Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)

1865-12-03 / 278. szám

278-ik sz. Vasárnap, december 3. Jüngö-Hivatal: Pest, barátok­ tere 7­. sz. Második évfolyam. 1865 Előfizetési díj: Félévre..........................8 Irt. negyedévre . . . 4 trt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap , ko­­renkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI Na­PI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr MF" Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Zugliget. — Sept. 20. — Tán itt ültem, tán itt jártam. Itt merengtem legelőbb. Itt még menyországot láttam, — Ott talán már temetőt. — Fényes felhők, messze bércek, Zöld mező a hegy alatt! Könnyes szemmel, boldog szívvel, Oh be sokszor láttalak. A mi lenn volt mélyen rejtve, Zárva szivem fenekén: Egy mosolyban, tekintetben Nektek hányszor fölfedém . . Szavaimra nem jött válasz — Felhő ment, bére hallgatott; Oe én mégis örültem, hogy Tanuk előtt szólhatok . . Nem jöttem én arra mostan Hogy enyhítsek szivemen: Hiszen a múlt ábrándinál Édesebb van most velem. Érzem most is s édesebben, Napom kéjes melegét; S a régi szép emlékekből — Még egyet sem feledek. De a szellő oly zizegve, Hüsen száll a lombokon! — Szinte jó, hogy van a kinek Meleg kezét foghatom. Fa, virág, fa díszét veszti, A zaj csöndbe olvad át, S egy-egy levél hallattára Szólalnak már csak a fák. Mintha minden készülődnék, Sok van köztük félúton! Kérdem hova ? nem felelnek ; Maradjak-e, nem tudom. Menjünk innét feleségem, Mit keresnénk itt mi már ? — Csak temető jut eszünkbe A múlt sir­almainál. Mit is merengnénk a multoD, Érte mért is epedünk ? ! Hisz még egymás kebelén is Száz örömet lelhetünk ! Tolnai Lajos: GRÓF NULLA LEOPÁRD. (Elbeszélés egy munkakerülő nagyúrról.) Lanka Gusztávtól. (Vége.) A gróf csakhamar ebbe is bele­unt, s a szakács mesterséget kezdte tanulmányozni. — Kétségbeesve dobta el azonban csakhamar a könyveket és rolianso­­kat magától, tapasztalván, hogy legnagyobb kincsét, jó étvágyát elvesztette. A grófné azonban megfeszített erővel haladt a művészet örök szép és örök ifjú útain. Föllépett egy jótékony műelőadásban és meztelen vén karokkal Mediát személyesítette; kényelmi sapkát kötött a nép egyik hírhedt emberének, sőt azt is megengedte, hogy egyik Almanach számára leacéloztassék. A gróf már nagyon életunt lehetett, midőn neki arcképét bemutatta, mert bágyadtan és szenvedély nélkül csak enyit jegyzett meg: —Mennyivel szebb vagy acélban, mint agyagban. Sok gyengédtelenséget megbocsátott a grófné a grófnak, de ezt soha sem tudta neki megbocsátani. A házi orvos egy napon vigasztalásul e hirrel riasztotta meg a grófnét: — Méltóságos asszonyom, a legroszszabbra is készen kell lennünk, a gróf nem él soká.. — — Orvos úr, honnan gyanítja ezt ? — — Onnét, hogy ős természetével ellenkezőleg, körében már a nőszemélyeket sem szenvedheti. — Oh orvos úr! Nemde azt nem is gyanítja, hogy gróf Nullában az utósó Nullát helyezzük az ősi sírboltba ?! Az orvos szomorúan süté le szemeit, sok okosat gondolt, de egy szót sem válaszolt. A gróf azonban nemcsak hogy meghalni nem akart, hanem oly symptomákat tüntetett föl, melyek a gróf környezetét jobban megrémítették, mintha meg­halt volna. Gróf Nulla Leopárd, ki egész életében semmi jót és semmi üdvöst nem mozdított elő, egyszerre azon örjöngési eszmével lépett fel, hogy államférfia lesz, s Magyarországot az oroszokkal a szövetség mel­lett a hatalom és felvirágozás tetőpontjára emeli.­­ Eddig csak azok bűnét osztotta, kik fogyasztottak a nélkül, hogy termeltek volna, most egyszerre azon hazaárulók bűnében is osztakozni akart, kik arra al­kudoztak, mit őseik vérrel szereztek meg. A hazafias érzelmekben gazdag grófné megren­dült e törekvésekre, s egy heti folytonos kéréssel, könyörgéssel, rimánkodással kieszközölte, hogy a gróf a sportnál maradt, sőt a „Vadász és Verseny­lapokéra is előfizetett. Minthogy pedig boldog kiváltságosságában azt hitte, hogy könnyebb valami alig lehet, mint az állam­férfiak szerepét játszani, sőt valaki még azt is elhi­tette vele, hogy ezen szerepre születésénél fogva hi­vatása is van, a ráerőszakolt resignációnál fogva anyira búskomolylyá lön, hogy csak egyetlen angol vizsláját tűrte közelében, kinek ösztönszerű és ter­mészetes élete nagyon hasonlított az ő életéhez. Utósó napjaiban már csak a fegyverdurranásban, az ebek csaholásában s a lovak nyerítésében gyö­nyörködött, s azon hitre, hogy Lédi, az angol vizsla anya lett, utószor látták mosolyogni. Egy verőfényes júniusi délután még támlásszé­kében ült, piros volt és egésségesnek tetszett, de már nem volt eszméleténél. Kezeivel folytonosan hadonázott. De már senki sem tudta, miniszteri tárcát akar-e, vagy ludmájpástétomot. — Éjjeli 11 órakor meghalt. Tökéletesen megfelelt nevének, halála nem jött számításba, se a hazába, se ismerői között. VI. A temetési szertartáson többnyire olyanok jelen­tek meg, kik azelőtt csak ritkán látták, vagy nem is ismerték. — A grófné részt vett a gyász minden né­ven megnevezhető formalitásaiban, de talán még mindig emlékezve az acélmetszésféle durvaságra, nemcsak sírni, de még könyezni sem tudott. Egykori jobbágyai svábok adták meg az utósó tiszteletet fúvó hangszerekkel, s a Dom Sebastian­­féle gyászindulót oly iszonyúan executivozták, hogy míg a gróf békésen aludt, a portugalli kormányzó okvetlen feltámadt halottaiból. A lelkész búcsúztatót tartott a kimúlt kegyúr fölött, s úgy emlékezett meg róla hosszú halotti be­szédében, mint a leghűségesebb, legeszélyesebb és legmunkásabb, sőt legáldozatkészebb hazafitól. Szerencse, hogy az ember a halottakról mindent örömest és könnyen elhisz, kivált olyankor, midőn -------------------------------------»• dett sváb excecutirozza. A szertartás után megnyíltak a családi sirbolt ajtai. — Egy eget rázó „tus“ közepett helyezték a már nyugvó gróf Nullák közé az utósó Nulla marad­ványait. Érckoporsóján in aeternam memóriám követke­ző sorok állanak : Életében még gróf Nulla, E sírboltban már csak hulla. Keresztnéven Leopárd, Világos ész a fejében, Lángoló szív kebelében, Címerében pajzs s kard. A család utolsó sarja, Most már örök és takarja Annyi fénylő nap után . — Az a természet törvénye : Hogy éltednek egy szer vége, Okosan élj vagy bután. Csinálta pedig e dicső epitaphiumot a helybeli rector készpénzben 85 írtért, két pozsonyi mérő tisz­­tabuzáért, harminchat itce paszulyért és két akó uj borért. Dacára azonban e méltányos dijnak, mégis szo­morúan hagyta oda a sírboltot, mert a grófné, forró csengései dacára, sem engedte meg, hogy nevét ara­nyos betűkkel a versek alá vésethesse. Néhány század múlva, midőn valami régiségbú­vár a sírboltok titkait tanulmányozza, a nemes gróf ravatalát is fölfedezendi, reflectálva a rector még ol­vasható soraira, valami akadémiai nagygyűlésen úgy fogja bemutatni az utósó Nullát, mint a legtiszteletre méltóbb embert, s a legnagyobb hazafit. Történhet azonban az is, hogy egy lelkiismere­tesebb utánnyomozás, s alaposabb vita a valót mégis ki fogja deríteni. AZ ÖZVEGY ESKÜJE. Gonzales Immánueltől. (Folytatás.) Az öreg ember mélyen elgondolkozott. Fiára gondolt.­­— Átadjam magamat ellenállás nélkül? — kér­­dé hirtelen Campitellotól. Nem akarnám, hogy te is elveszsz velem együtt. A banditát meghatotta e nagylelkűség. — Della Menza, ön jó volt hozzám és gyerme­kemhez ; ön menhelyet kért tőlem, s én nyomorult ember volnék, ha megvonnám öntől tanácsomat és segélyemet. Tudja meg tehát, hogy én nem akarok éhen meghalni, sem pedig a csendőrök által nem en­gedem magamat agyonlövetni. El fogom hagyni a cserjést, és ön követni fog engem gróf úr. — És hova megyünk, Campitello? — Egyenesen Sardiniába. Megfogok két lovat a legelső legelőn, s mielőtt valaki figyelmessé lesz reánk, mielőtt az embervadászok nyomunkra akad­nak, már elég mesze leszünk. Lorenzo rendkívül meg volt elégedve ezen aján­lattal. Legforróbb óhajtása volt egyesülni Taddeo Vicentevel, de egy kissé elijeszték őt a kivitel ne­hézségei , melyeket a bandita csak amúgy könnye­­dén, odavetve említett. — Tudod-e mily messzire van ide Bonifacio ? — kérde Campitellotól. — Körülbelöl huszonöt l­etnyire, — viszonzág­ul barátja bámulatos hidegvérrel. — Az egész nem több, mint nyolc órai dolog. — De ha ide értünk, — jegyzé meg a gróf, — egy hajóst is kell találnunk, ki azonnal átszállits •••

Next