Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)
1866-11-08 / 255. szám
255-ik sz. Csütörtök, nov. 8. mada-MTatal! Feet- barát°k-twr»ez- Harmadik évfolyam 1866 rvVlTÁ THQT T ADflF Negyedévre. . . 4 frt II II ¥ XX jLllV/l^ J. I I fT I UjV. Hirdetési díj: Megjeleli az ünnep utáni Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- * • a' ^ nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Hatáskor ?“ *30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szólgálhatunk. A HASZONBÉRLŐK. Beszély. Tóvölgyitől. (Folytatása és vége.) XVIII. Az este eljött, Frigyes csolnakába ült, s a Csinoson evezett a Tisza felé. A Bördi hálószobájában halvány világot terjesztett szét az égő lámpa fénye. Csönd volt. A tiszttartó aludni látszik, de homloka égett, egész teste izzó vörös volt. Az ágy mellett Hortenzia ült, figyelem és fájdalommal vegyült tekintettel nézve atyja arcát, s annak karját kis kezeiben tartva, olvasta sebes érvelését. Berdi amaz esemény után forró lázba esett. Neje a másik szobában zokogott, megbánta tettét, és most könyeinek árjával akará azt elmosni. A könyben csak néha fúj meg a fájdalom, gyakran táplálja magát benne. (Egy csepp könyben hány ily féreg lehet!) Az óra két negyedet ütött tízre. Bördi megmozdult ágyában, szemhéjai fölemelkedtek, s beesett, zavaros szemével maga elé bámult; s darabig bámult, ekkor fejét Hortenzia felé fordítá, és rá meredt tekintetével. A leány érezni kezdé, hogy a lázas kéz maga felé vonja őt, s engedve annak, atyja felé hajlott. A tiszttartó fölemelé fejét, s anyira vitte leánya fejéhez, hogy majd összeért azzal. Zavaros szemei most tűzben kezdenek forogni, s kidagadtak üregeikben. A leány remegve, félrémülettel nézte a láz emez örjöngő tűzijátékát, s atyja forró leheletétől összeborzadt. A lázas kéz mindig erősebben, végre görcsösen szokta a leány kezét, s vörös ujjai belemerültek a kékesen fehérlő, reszkető karokba. Hortenzia félni kezdett. Bördi még mindig szótlanul és mereven bámálá a leányt; két tűzkarika szórta szikráit annak mindinkább halványuló arcára, s az atya fokról fokra izzott, a leány fokról fokra fagyott, mintha a hindustani Gattes hegy állt volna köztük, melynek egyik oldalán nyár, a másikon tél van. — Mit kívánsz atyám ? — rebeg, végre Hortenzia alig hallhatóan. — Ki vagy ? — Nem ismersz jó atyám ? Leányod vagyok. — Skorpió vagy, a szivemet rágod. — Atyám, hogy beszélhetsz igy, édes jó atyám ! — A szivemet rágod, már elrágtad félig. . . Falánkod mérge egész testemen eláradt és éget, sziporkáiból egy-egy akna gyúl ki, s érzem, hogy vulkán leszek. Szemeim kohók, melyekben gyilkokat, villá- mókát fogok kovácsolni — anyádnak. Hortenzia egész lényében reszketett, mintha jéghomloka olvadni kezdene, nehéz verejték csöppek , hulltak onnan atyja kezére, s egy pillanat alatt föl- száradtak azon. I — Atyám! Jó atyám! Oh mit beszélsz ! i — Ott az ágy végénél áll a sas, ki akarja szivemet vájni, és védeni nem birom magamat A kinpad , hoz láncoltatok. A sas körmei —hah! már is véresek — Bacsó Gábor ! — Csábitó ! . A leány rémülni kezdett, szemei és arca ijesztő kifejezést vőnek, s a tiszttartó lázas feje mindinkább közeledett homlokához. — Ne félj . Közeim közül nem fogsz megszökni , kiteszlek a Herkules nyilának! — És a kezek ismét lázasabban ölelék a leányt. — Atyám ! — atyám az égre ! — én megörülök! Oh isten, légy irgalmas és kegyelmes ! Hortenzia szabadulni akart, de nem birt, a beteg karjai erősebbek voltak. Aztán kiáltani akart, de nem mert. Reszketve és növekedő rémülettel állt ott, egy őrjöngő által átkarolva, s a karok mintha szívhólyagokkal lettek volna ellátva, testéhez tapadtak. Pillanatok múltak így el. Most nem szólt egyik se, bámult mind a kettő; egyik , mint a szörnyeteg, mely prédáját el akarja nyelni, a másik, mint akit el akarnak nyelni. Egyszerre Bördi hirtelen eltaszita magától a leányt: — Távozzál tőlem! — s aztán fölült ágyában. Teste, mint egy félig izzó bálványé, csaknem átvilágított a fehér ingen. Hortenzia egy sikoltással hanyatlott székébe, s borzadálylyal tekintett atyjára vissza. A beteg reszketve nyújta felé karját: — Távozzál tőlem! A leány zokogva térdre borult a beteg lábaihoz. — El, el! — kiáltá Bördi még inkább fölemelkedve ágyában,— el el! — távozzál tőlem, szivemet nem fogod széttépni ; amit te rongynak nézesz, azt én érzem, hogy szív, mert kinéz! — Se szavak után visszahanyatlott vánkosára. — Atyám, atyám ! — sikolta Hortenzia,— atyám! atyám! Az ajtó megnyilt, s az anya lépett be. — Mi bajod Hortenzia? — Oh jöjj anyám! jöjj és segíts. Atyám rémizeket beszél, nem ismer engemet, és szivét félti tőlem! A tiszttartónő összerázkódott, aztán nesztelenül lépett a beteg ágyához: — Az orvos mindjárt itt lesz. A nő megfogta férje kezét, a beteg ez érintésre föltekintett, aztán fölordított: — Segítség! — Férjem ! — Atyám ! — Segítség ! — kiáltá az újra, s ki akart szökni ágyából, de ereje nem bírta, ismét visszahanyatlott, és harmadszor is hörgő: — Segítség! Rémes szünet állt be. Berdina halványodni kezdett. Működéséhez fogott a lelkiismeret, mely bárány a tiszta, hiéna a vétkes ember keblében. E hiéna most egy begyepesült z sírt kezdett ásni, hogy kihányja belőle a múlt odatemetett emlékeit. A sír köve fölborúlt s az elkövetett tettek sápadt halottjai dúlt arccal emelkedtek ki a feledésből: — Gyilkos ! — susogá egy az asszony fülébe. Ez legújabb tettének föltámadása volt, mely maga után vonta a többinek hosszú sorát. A lelkiis-meret nem ügyvéd, mely a tetteket okokkal igyekszik kimenteni; a lelkiismeret vádló!i A tiszttartóné zokogva hullt Hortenzia mellé. — Gyalázatos, — susogó fogai közt a tiszttartó, rémlátásához beszélve, — mézes tekintettel közeledtél felém mindig, hogy keblemig juthassál a méreg-i gél. Cudar paraszt!. . és az asszony nem tud különbíséget tenni! Ki hitte volna? Bacsó Gábor ! t — Nagy isten ! — sikolta a leány, mi volt ez ? atyám megörült! t — A tiszttartó most reszketve és lassan fordult a leány felé, s meglátva azt, tompán, elfojtott sival-iodó hangon nyöszörgé: — Átok atyádra! — és visszahullt. 1 — Anyám ! — kiáltá Hortenzia rémülten, — tekints reám, tekintetedből erőt akarok szívni,— meg-r örülök. 8 Berdiné Hortenzia felé forditá arcát, — a leány 5! sikoltva ugrott föl térdeiről, az anya arca össze volt dúlva.r — És most iszonyú sejtelmek fúródtak a leány nagyába, s mint férgek kezdenek mozogni benne. Folyott körülte minden, a lámpa egy világító toronynyá nőtt, aztán nagy tűzfeje, mint egy szörnyeteg, hajlott feléje ; a képek alakjai leszálltak a falról. Hunyady László ledobta véres takaróját, és feje a szoba talapázatára gördült. Rémek bontakoztak ki a levegőbül, lángbogarakat szítt be, és hamut lehelt kiőrülni, tébolyodni kezdett. Fölsikoltott és kirohant a szombából. A hold magasan ragyogott fönt az égen. Az üdeség hatott a hölgy eszméletére , ami őrjöngés volt, múlni, ami rettenetes valóság volt, nőni kezdett. Megállt az udvaron, kebléből, mintha tölcsér lett volna, ömlött szívére a fájdalom. —• Merre fussak ! oh merre, merre! — a szégyen, mint egy lidérctűz fog üldözni mindenütt! Oh merre menekültek. Atyja szavai, mint elítéltnek a halálharang kongása, zúgtak fülébe, lelke szétterült s összeszedé az élet minden kísérteti ijesztőségét, s fölhalmozá ismét agya előtt. Atyjának minden szava egy egy gyilok volt. — Nem nem! — ezt nem lehet túl élnem! —És Frigyes ? — ah! — ő úgy se szeretett, és ezután utálni fog! — Nem nem! — utálatának tárgya nem leszek! .. Hortenzia futott a kert felé. Frigyes csolnakja mellett ült a Tisza partján, keble nem szerelemmel, reménynyel volt tele. A hölgy futott, lábai alig érték a porondot, futás közben haját összekuszálta a szél, s ruháit magasan lebegteté, úgy nézett ki, mint a mese kísértő hóasszonya. Frigyes suhanást hallott és föltekintett. Egy alak rohant feléje, kitárt karjai mintha szárnyak lettek volna, mintegy repült rajtuk, s átlátszónak tetszik, mint egy hableány. Az ifjú fölállt, az alak megállt. — Hortenzia ! — kiáltá Frigyes. Egy sikoly hasstá keresztü a levegőt, az alak megfordult, és rohant a lugas felé. — Hortenzia! — kiáltá újra az ifjú. Az alak szállt és repült, — ruhája kóvályogva lebegett utána. — Mi lesz ebből ? — kérdé önmagától Frigyes. — Ez a nő úgy néz ki, mintha meg volna őrülve. A fehér alak megkerülte a lugast, és repült tovább a sövény felé. Végre oda érve megállt és szétnézett. Ekkor hirtelen fölugrott a sövényből kiálló egmagasabb oszlopra, fölkacagott és eltűnt. Az ifjú ijedve rohant a sövényhez. Nem volt ott senki. A lugashoz ment, összekutatá minden zugát, megtapinta a leveleket, nem retté-e abba magát, mint egy erdei tündér ? Üres volt minden. Az ifjú ismét a sövényhez ment, és bele bámult a Tiszába. A víz halk susogással hömpölygött tova, a csillagok fölmosolyogtak rezgő tükréből, és kínálták a menyországot. Frigyes sokáig bámult, végre a sövény közepe táján valami fehéret látott lebegni. Lefeküdt, lenyúlt, megfogta és leránta azt a kihajló fonásvesszőről. Egy ruha-foszlány volt. Frigyes nézte, nézte a finom hálószövetet, és amint nézte, szemei megteltek könyekkel: — Szegény leány ! — megtudta, hogy nem szeretem, és a vízbe ugrott. S e szavak után ajkaihoz szokta a megmenekült foszlányt, aztán újra nézte a rámúlta a Tiszát. ----