Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-18 / 212. szám
212-ik sz. Kedden, szept. 18. Kiado-hivatal: Pa* ^tok-tererHarmadik évfolyam 1866.TM*- PfVuÁPflST T.APOIT Negyedévre . 4 frt P II V xlluUljl Ulil Uli.. Hirdetési díj Mccesen az ünnep utáni TM 1TMTM1TM*1 Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- Béíveltdii miná • ^ nap, koronkint kepekkel. IRODALMI NAFIKÖZLÖNY,tatáskor *30 ki. Előfizetési fölhívás a „Fővárosi Lapok“ október december évnegyedére Újra fölkérjük lapunk pártolóit, hogy a közelgő évnegyedre előfizetéseiket megújítani, s vállalatunkat, — ez egyetlen magyar szépirodalmi közlönyt, — ismerőseik körében terjeszteni, ajánlani szíveskedjenek. ígéreteknek alig lehet helye ott, hol mindennap egy bő tartalmú számból ítélheti meg az olvasó, váljon teljesítők-e föladatunkat, oly lapot szerkesztve, mely az olvasmányok bősége, tartalmas változatossága, eredeti közlései és friss hírei által egyiránt megérdemelje a művelt nők és férfiak rokonszenvét. A költemények, elbeszélések és tárcák alatt álló nevek eléggé mutatják, hogy mindazon jobb erők közreműködését bírjuk, kik jelenleg szépirodalommal foglalkoznak. Napi tárcáink részint eredeti külföldi leveleket, bécsi rajzokat, ünnepek leírását, kül- és belföldi könyvek eleven ismertetését, zenei közleményeket és fürdői tudósításokat, részint természettani és más ismeretterjesztő cikkeket nyújtanak. Az irmodorban elevenség, a tárgyakban változatosság, a lényegben érdekesség — ez a mi folytonos törekvésünk. E mellett friss újságot kívánunk adni. Vagyis gyorsan mindazt, ami érdekes. A múlt nyárban a háborús események, rajzok és a fürdői élet volt tárcánkban leginkább képviselve. Gráfenberg, Ems, Ostende, Füred, Mehádia, Buziás, Bártfa, Szliács, Parádról s több ismert helyekről számos érdekes és jó tollakból eredő tárcacikket közlünk. Nemcsak költők, hanem ismert tudósok is képezik íróink körét. A művészet és társasélet minden érdekes mozzanatát képviseljük, adunk szinbirálatokat és minden nap sok hírt, küzdve — amint erőnktől telik — a jó ügyekért és hazai vállalatokért. Olvasóink gyönyörködtetése és közműveltségünk előmozdítása: e két cél lebeg előttünk folyvást. Arra törekszünk, hogy az olvasó az irodalmat magáért az irodalomért pártolja, ne mellékes dolgokért, képek és cifraságokért, melyek sokkal kevesebbe kerülnek, de kevesebbet is érnek, mint a jó irodalmi munkák. Mindamellett idényenkint divatképet is mellékelünk. Adtunk a nyár elején, s adunk most őszszel és télben többet is. Egy napilap szerkesztése oly fárasztó s kiállítása oly költséges, hogy célunk sikere végett újólag kérnünk kell számosabb olvasó részvétét. Egy szépirodalmi napilap mindenesetre szükséget pótol nálunk, s így a művelt magyar családok a mai részidőkben sem fogják pártfogásukat megvonni oly közlönytől, mely mindenről tudósitó napi házi barát, költői munkák tárháza s a jó és szabadelvű ügyek kitartó harcosa kíván lenni folyvást. Tóth Kálmán felelős szerkesztő, Vadnai Károly lapvezető főmunkatárs. Kiadói SZÓ. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállítását s rendes szétküldését ígérve, kérem az előfizetések mielőbbi megújítását. Előfizetés az oktob dec. évnegyedre 4 frt. Különben minden évnegyed elején elő lehet fizetni félévre is a forintjával. Erch Gusztáv, akad. nyomdász s a „Föv. L.“ kiadója. KONIOGRATZ ALATT. — Egy őrmester elbeszélése. — Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) Az öreg őrmester vállamra csapott. — Derék fiú vagy. Vissza ! Ma arany érmet kapunk, vagy elvisz az ördög. Törődtem idén az arany éremmel. Csak kapitányomra gondoltam. A trombiták még folyvást harsogtak, még fújták a visszatérőt azoknak, kik elmaradtak. —• Megbolondultak önök ? — riadt reánk a főhadnagy, amint előre ugrattunk. Vasjárom a subordináció. Nem volt szabad megmozdulnunk. Egy perc múlva Dannewitz kapitány itt volt már köztünk. Valami hét vagy nyolc hu- s száz tért még vissza vele. Nem volt még oly homályos, hogy ne láthattam volna : kardja véres volt. Most visszavezették mindnyájunkat a hídon túl, előbbi állomáshelyünkre. A hídnál és a faluban csak a gyalogok maradtak. Már besötétedett egészen. Mi innen a távolból néztük a túlsó parton folyó harcot. Csak a puskák ropogásaiból tudhattuk, hogy foly a küzdelem, a villanásokból láthattuk, hogy merre foly. Jobbra húzódott a hídtól. Már egész a falu alatt küzdöttek. Néhány percre megpihent a rettenetes lövöldözés, csak egyes lövéseket hallottunk, hanem , rémítő csatazajt. A poroszok a torlaszokat ostromolják már, gondoltuk magunkban. Valami jó negyed óráig tarthatott ez így. Akkor az eget verő „hurrah“ kiáltásokból megtudhattuk, hogy a poroszok áttörtek a torlaszokon, s benn vannak már a faluban. A tüzelés újra rá kezdődött, sűrűn, dühösen. Az utcákon folyt már a tusa. A sötét éjben csak a fegyverek villanásait láthattuk. Nagyon keményen küzdhettek. A csatazaj megrengette a földet. A mi gyalogjaink a házak tetejéről s az ablakokból lövöldöztek ki. Lassankint azonban elnémult a tüzelés. Most már bizonyosan tudtuk, hogy a mieinket kiszorítják a faluból. A hídnál verekedtek még. Az ágyúk bömböltek ott. A vén őrmester, ki hátam mögött állt a sorban, azt mondta, csak a visszavonulást födözik már. Nem sokára ide át voltak már a csapatok az Iser innenső partján. Nem láthattuk őket a sötétségben, hanem hallottuk közeledésük zaját, az egyszerre lépő zászlóaljak lábainak tompa dobbanásait, a nehéz társzekerek és ágyús kocsik dübörgését. Mire kibukkant a hold, a hadcsapatok már teljes visszavonulásban voltak. A holdvilágnál láttuk, amint mellettünk elhaladtak, zászlóalj zászlóalj után, közben társzekerek, ágyúk és bőrfedelű kocsik, amikben a sebesülteket vitték. Meglehetős rendben mentek s nem nagyon voltak szétszórva, hanem gyorsan siettek tovább. Kihúztam az órát zsebemből s megnéztem. Éjfél felé járt már az idő, tizenegy óra régen elmúlt. Némán, csöndesen álltunk ott s néztük az elvonuló csapatokat. Sokan közülünk ma láttak életökben először csatát. Az Öreg őrmester hátam mögött csörgött és káromkodott magában. Mikor a csapatok nagy része elvonult már, akkor minket előre vezényeltek újra a hídoz. Nem tud- lám, mit akarnak velünk. Lassan léptettünk csak, nem roham-lépésben. A hídnál megállóink, * megvárjuk, mig a mieink mind átjönnek. Azt .no ••A , hogy a visszavonulást fogjuk fedezni. Utójára maradtunk néhány agyuk. A hídnál nem maradt többé senki. Mi is a tétő után indultunk. A holdvilág úgy megvilágított lent, mintha csaknem nappal volna. Hátra nézegettünk, s láttunk nagy sötét tömeget mozdulni meg a hidrőt, s utánunk jönni. Az ellenség lovasság* v . Mi nem álltunk meg, humm c»« .Töle haladtunk. Úgy látszott nekem, mintüapiViSiónknak egy harmadrésze hiányozék. Nagyon meg voltunk fogy- va. Sokat nem láttam itt, akiket még ma délben láttam. Két sorral előttem, a század élén lovagolt Dan-newitz kapitány. Szemem sokáig rajta függött. Reszketni láttam. Nem akartam hinni szememnek. Nem bírtam megérteni, hogy ugyanaz az ember, ki imént , esztelen vakmerőséggel rohant a poroszok sorai közé alig néhányad magával, mikor mi többiek már megfordultunk, a trombiták visszatérőt fújtak, hogy ugyanez ember most remeg. Egész éjjel mentünk. Reggel csak alig volt anyi időnk, hogy egy órára megpihenjünk, mialatt kenyeret osztottak ki köztünk. A kapitány úr magához hivatott. Az országút szélén ült az árok partján. A reggeli nap komor arcába sütött. Levette csákóját és kezében tartotta. Láttam, hogy keresztül van lőve csákója. Köpönyege is át volt lyukasztva. — A poroszok nem jól találtak, — szólt kerekű mosolylyal. Anyira megdöbbentem, hogy nem bírtam reá mit felelni. A halál óhajtása nyilatkozott e pár szóban, s meg nem foghattam, hogyan óhajthatja a halált egy gazdag, boldog ember, akit szép, ifjú neje vár otthon, a kinek minden megvan, mit szive óhajthat Bámulásom és megdöbbenésem arcomon tükröződhetett, mert a báró úr mereven és szomorúan tekintve rám, igy szólt: , — Nem a halál a legrettenetesebb. Kétszer vagy háromszor ismétle ezt magában, de oly halkan, suttogva, hogy alig hallhattam. Lehajtotta fejét s térdére könyökölt. Bizonyára valamit akart nekem mondani, de most nem birta elmondani , gyötrelmes, kínos lehetett az reá nézve. Az útszéli hársfák eltakartak. Senki nem volt közel hozzánk. A báró úr fölemelte fejét s szétnézett. — Egy levelet hordokt itt magammal,— szólt halkan, akadozva, s kigombolta attiláját, — ha elestem, adja ezt át annak, a kinek nevére szól. Átvettem kezéből a levelet, s egy pillantást vetettem rá. Idegen női név volt rá írva. — Remélem, hogy meg fog bocsátni, ha már meghaltam, — suttogó halkan. — Ezt nőmnek vigye, kedves feleségemnek. Ez utósó búcsúm tőle. — Kapitány úr, — viszonzom, — a golyó nem mindenkit talál. A leveleket megtartom, de hiszem az istent, hogy nem lesz szükség azokat átadnom. — Meglehet, — szólt bágyadtan. De jöhet valami roszabb, mint a halál. Egy pillanatig elhallgatott, aztán lázasan emelte föl fejét: — Gyakran eszembe jutnak, akik otthon maradtak. Mikor fáradtságos hosszú lovaglás után ledőlök éjjel egy csomó szénára és mindenki elalszik körülöttem, én nem bírom behunyni szememet. Látom szép, kedves nőmet és szegény kis Ilkát, oly sápadt mindkét... Én nem lelek nyugalmat. S ha elaludtam is, megjelennek álmomban. Rettenetes vádló arccal kérdezik: hová lett Alfréd? és én nem tudok nekik felelni. Némán mutatnak kezemre és én látom, hogy kezem véres . . . Fölugrott. — Nem tudom, mi lett. Láz gyötör. Képzelődés talán az egész, de úgy érzem, mintha nekem itt a csatatéren találkozni kellene testvéremmel. Álmomban véresen látom kezemet . . szüntelen véresek ... Adja ön át a leveleket. Úgy látszott, mintha mondani akarna még valamit, de félbe szakította szavait. Föltette fejére a csákót s odább ment. Borzadástól meg valók zsibbadva. Nem szóltam s nem is menek utána. Félóra múlva lovon ültünk újra s Dannewitz kapitány a század élén lovagolt. Zord, katonás arcán semmi nyoma nem volt többé a lázas felindulásnak. (FOV .