Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-20 / 240. szám
240-ik sz. Szombat, okt 20. Kiadó¡~hlTatal! Pe8t' barAt›‘k'tere “• Harmadik évfolyam 1866 'EVYU'Á "DfiQT T ATJftir áfrt H II V AXllUül juÄl UJlIb Hirdetési dij: Megjelen az ünnep utáni w " Negyed hasábos petit napokat kivéve minden . \ ^1 101 ® ^ nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Határkor “ !*feo kr. Teljes számú példányokkal folyvást szólgálhatunk. A HASZONBÉRLŐK. Beszély. Tóvölgyitől. (Folytás.) V. Bördi László nem volt valami szép ember, de már nem is volt fiatal. Ifjú korában hasonlított egy sovány, idősebb korában egy kissé testesebb —talán vétek is kimondanom — macskához. Arca valóságos macska arc volt. Hegyes, előre álló füle, zöld szeme, lapos orra, széles szája és hegyes fogai voltak. Hasonlíthattuk volna oroszlánhoz is, de Bölénye nem volt; a tigris név pedig dühös, vad, vérszopó természetet jelent. Bördi László egy kissé kopasz, de különben igen rendes egy ember volt, azt meg kell vallani. Első nadrágja, mit életében viselt,hosszú lévén, atyja fölhajtatta, s így atyja emléke iránti kegyeletből mindig fölhajtott nadrágban járt. Kabátja sarkig, mellénye térdig ért. Csizmájának soha se volt sarka, mindig attól félt, hogy megbotlik benne. Ha az ember hátulról nézte, pohosnak látszott, de elölről tekintve, lapos volt, mint egy deszka. Szakálát leberetváltata, de harminckilenc szál bajusza gondosan meg volt őrizve. A bajusz kezdetben negyven szálból állt, s így páros volt, de egyszer fogat húzatván, az ügyetlen orvos fogójával egy szál bajuszt is a foghoz szorított, s mintha az is lyukas lett volna, kirántotta. Bocskor egy csöppet sem hasonlított haszonbérlő társához. Kövér ember volt, nagy fejjel. Magas gondolkozó homlok, a két szem közt két mély redő, mely néha szilárdságra mutat; rendes, szabályos orr, ovál arc, nem nagy, de eleven sárgás szemek, csinos ajkak, ősz bajusz, ősz szakál és ősz haj. Bördi 60, Bocskor 55 éves lehetett. Bocskor, mint minden nem nemes, demokrata volt. . A pap pap, a katona katona, a nemes többnyire arisztokrata, a nem nemes többnyire demokrata. Ez olyan következetessége az emberi természetnek, hogy tőle többet követelni nem lehet, s azt tudjuk, hogy a pap is, a katona is, a nemes is, a nem nemes is — ember. Mindegyik dicsőíti a maga kasztját,s mindegyik a mellett harcol.Ha végre a világ kijátszotta magát,és megérik , ha se papra, se katonára, se nemesre, se demokratára nem lesz szükség, fog összeölelkezni az emberi faj, de addig nem. Egy hónapja múlt már, hogy Bocskor és családja a kii pusztán laktak, s még nem tisztelegtek Bördiéknél, kik bent laktak a faluban. Bocskor nem adott az ily ceremóniákra semmit. — Semmi szükségét se érzem egy kopott nemes családdal való megismerkedésnek , — monda olykor. — Ha nemes volna, — mondá Bocskorné,— de felesége nem is nemes. Bördinél pedig igy beszéltek : — Egy ács, kiből prókátor lesz, egy prókátor, kiből gyáros lesz, egy gyáros, kiből haszonbérlő lesz, egy haszonbérlő, kiből tudja isten még mi lesz, nem a Bördi családhoz való. Tehát egyik család se nagyon kereste a másik társaságát. Bördiék a vörös, Bocskorék a fekete hangyák voltak. Ez az ellenszenv átment a gyermekekre is. Bocskor Frici meghallotta, hogy Bördinek egy kényesen nevelt lánya van, és Hortenziának hívják: elnevezte börvirágnak, — Hortenzia pedig Frieit nagyatyjáról elnevezte ács bocs kor nak. — Egy leánya is van, — szólt ajkait büszkén fölbiggesztve a kontesznek keményített tiszttartó leány társalkodónőjéhez.— Bábinak hívják. Hahaha! — Bábi! ami anyit is jelent, hogy bibi — hahaha — bibi! Bocskor bibi!— azaz rongyos bocskor! A cselédek szolgák és Mercuriusok. — A mit a Bördi vagy Bocskor-háznál beszéltek, az nem maradt egyik család előtt se titok. Midőn Bábi meghallotta, hogy Hortenzia által „bocskor bibinek“ neveztetett el,— a szende leány elpirult, szobájába zárta magát, és keservesen zokogott: — Oh istenem, mily rettenetes név is az a Bábi! A mi az asszonyokat illeti, Bördiné Bocskornét, mint német származásút, erdő njárénak hívta, ki azzal dicsekszik, hogy nemes atyja volt. — Pihá — kiáltó gyakran — nagyon sokat is ér az a nemesség! Bocskorné némi neszt hallva, Bördinét juhásznénak címezte. Szóval a két családot nem nagyon bántotta az a vágy , hogy egy tálból cseresznyét egyenek. Julius ötödike volt. Nyolcszáz hold repcevetést vettek át a haszonbérlők. A repcének már utóját vágták, az eleje napok óta renden hevert. Bördinek eszébe jutott, hogy ki kellene a pusztára menni, megtekinteni, mit csinál Bocskor a repcével. Befogatott. Az út egy parasztgazda tanyája mellett vezetett el, a gazda épen repcéjét vágta. A repce még zöldes volt. Bördi 25 évi tiszttartóskodása után nem tudta, hogy a repcét mikor kell vágni. Ispánja jó, szorgalmas, kaparkodó ember volt, erre szokott bízni mindent. Most csupa kíváncsiság vitte ki a pusztára. Midőn a kaszáló paraszthoz ért, kocsiját megállittatá. — Jó reggelt Márton gazda, — szólt kimért modorával, — hamar is lesz talán még a repcét vágni, nagyon zöldes. — Dejszen, itt annak az ideje, uram. — úgy látszik, mintha éretlen volna, még nem tökéletes sárga. — Ha sárga, akkor már késő, még egy lábon pereg ki, és ami megmarad is, kevésbé lesz olajos. — És igaz volna az? . . A paraszt azt hitte, hogy Bördi tréfál. — Jobban tudja azt a tekintetes úr nálam. Bördi köhécselt, aztán ezeket morogta magában: — Ecce, ecce, tehát a repcét zöldjében kell vágni. — Ezt felírta tárcájába. — Már csak hiába,— hozzá kell fognom a gazdasághoz. Aztán szívélyesen fordúlt a paraszthoz: — Nos Márton gazda, hát nem kell egy kis bagó? kend okos ember. — Megköszönöm szépen, — válaszolá ez dohányzacskóját előhúzva, — nem szolgálhatok egy pipa dohánynyal? — Köszönöm, — szólt a tiszttartó elpirulva,— talán kend nem is bagózik ? — Nem szoktam. — Ecce, ecce, — talán mert szép felesége van? — Már hiszen a minő, olyan, akinek 16 gyermeke volt, az már nem lehet nagyon szép; ha bagóztam volna, igaz, hogy közel se eresztett volna magához. — Ecce ecce, — 16 gyerek, közel se eresztette * volna magához, ez nagyon szép dolog , és mind élő s az az egy és harmadrész tucet. — Ments isten, hogy mind élne ! — él belőlük 1 vagy három. Tizenhatból három,— mormogá Bördi, —ez nem arányos, különben jól van, másként a parasztok jobbban elszaporodnának az egereknél, nekem egyből egy se halt meg, mégis csak egy van. Elhajtatott, s Ritka eset volt, hogy Bördi egy paraszttal ily hosszasan beszélt ! Közelgett a puszta felé. Nem sokára a repce- földhöz ért, a levágott repce már nem csak sárga, de vörös is volt. Széttekintett, s a távolban egy hosszú szekérsort látott. — Mit csinálnak azok ott ? hajts oda, — parancsold a kocsisnak. Amint a szekerekhez közeledett, látta, hogy Bocskor ugyancsak izzad, gyalog léptetvén a szekerek mellett; arca rákvörös volt, mintha meg lett volna főzve; szemöldökei szivárványt képeztek, melyek végéről csepegett a vize a bajusznak, mint egy gátnak a tövében megállt és szaporodott. Frici a szekerek előtt lovagolt, és vezette azokat, mint egy bandériumot. — Hát fiskális úr mit csinál ? — kérde Bördi, Bocskor mellé érve. Bocskor fontos arccal felelé: — Nagy művet.— A búzaföld igen fekete, csupa humus; hallottam, hogy a búza mindig megdől benne; — nincs szik tartalma. Ezen segiteni kell. Csak öt szekér sziket egy holdra, s a baj meg van akadályozva. — Ecce, — ecce, — mondá Bördi hasonlíthatatlan hidegvérüséggel, de azért vörös lett, mint a paprika, — tehát a khemizálás ideje, — s vájjon a repce mit csinál ? — kzárad. Tegnapelőtt nagyon megázott. — És ugyan meddig fog még száradni ? — Öt nap alatt vége lesz ennek a dolognak. — Tehát még csak öt napig? — ecce, ecce, addig magam is hiszem, hogy meg fog száradni.— Nem vizsgálta még meg fiskális úr ? — Bizony még nem volt rá időm. — Nagyon elfoglalta a szik , ecce, ecce. Ugyan nézzük meg csak egy cseppet. És Bördi leszállva a kocsiról, egy szál repcét emelt föl, s a hüvelyeket olvasgatni kezdé. (Folyt. köv.) AZ ARANY KARPERECES EMBER. Du Camp Maxime beszéltje. (Folytatás.) A honvéd sietve távozott, s László kebléből egyike azon zokogásoknak tört ki, mely a legbátrabb szivet is megrendíti, karjait az égre,emelve fölkiáltott: — Ő mennyei igazság, hol késel oly soká! Épesztöszomj égette torkát, s tagjait a láz hideg borzongása futotta át. A kése által egész testében összezúzva, csak alig birt mozdulni, s minden mozdulatra rémítő fájdalmat érzett tagjaiban. Kardjára támaszkodva vonszolta magát a szétszórva heverő holttestek között a nem messze folydogáló patakig; leült partjára, s hosszú kortyokban nyélé a lovak patkói által fölkavart, vérrel vegyült zavaros vizet, meglocsolta arcát, s félig önkívületben, egy nemével a csöndes tébolyodottságnak ült ott, sebei égető fájdalmának s leirhatlan bágyadtságnak martalékúl vetve. Egyszerre a lenyugvó nap utósó fényében egy emberi alak sötét körvonala jelent meg. Az alak föl s le bolyongott a lapályon, s meg-megállva lehajolt, s aztán megint fölegyenesedve, folytatta szabálytalan útját. László az elme azon bizonyos fájdalmas zavarodottságával, mely a lázbetegek sajátja, nézte a bolygó lényt. A jelenés jött, ment, s ezer kerüléseket téve.