Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)

1866-09-11 / 206. szám

Crisenon majorban négy embernek volt rész­eje. Első volt ezek között Myonnette, ki egész éjen át sírt, aztán anyja és Susanna, kit Marcelin váratlan megjelenése nyugtalanított, és végre Galoubet. Oh­­ez nem hányta le szemeit a búza keresztek között, hova most is, mint nappal, elrette magát, a Yonne partján. Egész éjjel hallotta nevetni a huszárokat, s úgy tetszett neki, mintha róla beszélnének. Manchot Ferenc, ki ittasságát kialudta, mint rendszerint, hajnalban fölébredt, s talpra állított a majorban mindenkit. Az udvaron tanyázó huszárok fölkantározák lo­vaikat, s csak vezetőjük parancsára vártak. De Marcelin hadnagy nem mutata magát. Két­ségkívül késő reggelig aludt. Nanette, miként megígérte, hajnalra visszatért. A kifárasztott csikó ismét helyén tolt a legelőn. Nanette, látva, hogy a tiszt nem jó lefelé, mondá a bérlőnek: — Talán beteg lett a szép úr ? Megnézem őt. És Marcelin szobájába ment föl. Ez már ébren volt, de őt várta. — Nos ? — mondá. — A megbízás teljesítve van, — felelt Nanette. — Láttad a csendőrök kapitányát ? — Láttam ám! — Mit mondott? — Ezt adta ide az ön számára. És Nanette egy papírdarabot adott a hadnagy kezébe. Egy levél volt ez, a csendőrök kapitányától, kö­vetkező tartalommal: „Igaza van önnek, kedves hadnagyom, Anselm úr száma talán rész, és szökési tervében, melyet ön tudatott, miként ön mondá, igen okszerű ideiglenesen letartóztatni. Egy tizedest és két ember küldök, hogy őt letartóztassák.“ Marcelin e levelet apró darabokra tépé, aztán Nanettehoz fordult: — Mikor érkeztél vissza ? — Egy óra előtt. — így hát a csendőrök nincsenek messze. — Oh! — mondá a lúdörző, parasztosan be-­­­szélve, — pillanat alatt itt lesznek. A hadnagy felöltözött és lement. Manchot Ferenc a kávét és reggeli fehér bort­ készité. Jövendőbeli vejére a bámulat és irigység kifeje-­­­zésével tekintett.­­ — Szép tiszt vagy ! — mondá neki. — Igazán ? — kérdé Marcelin. — De ez talán­­ nem az egész világ véleménye. — Bah! bah! — mondá a bérlő. — Ah­ogy ! — viszonzá Marcelin, — tehát én távozom, a­nélkül, hogy láttam volna Myonnettet. — Ah! menydörgés! ez nem történik meg,— mondá a bérlő. — Le kell neki jönni. A­mint így beszélgetett, hirtelen meglepetve kiáltott föl. — Mi az ? - mondá. Egy tizedes és két csendőr lépett az udvarra. — Íme! — mondá könnyedén Marcelin, — al­kalmasint velem van dolguk. És ebibek ment. A tizedes tisztelgett Marcelinnek, de Manchot Ferenchez fordult. — Nincs önnél a majorban egy Galoubet nevű fiú ? — mondá ez. — Igen, van. — A sorozás alá esett. — Nem tudom, — mondá Manchot, ki reszketni kezdett. A bérlő keble bensőjében jó ember volt, és nem gyűlölte Galoubet Anselmet. A major lakói valamenyien megrémültek. — Hol van a fiú ? — kérdő a tizedes. Manchot Ferenc nem hátrált meg egy ártatlan hazugság elöl s mondá: — Az erdőre küldtem. Azonban Nanette sietett meghazudtolni urát. — Oh! én tudom jól, hogy hol van ő, — mon­dá most. E pillanatban Susanna épen átment a nagy ter­men, és az udvarra akart szökni, de egyik­ csendőr megfoga őt és visszatartó. — Ne siessen úgy galambom! — mondá neki. — Kétségkívül a kedvese, hanem hát erővel is letar­tóztatják őt. Susanna vonakodott és felkiáltott. E kiáltás átható a tért, s bizonyára a verésekig is elhangzott. Figyelmeztethette Galoubetet a ve­szélyre, s még időt adhatott neki a Yonne átúszásá­­val menekülni. — Ah! te tudod, hogy hol van­­ ? — kérdé a tizedes­ Nanettetől. — Igen ám! Manchot Ferenc egy megsemmisítő tekintetet vetett reá, de az álnok leány csak vállát rángatá. És mivel az udvar kapui, melyeken a vetésekre lehetett látni, nyitva voltak, intett a csendőröknek, kik megérték, hogy Galoubet az egyik malomban lehet. — Melyikben ? — kérdé halkan a csendőr. — A harmadikban , ott a parton, — felelt a lúdörző. Susánna pedig ezalatt magában mondogató: — Ha meghallott engem, bizonyosan menekült. A Yonne mély, az igaz, de ő jó úszó. Azonban Susánna csalatkozott. Az Anselmen nyugvó végzetes csapás úgy akar­ta, hogy miután a huszárok és Marcelin jelenléte miatt egy szorongás teljes évét eltöltött, a szerencsét­len legyőzetve az álom által s a reggeli jégtől elzsib­basztva, mélyen aludjék. A csendőrök tehát aludva találták. — Rajta fiam, — mondá a tizedes, —­ neked ma átáznod kell. Galoubet fölkiáltott, futni akart, de letartóztat­ták, s mivel megkísérte házaskodni, a csendőrök megkötözék. Myonnette ezalatt Susanna karjai közt ájuldo­­zott, az áruló Marcelin pedig magában mondogató : — Kezdem hinni, hogy elveszem Myonnettet. Végre Manchot Ferenc magánkivül kapott föl egy botot, hogy az álnok Nanettet kiűzze a majorból. Azonban a csendőrök elvezették a könyező Galoubetet. (Folyt. köv.)­ ­ CZUCZOR GERGELY megh­alt.­­ Az irodalom e nagy veszteségét jelenti a gyász­lobogó akadémiánk palotáján. A nagy tudományú, költői kedélyű öreg, kit szeretett, becsült mindenki, nincs többé ! A járvány elragadta. Szombaton délben még a kegyesrendiek vendé­ge volt, hol élénk, friss és adomázó volt, mint rende­sen. Társai vndoran kinálgaták, hogy igyék a kolera­borból,­­a vörösből,­ s midőn Jámbor Pál fel­­köszönte : mindenki szivéből kívánta utána, hogy „éljen sokáig.“ E kívánat azonban nem jön meghall­gatva. Este megbetegült, s vasárnap reggel már kite­rítve feküdt. Mi volt az irodalomnak, nem kell mondanunk. Egykor a magyar népdalok fölkent költője, ki 20 év­vel előzte meg Petőfit a legtősgyökeresebb dalok al­kotásában ; a harmincas években a legnépszerűbb írók egyike, később az akadémia nagy tudósa, a „Szótár“ főmunkása, s az utóbbi időkben a régi jobb idők élő emléke köztünk. Élete munka, gondok, de egyszersmind a köz­tisztelet nyájas napfénye közt folyt. 1800 ban dec. 27-én született Andódon (Nyitrában) földműves szü­lőktől. Tizenkét éves korában a Bencések szerzetébe lép. 1825-től 35-ig szeretett és tisztelt tanár. A nagy kolera idején buzgó hitszónok, ki tanit, véd és vi­gasztal. Költő, ki hőskölteményeket ir, s tudós, ki az élő nyelv bányáiban búvárkodik. 1831-ben az aka­démia levelező tagja lesz, 1835-ben pedig jegyzője és levéltárnoka. Pestre jőve, itt adja ki „Poétái mun­káit“, s köztük a népdalok ama gazdag bokrétáját, mely csupa frisseség, élet, szín és illat. Dalolják azo­kat mindenütt, míg­ a „Falusiskis leányt Pesten“ gyö­nyörrel szavalgatják országszerte. Egy magas állású egyházi férfi följelentése folytán azonban e „Poétái munkákat“ lefoglalják, s Czuczor Gergely ekkor kénytelen a „Szilágy“ álnév alá búvni. Később a fővárosból is visszahívják. Pannonhalmán klasszi­kusokat fordít és nyelvészkedik. Majd a győri tan­székbe ül, de ellenségei ott sem hagynak neki békét. S mi a bűne? Fenkölt szellem és meleg honszeretet. 1844-ben a nagy magyar szótár készítésével bízzák meg az akadémiában, hol a bölcselmi nyelvé­szet fejévé válik, így ismét pesti lakos lesz. 1848-ban­­ irja a „Riadó“ címü csatadalt, melyet bércek és em­­­­berek viszhangoztak. Ennélfogva a bevonuló Win­­disgräcz elfogatja, s Budán kell ülnie fogságban,míg­nem a vár bevételével kiszabadítják a József kaszár­nyából, melynek német őrségét szelíden menti meg a diadalmas honvédek dühe ellen. Később ismét ál­lamfogoly az új épületben, Budán és Kufsteinban,hol egéssége nagyon szenvedni kezd. Mindamellett min­denütt szorgalmasan dolgozik az akadémia szótárán, mely nyelvészi pályájának örök emléke lesz. 1851-ben kegyelmet kap, s azóta e kitűnő szer­zetes fővárosunkban folyvást irodalmi foglalkozások­nak él. Legbuzgóbb tagja akadémiánknak, a Kisfalu­­dy-társaságnak ; drámabíráló a nemzeti színháznál, melyet nagyon szeret, s majd minden este látható zártszékén. Fájdalom, csak volt látható. Mindez elmúlt. E nyájas kedélyű jeles tudós és költő, kire oly jól esett mondanunk, hogy még él, ma már nem él. Az iszo­nyú járvány, mely fölött 1830-ban mintegy a hit sza­vaival uralkodott, örökre elfedé elölünk becsületes nemes arcát, melyen ép úgy ki volt fejezve a derült kedély, mint a törhetlen jellem. Tegnap temettük d. u. 4 órakor lakásáról, a múzeummal szemközti Ber­­tha-házból, s fájó szívvel vettünk búcsút áldott ham­vaitól !­ ­­850 - A budai dalárda zászlószentelési ünnepélye. (Kisasszon­y-n­a­p.) (VK.) Ez ünnep — mely egy egész napot elfog­lalt érdekes látványaival — oly kellemes emléket ha­gyott hátra, oly jól sikerült, s oly ügyesen volt ren­dezve, hogy leírásának is ki kell emelkednie a napi újdonságok szűk keretéből. De ha e leírás egy ön­álló cikké gömbölyödik is, akkor is csak vázlat ma­rad, melyet az olvasó képzelmének kell kitöltenie a színek tarkaságával, élénk mozgalmak, vidorság és a szívélyesség nyájas képeivel. Az ünnepély nyitányát az a szerenád képezte, melylyel e derék dalárda tagjai a fölkért zászlóanyát, L­ó­n­y­a­y Menyhértné szül. Kappel Emilia úrhöl­gyet tisztelék meg pénteken este, a budai vároldalon fekvő nyári lakó előtt. Harmonikus dalok hangoztak­­ az éji csöndben, s e pillanatokban senki se ment át a­­ lánchídon és senki sem járt a budai Dunaparton a nélkül, hogy meg ne állott volna hallgatni e dallamo­kat, melyeknek erőteljes hangjai mintegy megele­­veniték az éj magányát s megfényesiték a homályt. „Vajha szép időnk lenne holnap!“ — ez volt akkor a dalárkar szétoszló tagjainak egyetlen óhaj­tása. S ez óhajtás teljesült. A gyönyörű szeptemberi nap, melynek kitartó melegébe nem vegyült falánk, reggeltől estig azon volt, hogy a budaiak szept. 8-diki ünnepét a lehető legszebb világításba helyezze. Reggel kilenc órakor az egyleti pompás kék selyem lobogóval, zeneszó mellett vonult föl a nép­színháztól a nagy úton egy több mint 300-ból álló menet,a budai vártemplomba. Ott voltak a pesti meg­hívott egyletek tagjai, az aradi, debreceni és kö­zes vidéki dalárdák képviselői. A templom, melyben a szertartást L­i­p­t­h­a­y püspök úr vezeté, tele volt. A kórusról a dalárda mise-éneke hangzott, Storch egyik sikerült egy­házi szerzeménye, melybe több jeles részt fűztek, többi közt a harmónia legnagyobb mesterének,Beetho­­vennek „Isten dicsőségét,“ melyben a szenei Parnassz egy félistene szól a világ örök istenéhez. Mise után következett a zászló tulajdonképeni fölszentelése. L­ó­n­y­a­y Menyhértné — a szoká­sos formák szerint — egy kis kalapácscsal beüté a zászló szögeit, mely után a dalárda félkört képezve az oltár közelében, elzengé a hymnuszt, mely mind­nyájunk imádsága: „Isten áldd meg a magyart!“ Ezek bevégezte után az egylet ismét zeneszóval vitte el fölszentelt zászlóját, hogy a tagok készülje­nek a nap egyéb mulatságára, melyeknek szinhelye a zugliget hegyei közt a „Fácán“ környéke volt. Ez a hely a mi poros városunk lakóinak egész kis paradicsom. Paradicsom már csak anyiban is, hogy vezeklőn át jut hozzá az ember, oly vezeklőn azonban, mely nem tisztít, hanem szennyez örökös porfellegeivel. Minden panasz, sóhaj és szitok siker­telen e ponton. Megmásízhatlan végzetünknek látszik, hogy mielőtt a zugliget friss levegőjét szívhatnók, egy nagy csomó sárga port kell elnyelnünk. A Csá­szárné ép úgy szenvedett itt, mint a nép. A sorompóháznál megveszik ugyan folyvást az öntözési díjat, de egy vékony nedves szalagot kivéve — melylyel tán a jó igyekezetét kívánják kimutatni — a széles út folyvást kavargó száraz por fészke marad.Az öntözési mód is igen primitív,a hordókkal.

Next