Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-11 / 206. szám
206-ik sz. Kedden, szept 11. Kiadvhivatal! Peat- WAtok-tere• Harmadik évfolyam 1866. pnVÁPOLT T.APOIT Negyedévre . . . 4 frt P I | ¥ X fl rt I EK- Hirdetési dij: Megjelen az ünnep utáni “ ^ ® GT* ***** W Negyed hasábos petit lápokit kivéve minden- Rf,°ro .' • ; S ke. nap, koronkini képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Sor “ % ^ Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. KONIGGRÄTZ ALATT. — Egy őrmester elbeszélése. — Vértezi imáidtól. (Folytatás.) Azt is észrevettem, akármint igyekezett is takargatni, hogy Ilka kisasszonynak ki van sirva a szeme. Egy álló hétig alig lehetett szavát hallani, s ha rá néztem, mindig attól tartottam, hogy most mindjárt sírásra fakad. Hanem hát az úri kisasszonyoknak, gondolom, csak titokban szabad sírni, nyilvánosan nem illik, titokban bizonyosan sirt eleget. Egy hét múlva levél érkezett Alfréd bárótól. Onnan tudom, mert a báróné fennszóval olvasta el az asztalnál férjének és Ilka kisasszonynak. Hanem mindent nem olvasott el, mert láttam, hogy a levél hoszszú s apró betűkkel van írva. Legfeljebb a második oldal közepéig olvashatta. Aztán összehajtotta a levelet, mosolygott s valamit súgott testvére fülébe, mire Ilka kisasszony elpirult s olyan lett egész arca, mint a lány. Valami félév múlva ismét eljött Alfréd báró. Csodálom, hogy addig is kiállta. Nekem nem volt senkim, kit szivem kedvesének mondhattam volna, de azt gondoltam magamban, ha volna egy kedves szép leány, akit én szeretnék, s aki engem szeretne, nem bírnám kiállni, hogy félévig ne lássam. Persze, hogy aki katona, az nem ura magának s nem jöhet, a mikor neki tetszik. Október közepén jött le hozzánk Alfréd báró, épen szüretre. Volt aztán vigság. Ha el nem jött volna, szomorú szüretünk lett volna. Tudom, hogy Ilka kisasszony lecsüggesztett fővel járt kelt volna, arra aztán a méltóságos báróné is elvesztette volna jókedvét, a méltóságos úrnak pedig különben sincs soha igazi jó kedve. Hanem így most már Alfréd báró és a kisasszony felvidították az egészi társaságot. Nem volt nagy társaság. A falubeli compossessorok , a közel lakó birtokosok nem szerették az én uramat. Fösvény és gőgös embernek tartották, s ha egymás közt összeültek, mindenféle adomákat tudtak róla mondani, amit ez vagy amaz a béres beszélt, ki a „németinél szolgált, de eljött tőle. Az igaz, hogy a bárónál gyakran változott a cseléd. Nem mindegyik álltak. De a ki szeretett dolgozni, annak jobb dolga volt,mint akárhol a vidéken; több bért is kapott, rendesebben is megkapta. Hanem a szomszéd birtokos urak mégis csak mindig a német báró fösvénységét emlegették, s csúfolták maguk közt, hogy milyen roszul illik rá a magyar ruha s szájába a magyar szó. Én mindig csak azt gondoltam magamban, ahelyett, hogy csúfolják, s haragszanak, hogy ilyen szép ősi magyar birtokba beült ide ez a német, örüljenek inkább, hogy egygyel szaporodott a magyarok száma. Hanem ezek az urak máskép gondolkoztak, azt tartották, ha magyarrá akar lenni a német, hát legyen, azt nem bánják, hanem a fekvő birtokát hagyja meg a törzsökös magyaroknak. Most még több okuk lett boszankodni ez uraknak, mert úgy látszott, hogy a második leány is, a báróné húga, szintén külföldihez megy férjhez. Most még roszabbul járhatunk, gondoltam magamban, hátha Alfréd báró kiviszi magával menyasszonyát, s az Ilka kisasszonyra eső birtokot majd eladják, és aztán a szép leány is külföldre kerül, meg a vagyon is? Azt láttam, hogy házasság lesz ennek az ismeretségnek vége , hanem az meglehet, hogy Alfréd bárónak nem lesz kedve itt letelepedni, mint ahogy bátyja tette, hanem kimegy menyasszonyával Poroszországba, vagy épen Schwarzburg-Rudolstadtba, ami ránk nézve már természetesen mindegy. Hosszú szabadságidőt kapott Alfréd báró. Félévig fog most itt múlatni, mondá,amint eljött. Örültünk neki mindnyájan. Én is, mert olyan jókedvű fiatal úr volt, hogy az egész házat fölvidámította. Amit én előre láttam, az meg is történt. Körülbelül három hónap múlva, január közepén jegyet váltott Alfréd báró Ilka kisasszonynyal. A kisasszony épen azon a napon töltötte be tizenhetedik évét. A báróné azzal a szelíd mosolygással nézett reájuk, melyhez hasonlót én még nem láttam. Teljesült óhajtása. Jól láttam, hogy ez az ő munkája volta m. Igen korán megtanultam már az életben azt, hogy a boldogság soha sem állandó. Ha az ember szegénynek születik, korábban megtanul egyetmást az életből, mint a gazdag ember fia. Hanem hát előbb vagy utóbb meg kell azt tanulni mindenkinek. Januárban még jó kedvünk volt, februárban már búsultunk. A hadnagy urat egyszerre csak haza szólították. Azt hitte, hogy még legalább két hónapot itt tölthet szép órája mellett, hanem váratlanul jött a parancsolat, hogy azonnal haza kell sietnie. Nos, ez nem nagy baj volt. Fél év múlva, ha tetszik neki, megint eljöhet. Könnyű a tiszt uraknak, főkép ha bárók. Nagyobb volt az én bajom. Sorozás alá kerültem ebben az esztendőben. Már két héttel a sorozás előtt olyan voltam, mint az őszi légy, elvesztettem minden kedvemet, csak úgy vánszorogtam. Nem szerettem volna katonává lenni, irtóztam, ha csak rá gondoltam is, hogy talán pár hét múlva hátamon fogom már hordozni a borjút. A méltóságos báró úr biztatott, hogy ne féljek, majd beszél ő a sorozótiszttel s a katonaorvossal is. Két kezet mos, tiszttársa kedvéért megtesz az ember egy kis szívességet, hiszen kitelik az újoncok száma nélkülem is. Kitelik, azt tudtam én jól. Azt is tudtam, hogy a báró úr megtesz értem, amit tehet, hanem azért mégis féltem. Mikor eljött a sorozás ideje, előtte való nap a báró úr bement a városba. Ő beszél ma az urakkal, s akik a sorozásnál vannak, én majd holnap jöjjek utána a városba. Nevetett, mikor látta, menyire félek. A bárónőm is biztatott, hogy ne féljek, nem fognak besorozni. Hanem azért mégis roszul aludtam ez éjjel, azaz igazzabban mondva, nem is aludtam. Nem bírtam behunyni szememet. Másnap korán reggel bementem a városba. Nyolc órára már ott voltam. A báró úr későbben kelhetett föl, mint otthon szokott, mert épen a reggelinél találtam. Egy nagy újságot tartott kezében s a külföldi híreket olvasta belőle. — Megérkezett ön ? — szólt fejét kissé fölemelve az ujságlapról. — Jól van. Üljön le, s ha éhes, hozasson magának reggelit. Még van ideje. Kilenc órakor kezdődik a sorozás. Vártam, hogy egyebet is fog mondani, de nem mondott, hanem csak folyvást az újságot olvasta. Én nem hozattam magamnak reggelit, nem voltam éhes, legkisebb étvágyam sem volt, csak a nagy nyugtalanság gyötört. Leültem az ajtó mellé egy székre s vártam, hogy talán mégis fog szólni valamit a báró úr. Egy jó óranegyedig ülhettem ott. A báró úr egy szót sem szólt. Arcát nem láthattam, mert az újságlap eltakarta. Végre gondoltam magamban, ez a nyugtalanság agyon gyötör itt, nem birtam egy helyben maradni, kimegyek kissé a szabad levegőre. Amint fölálltam s az ajtó kilincsére tettem kezemet, a bány leeresztette az ujságlapot s rám tekintett. Úgy tetszett nekem, mintha arca nagyon komor és szomorú volna. — Még korán van, — szólt órájára tekintve. — Előbb kissé körül akarnék tekinteni a városban, méltóságos uram, — viszonzom. — Visszatér ön, mielőtt még a vármegyeházára menne? — kérdé aztán. — Nem. — Jó. Ha vége van az egésznek, jöjjön ide, itt fogom várni. Emelje föl fejét. Ne felejtse el, hogy ön férfi. Kevés biztató volt e szavakban, s nagyon csüggedten hagytam el a vendégfogadó szobáját. No most már végem van, gondoltam magamban. Egyenest a vármegyeház felé tartottam. Irtóztam tőle, mégis mintha valami vont volna e végzetes helyre. Nagy csoport nép állt a kapu előtt s elfogta az egész utcát szélességében. Öreg paraszt asszonyok, kik fiaikat bekísérték, sírtak ríttak, a legények lesütötték fejeiket, csak némelyikök, aki bátrabbnak akart látszani, kezdett rá valami keserves nótát danolni, félrecsapta a kalapját és ujjongott veszettül. Domború hajú falusi bírák, botjaikra támaszkodva csititották a tömeget. (Folyt. köv.) A BERESINAI TROMBITÁS. (Beszély.) Panson du Terrailtől. (Folytatás.) A hadnagy kinyitó tarsolyát s egy kis erszényt vett elő, melyből egy lapot tépett ki. — Tudsz olvasni? — Nem! — felelt Nanette, — de ismerek mindenkit Auxerreben. — Akkor ismered a csendőrök kapitányát ? — Oh ! tudom jól, hol lakik. Marcelin néhány sort irt rajzonjával, s azt a húsz frankkal együtt a lúdőrző markába nyomta. — Most, — mondá annak, — elmehetsz és ha jól végzed el megbízatásodat, és senki nem lát a majorba visszajönni, még húsz frankot kapsz. Nanette nem tudta, mi van a levélben, melyet most vinnie kell, de előérzete volt, hogy sokat árt Myonnettenek. Ez eszme szárnyakat adott a lúdörzének; meztelen lábbal ment le, hogy ne zörögjön ; csöndesen ment keresztül a nagy termen, hogy a bérlőt, ki ott könyökére támaszkodva aludt, föl ne költse, zajtalanul nyitá ki és csuká be az ajtót, s aztán tolvaj ügyességgel lopódzott ki a majorból. Itt a legelő felé futott, hol egy ló álldogált,csikójával mellette, melynek mind anyja, mind apja kitűnő futó lovak voltak. A csikó egy éves volt. A lúdőrző fölfogá ruháját, s azt egy gombostűvel összeakasztó , aztán eloldván a csikót, köteléből kantárt csinált, melyet annak szájába tett. Ezt elvégezve, az állat csupasz hátára ugrott, s egyenesen előre rohant, folytonosan vágtatva, miközben oly merészen és erősen ült a lovon, mint egy arab gyermek, ki a lopott lóval menekül. a Wis