszengenek s a legelőkelőbb vendéglőben ebédelnek. A grófoktól, báróktól vagy bankároktól meg azon kellemes öntudat különbözteti meg őket, hogy a bávaész tömeg kíváncsiságát szerfölött felkeltik, s rejtélyes voltuk által okot szolgáltatnak arra, hogy, a mint mondani szokás: „a világ fejét rázza felettük.“ Ezek azok a magyarán mondva „semmiháziak,a kik a nagy városban élik világukat s kiknek fajából néhány példánynyal akarunk szolgálni. Hogy hőseink egyikét vagy másikát fölkeressük, lépjünk legelőször is valamelyik népesebb kávéházba. A bemenetnek tőszomszédjában egy termetes alak ül, kinek torzonborz bajusza s kemény magatartása befutott katonai pályára hagy következtetnünk. A vékonyjövedelem, mely „pátense“ után jár, alig nyújthatná neki azon élvezetet, naponkint több rendbeli kávét, pöttyös, kabánászok társaságában, miket közben jóizan elfüstöl: „magához venni,“ hogy uj magyarsággal éljünk. Emberünk tudniillik a pincérek factotuma, illetőleg „őrmestere“, kinek tiszte azon szeretetreméltó vendégeket ellenőrizni, kiknek a fizetés rendesen csak akkor jut eszükbe, midőn a kávéháztól jó meszsze járnak már. A torzonborz bajusz e tekintetben nagy ismereteket szerzett s biztos, praktikus, hogy azt ne mondjuk „szaktudós“ szeme,az ilyen madarakat azonnal fölismert tollakról s a sürgős dolgai miatt vagy szórakozottságból tova suttyanó vendég fogyatékos emlékezetén lök egyet, sokszor akkorát, hogy három- szorosan fizetetti meg vele kávéját, vagy — mert szőrmében tud bánni az emberekkel — rövid parlamentáris alkudozás után, zálogba kéri a tajt-szivarpipát vagy az órát, ha a kérlelhetlen őrmester áldozatánál csakugyan nincs pénz. Az őrmester tiszte tágabb körökben is mozog. Tarokknál vagy whistnél „kisegítő“kép működik, az á la guerre vagy „kégli-preference“ féle tekejátéknál jegyzősködik, az Írás titkaiba avatatlan szakácsnők érzelmeit ékes levelekben tolmácsolja s akaratos tajzpipákat, melyek sehogysem akarnak megválniok a dísztelen bajusztól, „kosztba“ fogad, s oly takarosra kiszitja, hogy az érett megygy sem barnapirosabb nálok. A csekély tiszteletdij mellé nem kér egyebet csak — takarmányt, azaz szivarokat, melyek nélkül, s ezt nyilván átlátja mindenki, még a papirszipkát sem lehet kiszíni. Derék mindenesünk az esti órákat valamely sűrűn látogatott sorházban tölti, hol ingyen mért sörnél s potya „formás frankfurter“-nél „szakasztja a lét világit,“ s valamint a kávéházban, úgy itt is a pincér s vendég közt fönálló társadalmi szerződés pontjainak szabatos beváltására figyel. Az „őrmester,“ a mint láttuk, noha nincs miből élnie, mégis csak türhetőn tengődik át a világ baján s miután tevékenysége inkább hasznos mint kártékony, szemlénkben első helyre tettük őt. Kevésbbé tiszteséges életmódot folytat azon feddhetlen öltözetű úr, kinek kezén gyémántok ragyognak s kinek mellén nehéz aranylánc kígyózik. Külseje után ítélve, valami tehetőst kereskedőnek tartanók, ha a szem nem volna a lélek tükre, se fonnyadt, lefeszült vonások, ez egymásra szorított vékony ajkak, e szúrós, tétova pillantás s a kiálló arccsontok, azonnal el nem árulnák, hogy előttünk a játékos, amolyan „profeszionátus“ kártyás áll. Márpedig az emberek nem azért járnak vendégházakba, hogy lélektani vagy phrenologicus tanulmányokkal foglalkozzanak, hanem az egyik, hogy a nap gondjaiból s fáradalmaiból kiépüljön, a másik, hogy idejének s pénzének nyakára hágjon. Különösen ez utóbbiak azok, kiket emberünk kiváló rokonszenvére méltat. Rendesen aféle elkényeztetett, anyás fiúk ezek, kiknek zsebét a tulgyöngéd mama telegyüri, vagy könnyelmű, fiatal kereskedők, kik „jukkeres“ fogatukon maguk kocsiskodtak ugyan, de a gyár vagy raktár gyeplőit idegen kézre bizzák , vagy bonvivant katonatisztek, kiknek a hazulról érkező segély megengedi, hogy hébe-korba egy kis „izgalmat“ szerezzenek maguknak, vagy tapasztalatlan, pezsgő vérü tanulók, kik után az ügyes madarász kiveti hálóját s legtöbb esetben nem hiába. Emberünk ismeri a törvényt. Minden lehetőségre el van készülve, s nem is játszik hamisan , legalább nem lehet rásütni. De még tilos játékot sem játszik, sem magas pénzben s eleintén sohasem nyer. A kocka, illetőleg a kártya csak később fordul, körülbelül akkor, midőn a tétel meg van duplázva. S hogy később mégis ő marad mindig nyertesnek, s naponkint 30—40 forintot, sőt még többet is zsebre tesz, — ez oly rejtély, melynek föloldása könnyű. Először is ez iparlovag, dicséretére legyen mondva, csakugyan kitűnőn játszik, s a piquetben, karábriászban vagy écartében bámulatos ügyességet fejt ki, aztán meg — nagyon szerencsés keze van. Ha oszt, az első partner rendesen „kilencven.“ A szerencsétlen ellenfél mellett meg egy még szerencsétlenebb „brodsitzer“ vagy „kibic“ ül. Mióta ez van oldalán, egy „queue“-t sem bír nyerni. Az urak, amint látszik, nem is ismerik egymást. De igazán nevezetes, hogy egy szó vagy hang, melyet a „brodsitzer“ száján kiszalaszt, a legártatlanabb fej- vagy kézmozdulat: emberséges, vasnyugalmú hősünkre úgy hat, mint a villanyütés. A számos néző osztatlan bámulatára a hat jó „blatt“-ból letesz hármat, melyek által a „hatvanasának elejét vehette volna. De, hála a közte s a „brodsitzer“ közt fönálló szellemi rapportnak, igen helyesen számitott. „Kaufolja“ vagy „brenneli“ a „14 bub“-ot s a „macs“ tól meg van mentve. Ma, hogy ismét műkifejezéssel éljünk, „pech“-je van a fiatal embernek. A „brodsitzer“ őszinte sajnálkozását fejezi ki e fölött, s a nagylelkű nyerő „revanche“-sal biztatja áldozatát. A „brodsitzer“-re vetett oldalpillantás anyit jelent, hogy három queucnél nem játszanak többet. A játéknak vége. Az urak egyenként hagyják el a kávéháznak ama nappal is gázzal világított szobáját. Egy különös véletlen azonban együvé vezérli a két derék férfiút, az aranyláncost tudni illik meg a másikat. Oly barátságosak egymás irányában, mintha régi ismerősök volnának, s ha jól oda nézünk, azt is észre vesszük, hogy a szerencsétlen „brodsitzer“ néhány bankjegyet vesz át a másiktól, ki a kávéházban oly idegennek s egykedvűnek mutatkozott.