Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)

1866-09-18 / 212. szám

212-ik sz. Kedden, szept. 18. Kiado-hivatal: Pa* ^tok-tere­rHarmadik évfolyam 1866.­­TM*- PfVuÁPflST T.APOIT Negyedévre . 4 frt P II V xlluUljl Ulil Uli.. Hirdetési díj Mccesen az ünnep utáni TM 1­TMTM1TM*1 Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- Béíveltdii miná • ^ nap, koronkint kepekkel. IRODALMI NAFIKÖZLÖNY,­tatáskor *30 ki. Előfizetési fölhívás a „Fővárosi Lapok“ október december évnegyedére Újra fölkérjük lapunk pártolóit, hogy a közelgő évnegyedre előfizetéseiket megújítani, s vállalatunkat, — ez egyetlen magyar szépirodalmi közlönyt, — ismerőseik körében terjeszteni, ajánlani szívesked­jenek. ígéreteknek alig lehet helye ott, hol mindennap egy bő tartalmú számból ítélheti meg az olvasó, vál­jon teljesítők-e föladatunkat, oly lapot szerkesztve, mely az olvasmányok bősége, tartalmas változatos­sága, eredeti közlései és friss hírei által egyiránt meg­érdemelje a művelt nők és férfiak rokonszenvét. A költemények, elbeszélések és tárcák alatt álló nevek eléggé mutatják, hogy mindazon jobb erők közremű­ködését bírjuk, kik jelenleg szépirodalommal foglal­koznak. Napi tárcáink részint eredeti külföldi levele­ket, bécsi rajzokat, ünnepek leírását, kül- és belföldi könyvek eleven ismertetését, zenei közleményeket és fürdői tudósításokat, részint természettani és más ismeretterjesztő cikkeket nyújtanak. Az irmodorban elevenség, a tárgyakban változatosság, a lényegben érdekesség — ez a mi folytonos törekvésünk. E mel­lett friss újságot kívánunk adni. Vagyis gyorsan mindazt, a­mi érdekes. A múlt nyárban a háborús események, rajzok és a fürdői élet volt tárcánkban leginkább képviselve. Gráfenberg, Ems, Ostende, Füred, Mehádia, Buziás, Bártfa, Szliács, Parádról s több ismert helyekről számos érdekes és jó tollakból eredő tárcacikket közlünk. Nemcsak költők, hanem ismert tudósok is képezik íróink körét. A művészet és társasélet minden ér­­dekes­ mozzanatát képviseljük, adunk szinbirálato­­kat és minden nap sok hírt, küzdve — amint erőnktől telik — a jó­ ügyekért és hazai vállalatokért. Olvasó­ink gyönyörködtetése és közműveltségünk előmoz­dítása: e két cél lebeg előttünk folyvást. Arra törek­szünk, hogy az olvasó az irodalmat magá­ért az irodalomért pártolja, ne mellékes dolgokért, képek és cifraságokért, melyek sokkal kevesebbe kerülnek, de kevesebbet is érnek, mint a jó irodalmi munkák. Mindamellett idényenkint divat­képet is mellékelünk. Adtunk a nyár elején, s adunk most őszszel és télben többet is. Egy napi­lap szer­kesztése oly fárasztó s kiállítása oly költséges, hogy célunk sikere végett újólag kérnünk kell számosabb olvasó részvétét. Egy szépirodalmi napi­lap minden­esetre szükséget pótol nálunk, s így a művelt magyar családok a mai rész­időkben sem fogják pártfogásu­kat megvonni oly közlönytől, mely mindenről tudósitó napi házi barát, költői munkák tárháza s a jó és sza­badelvű ügyek kitartó harcosa kíván lenni folyvást. Tóth Kálmán felelős szerkesztő, V­a­d­n­a­i Károly lapvezető főmunkatárs. Kiadói SZÓ. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállí­tását s rendes szétküldését ígérve, kérem az előfizeté­sek mielőbbi megújítását. Előfizetés az oktob dec. évnegyedre 4 frt. Különben minden évnegyed elején elő lehet fizetni félévre is a forintjával. E­r­­­c­h Gusztáv, akad. nyomdász s a „Föv. L.“ kiadója. KONIOGRATZ ALATT. — Egy őrmester elbeszélése. — Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) Az öreg őrmester vállamra csapott. — Derék fiú vagy. Vissza ! Ma arany érmet ka­punk, vagy elvisz az ördög. Törődtem id­én az arany éremmel. Csak kapitá­nyomra gondoltam. A trombiták még folyvást harsogtak, még fújták a visszatérőt azoknak, kik elmaradtak. —• Megbolondultak önök ? — riadt reánk a fő­hadnagy, a­mint előre ugrattunk. Vasjárom a subordináció. Nem volt szabad megmozdulnunk. Egy perc múlva Dannewitz kapi­tány itt volt már köztünk. Valami hét vagy nyolc hu- s száz tért még vissza vele. Nem volt még oly homályos, hogy ne láthattam­­ volna : kardja véres volt. Most visszavezették mindnyájunkat a hídon túl, előbbi állomáshelyünkre. A hídnál és a faluban csak a gyalogok maradtak. Már besötétedett egészen. Mi innen a távolból­­ néztük a túlsó parton folyó harcot. Csak a puskák ro­pogásaiból tudhattuk, hogy foly a küzdelem,­­ a vil­lanásokból láthattuk, hogy merre foly. Jobbra húzódott a hídtól. Már egész a falu alatt­­ küzdöttek. Néhány percre megpihent a rettenetes lö­­­­völdözés, csak egyes lövéseket hallottunk, hanem , rémítő csatazajt. A poroszok a torlaszokat ostromolják már, gondoltuk magunkban. Valami jó negyed óráig tarthatott ez így. Akkor az eget verő „hurrah“ kiáltásokból megtudhattuk, hogy a poroszok áttörtek a torlaszokon, s benn van­nak már a faluban. A tüzelés újra rá kezdődött, sűrűn, dühösen. Az utcákon folyt már a tusa. A sötét éjben csak a fegyverek villanásait lát­hattuk. Nagyon keményen küzdhettek. A csatazaj megrengette a földet. A mi gyalogjaink a házak tete­jéről s az ablakokból lövöldöztek ki. Lassankint azonban elnémult a tüzelés. Most már bizonyosan tudtuk, hogy a mieinket kiszorítják a faluból. A hídnál verekedtek még. Az ágyúk bömböltek ott. A vén őrmester, ki hátam mögött állt a sorban, azt mondta, csak a visszavonulást födözik már. Nem sokára ide át voltak már a csapatok az Iser innenső partján. Nem láthattuk őket a sötétség­ben, hanem hallottuk közeledésük zaját, az egyszerre lépő zászlóaljak lábainak tompa dobbanásait, a nehéz társzekerek és ágyús kocsik dübörgését. Mire kibukkant a hold, a hadcsapatok­ már teljes visszavonulásban voltak. A holdvilágnál láttuk, a­mint mellettünk elhaladtak, zászlóalj zászlóalj után, közben társzekerek, ágyúk és bőrfedelű kocsik, a­mikben a sebesülteket vitték. Meglehetős rendben mentek s nem nagyon vol­tak szétszórva, hanem gyorsan siettek tovább. Kihúz­tam az órát zsebemből s megnéztem. Éjfél felé járt már az idő, tizenegy óra régen elmúlt. Némán, csöndesen álltunk ott s néztük az elvo­­nuló csapatokat. Sokan közülünk ma láttak életökben először csatát. Az Öreg őrmester hátam mögött csör­gött és káromkodott magában. Mikor a csapatok nagy része elvonult már, ak­kor minket előre vezényeltek újra a hí­doz. Nem tud-­­ lám, mit akarnak velünk. Lassan léptettünk csak,­ nem roham-lépésben. A hídnál megállóink, * megvár­­j­­uk, mig a mieink mind átjönnek. Az­t .no ••A , hogy a visszavonulást fogjuk fedezni. Utójára maradtunk néhány agy­u­k. A hídnál nem maradt többé senki. Mi is a tét­ő után indul­tunk. A holdvilág úgy megvilágított lent, mintha csaknem nappal volna. Hátra nézegettünk, s láttunk nagy sötét tömeget mozdulni meg a hid­rő­t, s utá­nunk jönni. Az ellenség lovasság* v­ . Mi nem álltunk meg, hum­m c»« .Töle halad­tunk. Úgy látszott nekem, m­intüa­piViSiónknak egy harmadrésze hiányo­zék. Nagyon meg voltunk fogy-­ va. Sokat nem láttam itt, a­kiket még ma délben láttam. Két sorral előttem, a század élén lovagolt Dan-­­newitz kapitány. Szemem sokáig rajta függött. Resz­ketni láttam. Nem akartam hinni szememnek. Nem­­ bírtam megérteni, hogy ugyanaz az ember, ki imént , esztelen vakmerőséggel rohant a poroszok sorai kö­­­­zé alig néhányad magával, mikor mi többiek már megfordultunk,­­ a trombiták visszatérőt fújtak, hogy ugyanez ember most remeg. Egész éjjel mentünk. Reggel csak alig volt anyi időnk, hogy egy órára megpihenjünk, mialatt kenye­ret osztottak ki köztünk. A kapitány úr magához hivatott. Az országút szélén ült az árok partján. A reggeli nap komor arcá­ba sütött. Levette csákóját és kezében tartotta.­ Láttam, hogy keresztül van lőve csákója. Köpö­nyege is át volt lyukasztva. — A poroszok nem jól találtak, — szólt kerekű­ mosolylyal. Anyira megdöbbentem, hogy nem bírtam reá mit felelni. A halál óhajtása nyilatkozott e pár szó­ban, s meg nem foghattam, hogyan óhajthatja a halált egy gazdag, boldog ember, a­kit szép, ifjú neje vár otthon, a kinek minden megvan, mit szive óhajthat Bámulásom és megdöbbenésem arcomon tükrö­ződhetett, mert a báró úr mereven és szomorúan te­kintve rám, igy szólt: , — Nem a halál a legrettenetesebb. Kétszer vagy háromszor ismétle ezt magában, de oly halkan, suttogva, hogy alig hallhattam. Lehajtotta fejét s térdére könyökölt. Bizonyára valamit akart nekem mondani, de most nem birta el­mondani , gyötrelmes, kínos lehetett az reá nézve. Az útszéli hársfák eltakartak. Senki nem volt közel hozzánk. A báró úr fölemelte fejét s szétnézett. — Egy levelet hordokt itt magammal,— szólt hal­kan, akadozva, s kigombolta attiláját, — ha elestem, adja ezt át annak, a kinek nevére szól. Átvettem kezéből a levelet, s egy pillantást ve­tettem rá. Idegen női név volt rá írva. — Remélem, hogy meg fog bocsátni, ha már meghaltam, — suttogó halkan. — Ezt nőmnek vigye, kedves feleségemnek. Ez utósó búcsúm tőle. — Kapitány úr, — viszonzom, — a golyó nem mindenkit talál. A leveleket megtartom, de hiszem az istent, hogy nem lesz szükség azokat átadnom. — Meglehet, — szólt bágyadtan. De jöhet vala­mi roszabb, mint a halál. Egy pillanatig elhallgatott, aztán lázasan emelte föl fejét: — Gyakran eszembe jutnak, a­kik otthon ma­radtak. Mikor fáradtságos hosszú lovaglás után ledő­lök éjjel egy csomó szénára és mindenki elalszik körülöttem, én nem bírom behunyni szememet. Látom szép, kedves nőmet és szegény kis Ilkát, oly sápadt mindkét... Én nem lelek nyugalmat. S ha elaludtam is, megjelennek álmomban. Rettenetes vádló arccal kérdezik: hová lett Alfréd? és én nem tudok nekik fe­lelni. Némán mutatnak kezemre és én látom, hogy kezem véres . . . Fölugrott. — Nem tudom, mi lett. Láz gyötör. Képzelődés talán az egész, de úgy érzem, mintha nekem itt a csatatéren találkozni kellene testvéremmel. Álmom­ban véresen látom kezemet . . szüntelen véresek ... Adja ön át a leveleket. Úgy látszott, mintha mondani akarna még vala­mit, de félbe szakította szavait. Föltette fejére a csá­kót s odább ment. Borzadástól meg valók zsibbadva. Nem szóltam s nem is menek utána. Félóra múlva lovon ültünk újra s Dannewitz kapitány a század élén lovagolt. Zord, katonás arcán semmi nyoma nem volt többé a lázas felindulásnak. (FOV .

Next