Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)

1866-10-20 / 240. szám

240-ik sz. Szombat, okt 20. Kiadó¡~hlTatal! Pe8t' barAt›‘k'tere “• Harmadik évfolyam 1866 'EVYU'Á "DfiQT T ATJftir áfrt H II V AXllUül juÄl UJlIb Hirdetési dij: Megjelen az ünnep utáni w " Negyed hasábos petit napokat kivéve minden­ . \ ^1 101 ® ^ nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Határkor “ !*feo kr. Teljes számú példányokkal folyvást szólg­álhatunk. A HASZONBÉRLŐK. Beszély. Tó­völgyitől. (Folyt­­ás.) V. Bördi László nem volt valami szép ember, de már nem is volt fiatal. Ifjú korában hasonlított egy sovány, idősebb korában egy kissé testesebb —talán vétek is kimondanom — macskához. Arca valóságos macska arc volt. Hegyes, előre álló füle, zöld szeme, lapos orra, széles szája és hegyes fogai voltak. Hasonlíthattuk volna oroszlánhoz is, de Bölénye nem volt; a tigris név pedig dühös, vad, vérszopó természetet jelent. Bördi László egy kissé kopasz, de különben igen rendes egy ember volt, azt meg kell vallani. Első nadrágja, mit életében viselt,hosszú lévén, atyja fölhajtatta, s így atyja emléke iránti kegyeletből min­dig fölhajtott nadrágban járt. Kabátja sarkig, mellé­nye térdig ért. Csizmájának soha se volt sarka, min­dig attól félt, hogy megbotlik benne. Ha az ember hátulról nézte, pohosnak látszott, de elölről tekintve, lapos volt, mint egy deszka. Szakálát leberetváltata, de harminckilenc szál bajusza gondosan meg volt őriz­ve. A bajusz kezdetben negyven szálból állt, s így páros volt, de egyszer fogat húzatván, az ügyetlen orvos fogójával egy szál bajuszt is a foghoz szorí­tott, s mintha az is lyukas lett volna, kirántotta. Bocskor egy csöppet sem hasonlított haszonbér­lő társához. Kövér ember volt, nagy fejjel. Magas gondolkozó homlok, a két szem közt két mély redő, mely néha szilárdságra mutat; rendes, szabályos orr, ovál arc, nem nagy, de eleven sárgás szemek, csinos aj­kak, ősz bajusz, ősz szakál és ősz haj. Bördi 60, Bocskor 55 éves lehetett. Bocskor, mint minden nem nemes, demokrata volt. . A pap pap, a katona katona, a nemes többnyire arisztokrata, a nem nemes többnyire demokrata. Ez olyan következetessége az emberi természetnek, hogy tőle többet követelni nem lehet, s azt tudjuk, hogy a pap is, a katona is, a nemes is, a nem nemes is — em­ber. Mindegyik dicsőíti a maga kasztját,s mindegyik a mellett harcol.Ha végre a világ kijátszotta magát,és megérik , ha se papra, se katonára, se nemesre, se demokratára nem lesz szükség, fog összeölelkezni az emberi faj, de addig nem. Egy hónapja múlt már, hogy Bocskor és csa­ládja a kii pusztán laktak, s még nem tisztelegtek Bördiéknél, kik bent laktak a faluban. Bocskor nem adott az ily ceremóniákra semmit. — Semmi szük­ségét se érzem egy kopott nemes családdal való meg­ismerkedésnek , — monda olykor. — Ha nemes volna, — mondá Bocskorné,— de felesége nem is nemes. Bördinél pedig igy beszéltek : — Egy ács, kiből prókátor lesz, egy prókátor, kiből gyáros lesz, egy gyáros, kiből haszonbérlő lesz, egy haszonbérlő, kiből tudja isten még mi lesz, nem a Bördi családhoz való. Tehát egyik család se nagyon kereste a másik társaságát. Bördiék a vörös, Bocskorék a fekete han­gyák voltak. Ez az ellenszenv átment a gyermekekre is. Bocskor Frici meghallotta, hogy Bördinek egy ké­nyesen nevelt lánya van, és Hortenziának hívják: elnevezte börvirágnak, — Hortenzia pedig Frieit nagyatyjáról elnevezte á­c­s b­o­c­s k­o­r n­a­k. — Egy leánya is van, — szólt ajkait büszkén fölbiggesztve a kontesznek keményített tiszttartó leány társalkodónőjéhez.— Bábinak hívják. Hahaha! — Bábi! a­mi anyit is jelent, hogy bibi — hahaha — bibi! Bocskor bibi!— azaz rongyos bocskor! A cselédek szolgák és Mercuriusok. — A mit a Bördi vagy Bocskor-háznál beszéltek, az nem maradt egyik család előtt se titok. Midőn Bábi meghallotta, hogy Hortenzia által „bocskor bibinek“ neveztetett el,— a szende leány elpirult, szobájába zárta magát, és keservesen zokogott: — Oh istenem, mily rettenetes név is az a Bábi! A mi az asszonyokat illeti, Bördiné Bocskornét, mint német származásút, erdő nj­árénak hívta, ki azzal dicsekszik, hogy nemes atyja volt. — Pihá — kiáltó gyakran — nagyon sokat is ér az a n­e­­m­e­s­s­é­g! Bocskorné némi neszt hallva, Bördinét juhász­­nénak címezte. Szóval a két családot nem nagyon bántotta az a vágy , hogy egy tálból cseresznyét egyenek. Julius ötödike volt. Nyolcszáz hold repcevetést vettek át a haszonbérlők. A repcének már utóját vágták, az eleje napok óta renden hevert. Bördinek eszébe jutott, hogy ki kellene a pusz­tára menni,­­ megtekinteni, mit csinál Bocskor a rep­cével. Befogatott. Az út egy parasztgazda tanyája mel­lett vezetett el, a gazda épen repcéjét vágta. A repce még zöldes volt. Bördi 25 évi tiszttartóskodása után nem tudta, hogy a repcét mikor kell vágni. Is­pánja jó, szorgalmas, kaparkodó ember volt, erre szokott bízni mindent. Most csupa kíváncsiság vitte ki a pusztára. Midőn a kaszáló paraszthoz ért, kocsiját meg­­állittatá. — Jó reggelt Márton gazda, — szólt kimért modorával, — hamar is lesz talán még a repcét vág­ni, nagyon zöldes. — Dejszen, itt annak az ideje, uram. — úgy látszik, mintha éretlen volna, még nem tökéletes sárga. — Ha sárga, akkor már késő, még egy lábon pereg ki, és a­mi megmarad is, kevésbé lesz olajos. — És igaz volna az? . . A paraszt azt hitte, hogy Bördi tréfál. — Jobban tudja azt a tekintetes úr nálam. Bördi köhécselt, aztán ezeket morogta magában: — Ecce, ecce, tehát a repcét zöldjében kell vágni. — Ezt felírta tárcájába. — Már csak hiába,— hozzá kell fognom a gazdasághoz. Aztán szívélyesen fordúlt a paraszthoz: — Nos Márton gazda, hát nem kell egy kis bagó? kend okos ember. — Megköszönöm szépen­, — válaszolá ez do­hányzacskóját előhúzva, — nem szolgálhatok egy pipa dohánynyal? — Köszönöm, — szólt a tiszttartó elpirulva,— talán kend nem is bagózik ? — Nem szoktam.­­ — Ecce, ecce, — talán mert szép felesége van? — Már hiszen a minő, olyan, a­kinek 16 gyer­meke volt, az már nem lehet nagyon szép; ha bagóz­tam volna, igaz, hogy közel se eresztett volna ma­gához. — Ecce ecce, — 16 gyerek, közel se eresztette * volna magához, ez nagyon szép dolog , és mind élő s az az egy és harmadrész tucet.­­ — Ments isten, hogy mind élne ! — él belőlük 1 vagy három. Tizenhatból három,— mormogá Bördi, —ez nem­­ arányos, különben jól van, másként a parasztok jobb­­­­­ban elszaporodnának az egereknél, nekem egyből egy­­ se halt meg, mégis csak egy van. Elhajtatott, s Ritka eset volt, hogy Bördi egy paraszttal ily hosszasan beszélt ! Közelgett a puszta felé. Nem sokára a repce-­­ földhöz ért, a levágott repce már nem csak sárga, de­­ vörös is volt. Széttekintett, s a távolban egy hosszú­­ szekérsort látott. — Mit csinálnak azok ott ? hajts oda, — paran­csold a kocsisnak. A­mint a szekerekhez közeledett, látta, hogy Bocskor ugyancsak izzad, gyalog léptetvén a szeke­rek mellett; arca rákvörös volt, mintha meg lett vol­na főzve; szemöldökei szivárványt képeztek, melyek végéről csepegett a viz­e a bajusznak, mint egy gát­nak a tövében megállt és szaporodott. Frici a szeke­rek előtt lovagolt, és vezette azokat, mint egy bandé­riumot. — Hát fiskális úr mit csinál ? — kérde Bördi, Bocskor mellé érve. Bocskor fontos arccal felelé: — Nagy művet.— A búzaföld igen fekete, csupa humus; hallottam, hogy a búza mindig megdől benne; — nincs szik tartalma. Ezen segiteni kell. Csak öt szekér sziket egy holdra, s a baj meg van akadá­lyozva. — Ecce, — ecce, — mondá Bördi hasonlítha­­tatlan hidegvérüséggel, de azért vörös lett, mint a paprika, — tehát a khemizálás ideje, — s vájjon a repce mit csinál ? — k­zárad. Tegnapelőtt nagyon megázott. — És ugyan meddig fog még száradni ? — Öt nap alatt vége lesz ennek a dolognak. — Tehát még csak öt napig? — ecce, ecce, ad­dig magam is hiszem, hogy meg fog száradni.— Nem vizsgálta még meg fiskális úr ? — Bizony még nem volt rá időm. — Nagyon elfoglalta a szik ,­ ecce, ecce. Ugyan nézzük meg csak egy cseppet. És Bördi leszállva a kocsiról, egy szál repcét emelt föl, s a hüvelyeket olvasgatni kezdé. (Folyt. köv.) AZ ARANY KARPERECES EMBER. Du Camp Maxime beszéltje. (Folytatás.) A honvéd sietve távozott, s László kebléből egyike azon zokogásoknak tört ki, mely a legbátrabb szivet is megrendíti, karjait az égre,emelve fölkiáltott: — Ő mennyei igazság, hol késel oly soká! Épesztö­szomj égette torkát, s tagjait a láz hi­deg borzongása futotta át. A kése által egész testében összezúzva, csak alig birt mozdulni, s minden moz­­dulatra rémítő fájdalmat érzett tagjaiban. Kardjára támaszkodva vonszolta magát a szétszórva heverő holttestek között a nem messze folydogáló patakig; leült partjára, s hosszú kortyokban nyélé a lovak patkói által fölkavart, vérrel vegyült zavaros vizet, meglocsolta arcát, s félig önkívületben, egy nemével a csöndes tébolyodottságnak ült ott, sebei égető fájdalmának s leirhatlan bágyadtságnak martalékúl vetve. Egyszerre a lenyugvó nap utósó fényében egy emberi alak sötét körvonala jelent meg. Az alak föl s le bolyongott a lapályon, s meg-megállva lehajolt, s aztán megint fölegyenesedve, folytatta szabálytalan útját. László az elme azon bizonyos fájdalmas zavaro­dottságával, mely a lázbetegek sajátja, nézte a bolygó lényt. A jelenés jött, ment, s ezer kerüléseket téve.

Next