Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-12 / 207. szám
207-ik az. Szerda, szept. 12. Kiadó~Mv.Ufu! Pe!‘t' 7 Harpvuljk évfolyam 1866, TPfívÁT?HST T.APOIT Negyedévre. - - 4 firt JT 11 f# Hirdetési díj : Megjelen az ünnep utáni * W ® W SW * * W Negyed haslábon ^ napokat kivéve minden- R ?,°* ' • • -5 ha nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tatárkor 1g30 . Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. Czuczor halálára. Tudsz e nemzetem még könyet ontani ? Fogynak ös egünknek Gyorsan napjai. A ki irt „Botondról,“ Bordod, őbi kor, — Sírjatok leventék, — Elnémult Czuczor ! A magyar, sötét ég, Sokszor elborult, Ámde csillagoktól, Most is ég a múlt, Csillag ő is , elhunyt Naphasadtakor; Milyen volt e hajnal! Elvive Czuczort ! Lantja friss lehel volt, Lágy, mint a patak, Mézzé lett a szó rajt’, Arany a salak; Lángoló dalától Nyílt a rózsakor. Sírjatok virágok : Elnémult Czuczor ! Elnémúlt az erdő Kárpát oldalán, Nem hallgat pedig benn’ Csak egy — csalogány. „Deres a fa“ — könye Hullt rá anyiszor. Sírjatok pacsirták, Elnémúlt Czuczor! Most is zengni hallom A kútgém alatt; Mig a kis leány vár, A csillag szalad; — Mindkettő piros volt . . . Boldog ifjú kor ! — Sírjatok leánykák : Nincs többé Czuczor! Hogyha holt valóban A nép dalnoka, Nagy lesz, mint „Hunyad“ volt, Holnap oszlopa. Mint Hunyad, nyugodt ő, „Egy szó !“ s vére forr. Ősz Hunyad babért hoz : Ébredj föl, Czuczor! Vagy pihenj te is, hol Egresynk pihen . Mindkettőtök álma Egy volt, egy, igen ! Lenn sok drága por van, Nincs ily drága por; Más nem volt szivedben Csak hazád — Czuczor. Jámbor P. KONIGGRÄTZ ALATT. — Egy őrmester elbeszélése. — Vértesi Arneidtől. (Folytatás ) Az őrt álló vármegye hajdúja méltóságos léptekkel sétált föl s alá a kapuban, Valamivel odább egy pár falusi jegyző ült egy hosszú falócán, várakozva, míg az urak, kik a sorozási bizottmányt képezik, megérkeznek. Már reggeli 6 óra óta ültek ott. Nem unatkoztak, az ácsorgás és várakozás megszokott foglalatosságuknak látszott. Végig mentem az utcán, meg visszatértem a vármegyeház elé. Még akkor sem kezdődött a sorozás. Lázas izgatottságomban óhajtottam volna már, hogy kezdenék el. A szerencsétlenség soha sem oly borzasztó, mikor már benne van az ember, mint miikor még csak várja. Nem bírtam volna sokáig kiállatni ezt az irtózatos bizonytalanságot, inkább vigyenek el katonának, mint hogy még egy hétig tartson ez a bizonytalanság. Nagyon rosz érzés volt ez. Nem birtam egy helyben maradni, mintha kergettek volna. S mégsem birtam messze távozni a vármegye házától. Mindig csak fölbámultam a nagy épületre. — Szerencsés jó napot kívánok , ifiuram ! — szólított meg egy ismerős hang. Oda néztem s megpillantottam az igás kocsisunykát, akit szintén behoztak a sorozásra. Máskor le szokta venni a kalapját, ha velem beszélt, most csak úgy könnyedén, hetykén megbillentette. — No ifiuram, mindjárt ránk kerül a sor, a ki lelke van,— szólt,egyet rántva gubáján, — azt mondják,a mi helységünk jön legelöl. Nem feleltem rá. Láttam, hogy a legény kissé többet ivott, mint a menyit kellett volna, így voltak ezek mindnyájan. A boros pohár fenekén kerestek , ezek bátorságot és vigasztalást. Pár lépéssel előbb mentem a kapu felé. Néhány városbeli polgár beszélgetett ott s nézegette a sorozásra behozott legényeket,kik az utca közepén álltak, a térdig érő sárban. Most egy pár úr jött a vármegyeház felé , a kapuban álló hajdú tisztelgett fegyverével. — Aha! jönnek már! — szólt az egyik polgár. Gondoltam mindjárt, hogy a sorozó bizottmány tagjai ezek itt, akik jönnek. Egy kapitány jött elöl, s mellette a szolgabíró. Ezt ismertem. Aztán jött a járásbeli orvos egy katona doktorral. Kövér volt a katona orvos, s olyan vörös, mintha korán reggel bort ivott volna. — Nézze csak komám uram, — szólt az egyik polgár, megrángatva a másiknak kabátját, — hiszen ez Lépesy úrnak az öcscse. Hogy meghízott! — A bizony, igazán az, — szólt a másik.— Milyen fiatal doctor volt még akkor, mikor itt lakott a bátyjánál! Hanem azt mondják, már akkor szerette a pálinkát. De hová lett Lépesy úr ? — Nem tudom, talán még most is be van zárva a gazember. Nekem is tartozik háromszáz forintommal. Kétségbeesetten támaszkodtam a falhoz. Ez a pár szó, melyet hallottam, minden reményemet megsemmisítette. Most már értettem, miért volt oly komor ma reggel a báró úr, s miért nem akart beszélni. Most már tudtam, hogy szó sem lehet arról, hogy megmenekülök. Hisz akitől sorsom függ, ez a katonaorvos engesztelhetetlen, halálos ellensége atyámnak. Ennek az embernek testvére juttatta atyámat tönkre, s atyám viszont csalás miatt elitéltette a gazembert; sohasem bocsátja meg ezt testvére nekünk. Most már minden aggódás, töprenkedés, igyekezés hiába való. A báró úr bizonyosan beszélt vele , s annál roszabb, gondoltam magamban. Figyelmessé lett reám s most ki nem szabadíthat senki körmei közül. El vagyok veszve bizonyosan. Az egyik hajdú,amint látta, hogy ott bágyadtan a falhoz támaszkodom, megkínált, hogy üljek le a lócára, s vigasztalt a maga módja szerint. — Nem kell azon olyan nagyon búsulni. Ha elviszik is az embert katonának, nem harapják le ott sem az orrát. Én tíz esztendeig szolgáltam a császárt, mégis itt vagyok, nincs semmi bajom. Nem szóltam rá semmit, hanem elfogadtam kínálását. Oly zsibbadt volt egész testem, hogy jól esett az ülés. Most már nem zaklatott az a lázas nyughatatlanság, ami pár nap óta bántott, s még ma reggel sem hagyott nyugodni. Most már tudtam, hogy ki nem kerülöm a katonaságot. Világos lett előttem minden, s megértettem, miért lett oly szomorú és kedvetlen a báró úr, amint beléptem hozzá, miért nem akart beszédbe sem ereszkedni velem. Bizonyosan tudtam is már, hogy nem menthet meg. Mikor rám került a sor s beléptem a terembe a sorozó urak elé, a katonaorvos még egyszer oly kövérnek látszott hatalmának érzetében. Arca majdnem kicsattant a pirosságtól s felfuvalkodottságtól, s elhízott teste alig fért meg szűk kabátjában. Amint rám nézett, s kifeszítette mellét, azt hitte volna az ember, hogy minden gombja egymásután lepattan. Valamit súgott a másik orvosnak, amire az is felém tekintett s fejével helyeslőleg bólintott kollegájának. Kíméletet nem várhattam tőlük. Azt hiszem, ha félig vak lettem volna is, besoroztak volna. Természetes, hogy alkalmasnak találtak a szolgálatra. Lépesy úr megelégedve csörgette nadrágzsebében az aprópénzt. Fölirták nevemet s mindjárt átadtak egy őrmesternek a ki egy másik szobába vezetett, hol már tiz, tizenkét besorozott legény keservesen fütyölt, danolt és szidta ezt a „gyöngyéletet,a melyben nyolc, tiz esztendőt fognak eltölteni. Csak az a jó, hogy többnyire részegek voltak s azok is maradtak folyvást az első napokban. Mire aztán abba hagyták az ivást, már akkor bele szoktak lassan kint uj sorsukba. Szét se néztem köztük, hanem nagy dúsan a szögletbe húzódtam. Ott volt egy ócska lóca, melyen egynehányan ültek, a végén jutott még nekem is hely. Az őrmester biztatott, hogy ne búsuljak, háború lesz nem sokára, s aztán nem sokára tiszt lesz belőlem. Aztán fejembe nyomott egy ócska katona sapkát , azzal ott hagyott. Biztatása nem nagyon vigasztaló volt rám nézve; gondoltam magamban, ha háború lesz, annál roszabb. Valahol ellövik az embernek fél lábát vagy karját, azután haza jön koldusnak. Amint ott ültem, búsulva, lesütött fejjel, valaki vállamra tette kezét. Fölnéztem, Pista volt, a kocsisunk■. — Servus pajtás,— szólt szemtelen bizalmassággal, felém nyújtva kezét. De amint rá tekintettem, elkotródott Morgott valamit magában, de nem hallottam jól, hogy mit. Elfordultam s rettenetes keserűség szállta meg lelkemet. Ha nem szégyeltem volna, sírtam volna Hát ez a nép most már magához hasonlónak tart? Az fájt, hogy igaza van, s jogom sincs visszautasítni a pajtáskodást. De nem bántottak többé. Ott hagytak magamban s egyik sem szólt hozzám, pedig minden percben remegtem, hogy valamelyikök ismét pajtásnak szólít. Jó sokáig itt lehettem már, dél is elmúlt, körülbelül egy óra felé lehetett már, midőn az őrmester bejött s kivezetett innen. A szoba tele volt már besorozott újoncokkal, lassan kint egészen megtelt s a pálinkabűztől majd elájult az embert. Nem voltam valami kényes idegzetű, hiszen mint gazdatiszt parasztok közt jártam, istállókban, aklokban, hanem ma szerfölött érzékeny voltam. Alig birtam kiállni a büzhödt levegőt s az ablakhoz mentem, melyre a gőz és melegség sűrü pára alakjában leverődött, kinyitottam az ablaktáblákat s beeresztettem a friss hideg levegőt. Olyan jól esett forró fejemnek. (Folyt. köv.)