Fővárosi Lapok, 1866. augusztus (3. évfolyam, 174-198. szám)

1866-08-04 / 177. szám

DIVATOS ÜZLETEK. (Elbeszélés a nagyvilági életből.) Deák Farkastól. (Folytatás.) — De édes leányom, mi jutott eszedbe, hogy zárdába készülsz, midőn épen férjhez kellene menned, s mi egy jó férjről akarunk gondoskodni. — Mondtam már édes jó néni, hogy ez nekem elhatározott szándékom, és amit én egyszer elhatározok, azt megteszem. Ha néni segíteni fog és elvisz a fönöknéhez, hálás teendek érette, ha nem, akkor más módról fogok gondoskodni. — De hát mit fog mondani édesanyád ? — Ő semmit se mondhat ellene. Nincs joga fölöttem rendelkezni. Azaz, csak anyit akarok mondani, hogy ő mindenbe beleegyezik, amit én teszek. — Meg kell vallanom édes gyermekem, hogy nem értelek, sem azt, amit anyádról mondottál, sem azt, hogy korodban oly erősen vágyál a zárdába! Hortense felelni akart, de az ablakra pillantva, elsáppadt, s a hang egy gyönge sikoltásban halt el ajkain. Gyula az ablak alatt ment el. — Talán ismered ezt a fiatal embert ? — kérdé Perecesné bámulva. — Nem, de vágynám ismerni. — Gyula, a Kertészné fia. Nekem kedvencem. Bizonyosan ide jő, valami írásokat hoz nekem. Igen jó fiú, kedves fiú. — Ismertessen meg vele kérem, — mondá Hortense nyájasan. — Szívesen édes lelkem, óh bárcsak beleszeretnétek egymásba. Ez lenne Pesten a legszebb pár, s ez lenne az én legdicsőbb sikerem. Pompás dolog lenne. Kertészné is érdekelt fél. — Nem értem édes nénit. — Menyiben érdekelt fél ? — Na tudod, ez nem gyermekeknek való dolog volna, de titokban megsúgom, hogy a nagybácsi üzletéhez mi is adtunk pénzt, én adtam ötezer forintot és kétezer darab aranyat, a szegény Kertészné oda adta minden vagyonát, ezerhétszáz forintot, és pedig fia tudta nélkül. A cipész is adott, a házmesterem is adott, a szakácsném is adott. Tudod, mi mindnyájan nagy bizodalommal és szeretettel viseltetünk a nagybácsi iránt; ő mindnyájunk jóltevője, s legjobb szivarvásárlóm. Perecesné még sokat mondott volna, de egy szobacicus jelenté, hogy az ifjú úr várakozik a nagyságos asszonyra. Perecesné hamisan integetve távozott, s magára hagyta az elkomorult Hortenset. Gyula oly izgatott volt, hogy alig tudott beszélni, az ablakon át ő is megpillantó Hortenset, s átadva az irományokat, távozni akart. — Ne siessen édes Kertész, egy vendégem is van, szeretném bemutatni. Fiatal embereknek soha sem árt az ismerkedés. — Azon ifjú hölgy talán . . ? — dadogó Gyula — Épen az, kit úgy látszik, már megpillantottunk, — s azzal nem sokat ceremoniázva, Hortense-t is a szalonba hozta s bemutató: — Kertész Gyula, Laszky Hortense. A két ifjú meghajtotta magát, s nézték egymást. De meglátszott mindkettőn a nagy zavar. Perecesné pedig, mint teljesleg képtelen arra, hogy társalgást kezdjen, és sokkal közönségesebb, hogy sem illemsértést találna a dologban,a szomszéd szobákba távozott s őket magukra hagyta. Hortense pár évvel kösebb, a nagy világban sokkal jártasabb és igy bátrabb is volt, mint az ifjú. Mégis e pillanatban nem tudott szólani, megbénította ’ a romlottság érzete, és annak tudata, hogy ha talán szeretné is ez ifjú, mint olykor képzelő, méltatlan volna szerelmére. — Kisasszony — szólt Gyula, — látásból rég óta van szerencsém ismerni. * — Épen egy éve! — felelt halkan Hortense. Gyula elpirult. — A Bartl virágházában . . . — A fehér jácintok mellett . .. — Kisasszony! ? — kérdé Gyula, az izgalomtól alig találva szókat — kegyed emlékszik ! ? — Soha se fogom felejteni ez első találkozásunkat. Gyula nem tudott szólani, valami ismeretlen kéj, a boldogságnak eddig nem ismert érzete, a viszont szerelem gyönyörének édes melege járta át keblét. Egészen lecsöndesülni látszott, oly biztosan nyúlt a leányka keze után, mintha azt már százszor is csókolta volna meg, s aztán lassan ajkaihoz emelte, szemeivel szemeit kereste, s midőn a leányka szemlesütve állt és könyezni kezdett, biztatólag susogta: — Hogy először láttalak, én is nagyon megszerettelek ! Sokáig beszélgetett az ifjú pár, és oly boldog volt, mintha egész életében örökké az lett volna, s mintha mégis a múlt és jövő (e két nagy tenger) az édes jelen örömpercei között talált volna jelentőséget. Sokszor gondolkoztak egymásról, s amit akkor csak gondoltak, most mind elbeszélék; de ki tudná mind azt elmondani, amit egy szerelmes ifjú pár egymással közöl. Gyakran a szemnek egy mozdulata, egy letekből jövő igaz tekintet, a kéznek egy gyöngéd érintése, egy halkan ejtett szó s az édes suttogás, és mindez többet mond, mint a legékesebben összerakott szavak. Hogy mindennek vége van, s ah, hogy ép a boldogság az, mely legrövidebb ideig szokott tartani ! Egyszer csak elfordult Hortense, és keservesen zokogni kezdett. Gyula a jövendőről szólt valamit, s Hortense nem tudta többé visszatartani kényeit. Azt mondá : — Ma utószor láttuk egymást, és ha úgy szeretsz, mint én tégedet, akkor férfiasan fogod elhordozni a nehéz csapást, mely téged méltatlanul fog ta , látni. Én köszönöm istenemnek, hogy e mai nap igaz örömét részemre juttató , de édes Gyulám, mi későn ismerkedtünk. Légy boldog s ha teheted, felejts el engemet örökre. — Nem értelek Hortense, az istenre kérlek, magyarázd meg szavaidat. E bizonytalanság őrültté teszi — Ma este írni fogok neked, és holnap mindent fogsz érteni. Isten áldjon meg ! A két ifjú összeölelkezett, hévvel csókolák meg egymást, s elbúcsúztak egymástól, mintha a végitélet várt volna rájuk. Perecesné meghivta Gyulát ebédre, s hamisan mosolygott, midőn látta, mily jól értik egymást. De , Gyula nem fogadta el a meghívást, hisz egy harmaddik jelenlétében talán szólni se tudott volna. Még egy tekintetet váltottak s aztán eltávozott. — Remélem édes leányom, hogy már most lemondasz azon szándékodról, hogy zárdába menj. — Sőt még erősebben áll elhatározásom, s kérem édes néni,ha lehet, még ma látogassuk meg a főnöknét. Perecesné az egész dolgot nem értette, s még annál kevésbé értette, hogy miért kérte Hortense tőle azon összegek jegyzékét, melyeket az ő házától adtak a Rotterheim úr üzletébe. Azonban megtette, s egy kis papirosra leírva átadta. Hortense aztán egy mellékszobába vonult s leveleket irt. (Folyt köv.) ff 177-ik sz. Szombat, aug. 4. Pesti barátok tere 7 “• Harmadik évfolyam 1866. ■t ■ CMBMn———■ ■ ——————— ~ ’ ==aaii ■ ———1 ~ i ==^=^=x== 1 ■ —i i ...... =s=aaac^s——„ Tpfiu'A'RnsT t. apoit ““ Negyedévre . . . 4 frt P ti V ft illllkl I I I fl I \ J l\ - Hirdetési dij: Megjeleli az ünnep utáni Negyed hasábos petit napokat kivéve minden .. .. Bélveo-dij mAji : 5 nap, koronkini képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLONY. tatáskor lg30 kr. ---- - ——----------------------------------------^ ~ ’■ — - ■— -- ■ ---- - —«R ____ .. r r, , - , . , * . r • ................... . . . v. » „ rv ^ ^ Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. AA MELY SEB. Arnaud H. elbeszélése. (Folytatás.) Ez az első próba elég volt, Magdaléna le volt győzve. A másik percben már Florita is visszatért a színfalak közé, megszabadulva félelmeitől, lelkesülten, kiterjesztett karokkal. — Anyám! — susogá, Müllerné karjaiba borulva , — anyára!oh már azt hittem, mindjárt meghalok ! — Éljen Florita ! Éljen ! — kiáltó elragadtatva Calderon, s megcsókolá a lány kezét hódolattal; — ez volt a legszebb szerep, melyet valaha életemben láttam. Az ifjú urak is, kik a színpad oldalán levő padokon ültek, fölemelkedve helyeikről, üdvözlék az új művésznőt, ki egészen elfogódva, mosolylyal és naiv örömmel fogadta ez első hódolatot. — Uraim! — kiált a Calderon büszke diadal hangján, — most már aztán elmondhatják, hogy a világ legelső énekesnője spanyol hölgy. Az egész Orpheus opera, az egész előadás épen ily bámulatnyilvánítások közben ment végbe; a közönség a szerző nevét, úgyszintén a fiatal énekesnőt is tapsviharral üdvözlé. A színház legidősb s legrégibb rendes látogatói sem emlékeztek ily tökéletes diadalra a múltból. Sőt Calderona, IV. Fülöpnek elanyira szeretett kedvese, sem aratott legfénylőbb napjaiban sem ily sikert, mint Florita. E naptól fogva, mint Calderon előre megjósló, az olasz művészek üres padok előtt énekeltek, s Magdalena alázatosan ment Calderonhoz , szerepért esedezni „Orpheus“ nagynevű szerzőjétől, de most meg ez tagadta meg kérelme teljesítését. Váratlan fordulat volt ez a szerencse kockájától a szegény özvegy s gyönge leányára nézve , kik oly sokáig küzdöttek a nyomorral, s oly sok nélkülözést szenvedtek. Most gazdagok lettek már, elhalmozva mindazon gyönyörökkel s javakkal, miket csak a sors különös kegye oszthat; de a szerencse nem vakitá el, nem tette fölfuvalkodottakká őket. — Müllerné ezutánra is az az egyszerű, de méltóságteljes nő maradt, ki anyi bátorsággal, oly nemes elszántsággal hordozó a múlt szenvedéseit; s Florita szivében is ugyanaz az alázatos hódoló tisztelet élt anyja iránt tovább is; és oly híven teljesítő gyermeki kötelességeit ; épen oly érdek nélküli tiszta szerelemben lángolt művészete iránt, mint azelőtt. Azon a napokon, mikor Florita játszott, taszigálták egymást az emberek a színház ajtajánál; mindenik felvonás egy-egy diadallal végződött; az utosó jelenetben pedig virágeső hullt lábaihoz, s az előadás végén menydörgő tapsvihar helyettesité a berekesztést. Ilyenkor ő mintegy átszellemülve, édes örömtől reszketve hatta meg magát az őt bálványozó közönség előtt, elismerő hálaadás s igaz rokonszenv jelével köszönvén meg ragaszkodó szereteteket; aztán, midőn a függöny is legördült s ő anyjához visszatért, ez büszkén, boldogan, csillogó könyökkel szemeiben, zárta karjaiba, mondván • Mily szépen énekeltél ma este Floritám, hogy megtapsoltak! Szép és édes volt ez az élet. A napok sebesen rohantak egymás után, folytonos diadalmak közepett, melyekkel szemközt még az irigység káromló szava is elnémult. De Florita új állásának majdnem szédítő magasán sem kábult el. Enyi ragyogó fény közepében gyakran vissza-visszagondolt az átélt nyomorokra; összehasonlító Major-téri pompás szállását Mirael Sol utcai rideg lakásukkal. Sokszor is mondta sóhajtva anyjának, midőn a zongora előtt ült, mely a díszteremben a főhelyet foglaló el: Oh ha szegény atyám élhetne!