Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-11 / 206. szám
Crisenon majorban négy embernek volt részeje. Első volt ezek között Myonnette, ki egész éjen át sírt, aztán anyja és Susanna, kit Marcelin váratlan megjelenése nyugtalanított, és végre Galoubet. Ohez nem hányta le szemeit a búza keresztek között, hova most is, mint nappal, elrette magát, a Yonne partján. Egész éjjel hallotta nevetni a huszárokat, s úgy tetszett neki, mintha róla beszélnének. Manchot Ferenc, ki ittasságát kialudta, mint rendszerint, hajnalban fölébredt, s talpra állított a majorban mindenkit. Az udvaron tanyázó huszárok fölkantározák lovaikat, s csak vezetőjük parancsára vártak. De Marcelin hadnagy nem mutata magát. Kétségkívül késő reggelig aludt. Nanette, miként megígérte, hajnalra visszatért. A kifárasztott csikó ismét helyén tolt a legelőn. Nanette, látva, hogy a tiszt nem jó lefelé, mondá a bérlőnek: — Talán beteg lett a szép úr ? Megnézem őt. És Marcelin szobájába ment föl. Ez már ébren volt, de őt várta. — Nos ? — mondá. — A megbízás teljesítve van, — felelt Nanette. — Láttad a csendőrök kapitányát ? — Láttam ám! — Mit mondott? — Ezt adta ide az ön számára. És Nanette egy papírdarabot adott a hadnagy kezébe. Egy levél volt ez, a csendőrök kapitányától, következő tartalommal: „Igaza van önnek, kedves hadnagyom, Anselm úr száma talán rész, és szökési tervében, melyet ön tudatott, miként ön mondá, igen okszerű ideiglenesen letartóztatni. Egy tizedest és két ember küldök, hogy őt letartóztassák.“ Marcelin e levelet apró darabokra tépé, aztán Nanettehoz fordult: — Mikor érkeztél vissza ? — Egy óra előtt. — így hát a csendőrök nincsenek messze. — Oh! — mondá a lúdörző, parasztosan be-szélve, — pillanat alatt itt lesznek. A hadnagy felöltözött és lement. Manchot Ferenc a kávét és reggeli fehér bort készité. Jövendőbeli vejére a bámulat és irigység kifeje-zésével tekintett. — Szép tiszt vagy ! — mondá neki. — Igazán ? — kérdé Marcelin. — De ez talán nem az egész világ véleménye. — Bah! bah! — mondá a bérlő. — Ahogy ! — viszonzá Marcelin, — tehát én távozom, anélkül, hogy láttam volna Myonnettet. — Ah! menydörgés! ez nem történik meg,— mondá a bérlő. — Le kell neki jönni. Amint így beszélgetett, hirtelen meglepetve kiáltott föl. — Mi az ? - mondá. Egy tizedes és két csendőr lépett az udvarra. — Íme! — mondá könnyedén Marcelin, — alkalmasint velem van dolguk. És ebibek ment. A tizedes tisztelgett Marcelinnek, de Manchot Ferenchez fordult. — Nincs önnél a majorban egy Galoubet nevű fiú ? — mondá ez. — Igen, van. — A sorozás alá esett. — Nem tudom, — mondá Manchot, ki reszketni kezdett. A bérlő keble bensőjében jó ember volt, és nem gyűlölte Galoubet Anselmet. A major lakói valamenyien megrémültek. — Hol van a fiú ? — kérdő a tizedes. Manchot Ferenc nem hátrált meg egy ártatlan hazugság elöl s mondá: — Az erdőre küldtem. Azonban Nanette sietett meghazudtolni urát. — Oh! én tudom jól, hogy hol van ő, — mondá most. E pillanatban Susanna épen átment a nagy termen, és az udvarra akart szökni, de egyik csendőr megfoga őt és visszatartó. — Ne siessen úgy galambom! — mondá neki. — Kétségkívül a kedvese, hanem hát erővel is letartóztatják őt. Susanna vonakodott és felkiáltott. E kiáltás átható a tért, s bizonyára a verésekig is elhangzott. Figyelmeztethette Galoubetet a veszélyre, s még időt adhatott neki a Yonne átúszásával menekülni. — Ah! te tudod, hogy hol van ? — kérdé a tizedes Nanettetől. — Igen ám! Manchot Ferenc egy megsemmisítő tekintetet vetett reá, de az álnok leány csak vállát rángatá. És mivel az udvar kapui, melyeken a vetésekre lehetett látni, nyitva voltak, intett a csendőröknek, kik megérték, hogy Galoubet az egyik malomban lehet. — Melyikben ? — kérdé halkan a csendőr. — A harmadikban , ott a parton, — felelt a lúdörző. Susánna pedig ezalatt magában mondogató: — Ha meghallott engem, bizonyosan menekült. A Yonne mély, az igaz, de ő jó úszó. Azonban Susánna csalatkozott. Az Anselmen nyugvó végzetes csapás úgy akarta, hogy miután a huszárok és Marcelin jelenléte miatt egy szorongás teljes évét eltöltött, a szerencsétlen legyőzetve az álom által s a reggeli jégtől elzsibbasztva, mélyen aludjék. A csendőrök tehát aludva találták. — Rajta fiam, — mondá a tizedes, — neked ma átáznod kell. Galoubet fölkiáltott, futni akart, de letartóztatták, s mivel megkísérte házaskodni, a csendőrök megkötözék. Myonnette ezalatt Susanna karjai közt ájuldozott, az áruló Marcelin pedig magában mondogató : — Kezdem hinni, hogy elveszem Myonnettet. Végre Manchot Ferenc magánkivül kapott föl egy botot, hogy az álnok Nanettet kiűzze a majorból. Azonban a csendőrök elvezették a könyező Galoubetet. (Folyt. köv.) CZUCZOR GERGELY meghalt. Az irodalom e nagy veszteségét jelenti a gyászlobogó akadémiánk palotáján. A nagy tudományú, költői kedélyű öreg, kit szeretett, becsült mindenki, nincs többé ! A járvány elragadta. Szombaton délben még a kegyesrendiek vendége volt, hol élénk, friss és adomázó volt, mint rendesen. Társai vndoran kinálgaták, hogy igyék a koleraborból,a vörösből, s midőn Jámbor Pál felköszönte : mindenki szivéből kívánta utána, hogy „éljen sokáig.“ E kívánat azonban nem jön meghallgatva. Este megbetegült, s vasárnap reggel már kiterítve feküdt. Mi volt az irodalomnak, nem kell mondanunk. Egykor a magyar népdalok fölkent költője, ki 20 évvel előzte meg Petőfit a legtősgyökeresebb dalok alkotásában ; a harmincas években a legnépszerűbb írók egyike, később az akadémia nagy tudósa, a „Szótár“ főmunkása, s az utóbbi időkben a régi jobb idők élő emléke köztünk. Élete munka, gondok, de egyszersmind a köztisztelet nyájas napfénye közt folyt. 1800 ban dec. 27-én született Andódon (Nyitrában) földműves szülőktől. Tizenkét éves korában a Bencések szerzetébe lép. 1825-től 35-ig szeretett és tisztelt tanár. A nagy kolera idején buzgó hitszónok, ki tanit, véd és vigasztal. Költő, ki hőskölteményeket ir, s tudós, ki az élő nyelv bányáiban búvárkodik. 1831-ben az akadémia levelező tagja lesz, 1835-ben pedig jegyzője és levéltárnoka. Pestre jőve, itt adja ki „Poétái munkáit“, s köztük a népdalok ama gazdag bokrétáját, mely csupa frisseség, élet, szín és illat. Dalolják azokat mindenütt, míg a „Falusiskis leányt Pesten“ gyönyörrel szavalgatják országszerte. Egy magas állású egyházi férfi följelentése folytán azonban e „Poétái munkákat“ lefoglalják, s Czuczor Gergely ekkor kénytelen a „Szilágy“ álnév alá búvni. Később a fővárosból is visszahívják. Pannonhalmán klasszikusokat fordít és nyelvészkedik. Majd a győri tanszékbe ül, de ellenségei ott sem hagynak neki békét. S mi a bűne? Fenkölt szellem és meleg honszeretet. 1844-ben a nagy magyar szótár készítésével bízzák meg az akadémiában, hol a bölcselmi nyelvészet fejévé válik, így ismét pesti lakos lesz. 1848-ban irja a „Riadó“ címü csatadalt, melyet bércek és emberek viszhangoztak. Ennélfogva a bevonuló Windisgräcz elfogatja, s Budán kell ülnie fogságban,mígnem a vár bevételével kiszabadítják a József kaszárnyából, melynek német őrségét szelíden menti meg a diadalmas honvédek dühe ellen. Később ismét államfogoly az új épületben, Budán és Kufsteinban,hol egéssége nagyon szenvedni kezd. Mindamellett mindenütt szorgalmasan dolgozik az akadémia szótárán, mely nyelvészi pályájának örök emléke lesz. 1851-ben kegyelmet kap, s azóta e kitűnő szerzetes fővárosunkban folyvást irodalmi foglalkozásoknak él. Legbuzgóbb tagja akadémiánknak, a Kisfaludy-társaságnak ; drámabíráló a nemzeti színháznál, melyet nagyon szeret, s majd minden este látható zártszékén. Fájdalom, csak volt látható. Mindez elmúlt. E nyájas kedélyű jeles tudós és költő, kire oly jól esett mondanunk, hogy még él, ma már nem él. Az iszonyú járvány, mely fölött 1830-ban mintegy a hit szavaival uralkodott, örökre elfedé elölünk becsületes nemes arcát, melyen ép úgy ki volt fejezve a derült kedély, mint a törhetlen jellem. Tegnap temettük d. u. 4 órakor lakásáról, a múzeummal szemközti Bertha-házból, s fájó szívvel vettünk búcsút áldott hamvaitól ! 850 - A budai dalárda zászlószentelési ünnepélye. (Kisasszony-nap.) (VK.) Ez ünnep — mely egy egész napot elfoglalt érdekes látványaival — oly kellemes emléket hagyott hátra, oly jól sikerült, s oly ügyesen volt rendezve, hogy leírásának is ki kell emelkednie a napi újdonságok szűk keretéből. De ha e leírás egy önálló cikké gömbölyödik is, akkor is csak vázlat marad, melyet az olvasó képzelmének kell kitöltenie a színek tarkaságával, élénk mozgalmak, vidorság és a szívélyesség nyájas képeivel. Az ünnepély nyitányát az a szerenád képezte, melylyel e derék dalárda tagjai a fölkért zászlóanyát, Lónyay Menyhértné szül. Kappel Emilia úrhölgyet tisztelék meg pénteken este, a budai vároldalon fekvő nyári lakó előtt. Harmonikus dalok hangoztak az éji csöndben, s e pillanatokban senki se ment át a lánchídon és senki sem járt a budai Dunaparton a nélkül, hogy meg ne állott volna hallgatni e dallamokat, melyeknek erőteljes hangjai mintegy megeleveniték az éj magányát s megfényesiték a homályt. „Vajha szép időnk lenne holnap!“ — ez volt akkor a dalárkar szétoszló tagjainak egyetlen óhajtása. S ez óhajtás teljesült. A gyönyörű szeptemberi nap, melynek kitartó melegébe nem vegyült falánk, reggeltől estig azon volt, hogy a budaiak szept. 8-diki ünnepét a lehető legszebb világításba helyezze. Reggel kilenc órakor az egyleti pompás kék selyem lobogóval, zeneszó mellett vonult föl a népszínháztól a nagy úton egy több mint 300-ból álló menet,a budai vártemplomba. Ott voltak a pesti meghívott egyletek tagjai, az aradi, debreceni és közes vidéki dalárdák képviselői. A templom, melyben a szertartást Lipthay püspök úr vezeté, tele volt. A kórusról a dalárda mise-éneke hangzott, Storch egyik sikerült egyházi szerzeménye, melybe több jeles részt fűztek, többi közt a harmónia legnagyobb mesterének,Beethovennek „Isten dicsőségét,“ melyben a szenei Parnassz egy félistene szól a világ örök istenéhez. Mise után következett a zászló tulajdonképeni fölszentelése. Lónyay Menyhértné — a szokásos formák szerint — egy kis kalapácscsal beüté a zászló szögeit, mely után a dalárda félkört képezve az oltár közelében, elzengé a hymnuszt, mely mindnyájunk imádsága: „Isten áldd meg a magyart!“ Ezek bevégezte után az egylet ismét zeneszóval vitte el fölszentelt zászlóját, hogy a tagok készüljenek a nap egyéb mulatságára, melyeknek szinhelye a zugliget hegyei közt a „Fácán“ környéke volt. Ez a hely a mi poros városunk lakóinak egész kis paradicsom. Paradicsom már csak anyiban is, hogy vezeklőn át jut hozzá az ember, oly vezeklőn azonban, mely nem tisztít, hanem szennyez örökös porfellegeivel. Minden panasz, sóhaj és szitok sikertelen e ponton. Megmásízhatlan végzetünknek látszik, hogy mielőtt a zugliget friss levegőjét szívhatnók, egy nagy csomó sárga port kell elnyelnünk. A Császárné ép úgy szenvedett itt, mint a nép. A sorompóháznál megveszik ugyan folyvást az öntözési díjat, de egy vékony nedves szalagot kivéve — melylyel tán a jó igyekezetét kívánják kimutatni — a széles út folyvást kavargó száraz por fészke marad.Az öntözési mód is igen primitív,a hordókkal.