Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)

1866-10-19 / 239. szám

239-ik sz. Péntek, okt. 19. Kiadó-hivatal: Pest- barátok-tere­sz- Harmadik évfolyam 1866. ............... — ———« ■lm=TMn=~ ........... —----------------------. Ml, f . I.I.. ,| ---- t m ____________ Előfizetési díj: TIATT A TP A TV Szerkesztői iroda: Féleve______8 frt. I| '| | ll A ||| M­­ 1 I A U( 1 1/ Lipót utca 34. Sz -1-sz­­em. Negyedévre. . . 4 frt. 8 " I J «9 F"*® 1 i fik I 11 1 1 J Hirdetési díj: M.gj.l,» u Omq, «bi * V 1 ***WWIV* Ne6,.db>Ä0>peai napokat kivéve minden- ?or • • • • -5 kri nap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tatádkor mind?n ig30 kr. 3Jg§r Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. A HASZONBÉRLŐK. Beszély. Tóvölgyitől. (Folyt­­ás.) A felhő valóságos szövőszéke volt a villám­nak, egyik a másikon fonódott keresztül, pillanaton­­kint a legcsodálatosabb hyeroglypheket ábrázolva. Szakadatlanul dörgött és csattogott, a zápor zuhogott, a szél zúgott, s úgy lebegtette az esőt, mint egy füg­gönyt, melyen keresztül látni, s melyet fölhúzni nem lehetett. A hintótól pár száz lépésnyire egy nád és káká­val benőtt mocsár terült el. A felhő ezt most céltáb­lának használta, egy egy ezred vadász lőtte bele egy­szerre menyköveit, a mocskos víz bugyborékolt és sziszegett, a magasan ingó nádszálak néha meg­­simították a sérült helyeket, mintha csápjaik lettek volna. A pusztán legmagasabb tárgy volt a hintó, jól meg volt vasalva és rézélve, a lovak párologtak, a kocsis káromkodott, el voltak látva jó villanyveze­­tékkel. A menyke pedig igen ingerkedett velük, va­lóságosan a csárdást járta, egyszer közelebb, egyszer messzebb jelent meg táncosnői előtt,­­ tapsolt és összeverte a bokáját. (Nem egyszer kell szegény nőknek ily kellemetlen táncossal táncolniok.) Most azonban mindent túlhaladt a vihar tevé­kenysége. Véghetetlen csattanással repedt ketté az égboltozat, s a hintóhoz nem messze, még szelét is éreztetve, csapott le a villám. — Jézus, Mária! — kiáltá az egyik hölgy, míg a másiknak örömére­ szolgál, ha enyit is ki bír vala mondani. A zápor nem hullt, de ömlött, a homály sötét­séggé kezdett változni. Egyszerre a kocsis is, a kisasszony is figyelni kezdtek, úgy rémlett előttük, mintha látnának vala­kit, s hallanának valami éneket. Nem csalódtak. Tőlük balra az úti árkán kívül a zápor fátyola közt mint egy fata-morgana árnyéka ------:—­ *) Nápoly fősétánya, rezgett valami alak, s gyönyörű, erőteljes férfi hang, a vihar nótája közé vegyülve, éneklő: „Ha látom a fergeteg elejét, Begyűröm a süvegem tetejét. Csak úgy nézem a vihart alóla, Még a jég is visszapattog róla.“ Mily istenien, mily dicsően hangzott most e dal! Mint Jupiter, mely a fergeteg fejéből kelt ki, egy skálával még feljebb vitte annak magasztosságát; az egész Olymp zengett ez egyetlen férfi kebelből! A hölgy feledni kezdé félelmét, a dalhoz lapult, s szivébe ölelé azt. Az alak egészen az út széléhez ért,­­ egy lovas volt. Lehajtott kalapja széléről széles vállaira csur­góit az eső , könnyedén, nyáriasan volt öltözve, és már tökéletesen átázva. De mintha nem is esnék, mintha nem is fújna, könnyedén tartá bal kezében a kantárszárat, s jobbjában tartott lovagostorával a kengyelt veregeté. — Hej kocsis! — kiáltá vidáman,— üle valaki abban a kaszliban ? — Ül ám, — válaszoló a kocsis. — Ember­é, vagy asszony ? — Kisasszonynak hívjuk mind a kettőt. A lovas sarkantyút adott paripájának, s a köny­­nyű állat egy szökéssel átlebbent az árkon. A hölgy egy ifjút látott hintója mellett, s érzé, hogy szive lázasabban dobog. A gyöngédség és bátorság találkozott a vihar­ban, egyik bájosabb, a másik magasztosabb ilyenkor. Az ifjú lováról a hintóhoz hajlott, s megpillantva a hölgyet, lekapta kalapját. — Megérdemleném nagyság, hogy szarvassá változtasson ! Ez alatt a villám cikázott, az ég dörgött. — Veszedelmes egy idő érte itt önöket,— aztán csak ketten vannak. A kocsist nem számítom, az a lovakhoz tartozik. A férfi­ mint ismerős szólt, a nő mint ismerős fo­gadta, bajban, veszélyben leghamarább megköttetik a barátság. — Igazán rettenetes egy idő,— válaszolt a hölgy egy kissé remegve, aztán lesüte szemeit , és arca kipirult.­­ — Úgy látom, a boglya volt oka mindennek. Ezek igen udvariatlanul szokták ilyenkor viselni ma­gukat. Egyszer egy eső elöl mellé húzódtam, és az egész boglya rám zuhant. Azt kell hinni az embernek, hogy megittasodnak a víztől. Nagyot dördült. — A fergeteg, úgy látszik,tele tarisznyával indult el, — mondá az ifjú, — ha Fortuna is ilyen volna! Az ifjú e szavak után megrázta magát: — Még csak nem is rózsa víz! A hölgy fölemelte fejét. — Ön igazán már egészen át van ázva. — Csak a kabátom nagyság, a szívem ég.—itt az ifjú meleg pillantást vetett a hölgyre,— aztán nem is először történik velem. — A zápor még mindig erősen szakad. — Jól győzi , nagy pincére volna szükségünk, ha borrá változnék. — De ön még mindig ázik. — Porban olyan természetem van, mint a tyúk­nak, vízben, mint a kacsának. — De átfázhatik ön. — Míg a hintóhoz nem értem, magam is tartot­tam tőle. A hölgy elpirult újra. — Még elfér ön itt előttünk,— mondá remegve. A férfit villany futá végig : — Ily lucskosan, nagysád ?... — Itt van egy szőnyeg, ez válaszfal lesz. Az ifjú nem sokáig gondolkozott, — egy szö­késsel paripájáról le, másik szökéssel a hintóba föl. A zápor szakadt, az ég dörgött és csattogott; az ifjú megfogta a hölgy kezét és megcsókolta. — A­ki ereklyéhez ér, az nem félhet a ve­szélytől. A hölgy szemei is villámlottak, aztán újra lesüte azokat. A másik nő is magához kezdett térni, mintha a férfi egy villanyossággal telt Leydner-palack lett vol­na, magába kezdé szedni belőle az életszikrát. — Ah! — ah! — sóhajtott föl kétszer. A fiatalabb hölgynek most jutott társnője eszébe. — Ön nagyon megijedt, ugy­e ? — Ah nem ijedtem, csak eltompultam. Az ifjú és hölgy összenéztek. A szemek titkos szótárakkal bírnak. A vihar még néhány percig zúgott, végre csöndesedni kezdett, nyugat felé a nap a felhőből ki­­kanyarított egy darabot, s mint egy padablakon át, lekukucskált a földre. A nyílás mindig nagyobbodott, a nap sugarai itt ott keresztül törték magukat a fel­hők tömegén, s egy egy sugár­ forrását nyiták meg az aranyos világosságnak.Keleten a kékes felhő­szőnyeg­be piros szivárvány tüdte be magát, s a láthatár egyik szélétől a másikig hajlott át a hintó fölött, mint egy ölelő kar, vagy mint egy jutalom-koszorú a világ verejtékes homlokán. Az ifjú ismét lovára ült, a kocsis rendbe szedé a lovakat, s a hintó visszafordult. A lovas egy darabig kisérte őket ; végre egy kereszt­úthoz értek, s itt le­hajtott lováról és megcsókolta a fiatal hölgy kezét; ráadásul az öregebbét is, aztán elbúcsúzott tőlük, és jobbra fordult. A hintó balra ment, a hölgy kihajlott üléséből,s nézte az ifjút, mig láthatta, s midőn már jól elhaladtak, keszkenőjét lobogtatta a szélbe, s az ifjú kalapjával intett vissza. — Fogadni mernék, hogy ez a nő szerelmes lett belém! — kiáltott föl az ifjú, midőn a hintó vég­képen eltűnt, és sarkantyúba kapta lovát. (Folyt, köv.) A sorrentoi leány. Sorrentoi árva kis­lány Virágot hord a Chiáján. *) Vége felé már a séta : „Centesimo egy bokréta!“ Deli ifjú arra halad : „„Adok érte egy aranyat; De a legszebb legyen, szinte Olyan friss és oly szép, mint te.““ S a lány szeme rajta marad . . . „Barna úrfi, szebb vagy magad ! Bokrétámért enyi nem jár, Fogjad, itt az egész kosár. . .“ Szól amaz szelid mosolylyal: „„Mit csináljak virágoddal? Egy kötésnél több nem férne Menyasszonyom kebelére.“* * * * Sorrentoi szegény leány Mért lettél bús, levert, halvány ? Árulgasd csak gyöngyvirágod, Ne kívánd még a világot. Csapó Vilmos. AZ ARANY KARPERECES EMBER,­­ Du Camp Maxime beszéltje. (Folytatás.) E percben egy hadsegéd közeledett Lászlóhoz, s pár szóval fölvilágosítá a történtekről. Bem meg­érkezett, kezében parancscsal, mely a fővezérséget D.-től elvéve, reá ruházza át. Bem, kit katonái imád­tak , mert győzhetlennek és megsebesithetlennek tartották, a helyzetet máskép fogá föl, mint előde. Parancsot adott rögtön megállani, arcot fordítni az ellen felé, s a­helyett, hogy a csata elöl vissza­vo­­nulna, készült azt maga ajánlani föl az egyesült el­lenséges sergeknek. László körül jártatta szemeit a láthatáron; a tá­voli magaslatokon látni lehetett a császári sergek előre nyomuló hosszú, fehér vonalait, jobbról-balról lovassággal födözve, elöl a nehézkes ütegek robogó sorával; aztán tekintetét borúsan fordította az előtte elterülő mocsáros lapályra, mely pár perc múlva já­ratlan mélységeivel a csata szinhelye leendett­ meg­adással, de kétségbeesetten hajtá fejét mellére, s szo­ríta meg Gyula kezét, úgy a mint azt jó barátunk­kal tenni szoktuk utósó percünkben. Gyula azon hír­re, hogy komoly, talán döntő csata van kilátásban, egyikét azon erőteljes káromkodásoknak szalasztá ki ajkain, melyeknek — ha nem is dicsekedhetnek eleganciával, bon­ton­nal — megvan legalább az az érdemök, hogy hiven tükrözik vissza a lélek állapo­tát. Már pedig a Gyuláé zavart volt, s a remény, mely pár percre életet adott neki, újra elszállt szívéből.

Next