Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)
1868-01-14 / 10. szám
10-dik sz. Kedden, január 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FOVA IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. l-ac em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor...................... 6b. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 80 kr. Előfizetési fölhívásunkat lapunk jövő évi, vagyis ötödik évfolyamára ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Főtörekvésünk leen a jövőben is oly változatos tartalmú lapot adni, mely műveit nők és férfiak igényeit egyiránt kielégítse. Az előfizetési összeget (félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft) Emich Gusztáv kiadónk hivatalába kérjük mielébb beküldetni. A KACAGÓ ASSZONY. — Novella. — Irta : Vadnai Károly. (Folytatás.) hanem a szenvedés vénnté meg. Lépteinkre föl sem tekintett. Hirtelen a bokrok közül élénk kacagás hallatszott, s a gyászos nő szemeiből könyeket láttunk peregni. Alig mertük üdvözölni, s nem viszont, mintha nem is élne. De a víg kacagás megint hallatszott. Egy ligetből fiatal nő szökött elé. Szőke hajfürtéi rendetlenül körték arcát, mely oly fehér volt, mint a hó; kék szemeiben, — minő a búzavirág, — lázas tűz égett; kezében bokrétát tartott, melyből minden lépten az útra dobott egy virágot. A tóparton megállt, megnézte óráját, s fölkiáltott: „még az alkony messze van,“ aztán megint kacagott, és a bokrok között eltűnt. Különös látvány volt! A fák mögött heves szóbeszédet hallunk. A felügyelő szidta a kertészt, a mért nyitva hagyá az út felőli kaput, hogy rajta minden kiváncsi ember bejöhessen. Még volt időnk visszavonulni, mielőtt valami kellemetlenségnek tettük volna ki magunkat. A hattyúkat se néztük meg, habár Marulya anyira lelkünkre kötötte. A kertből kiérve, útitársam aggódni kezdett : hol töltsük az éjszakát? X . . . mezőváros, — mondom, — itt fekszik valahol. Alkonyatig oda érhetünk. Ott magyarok laknak, s bizonyosan csárdát vagy vendéglőt is kapunk. Megkérdeztünk egy oláh leányt. — Csak ezen a halmon menjenek át, — mondája kastély mögé mutatva, — ott találnak egy szép völgyecskét, tele virágokkal. Haladjanak át rajta, s még egy halmon, az alatt fekszik a város. Egy félóra alatt oda érhetnek. Meg voltunk vigasztalódva, s ismét átadhattuk magunkat azon gondolatoknak, melyeket a gyalog mo80 y ya — Én is azt hiszem, — folytatá Marulya, — hanem ezek a gonosz pásztorfiúk mindenféle meséket költöttek róla, s dalokat csináltak rá. Fele sem igaz. Hanem némelyik igen szép. Az előbb én is eldaloltam egyet, mert a fonás mindjárt jobban megy, s a fonál könnyebben ereszt, ha dalolunk hozzá. — Szeretnék, — mondom én, — ha nekünk is elmondaná e dalt! — Nem tudok ám én dalolni, csak úgy parasztosan. Addig kértük azonban, míg a mélabús dalt elkezdé, s útitársam elővevén tárcáját, beléje e sorokat irá: Zúg a fenyő, holló károg, Vérrel teli az az árok, Szép ifjú van ott megölve, Keresi a szeretője. Keresi, de nem találja, Csak a nevét kiabálja, De hiába kiabálja, Nem akadhat többé rája. Elég szép dal, — mondom, — van e még tovább ? Van, de azt már nem mondom, mert az nem igaz. — Beszéljen hát valamit a bárónőről. — Én nem mondhatok róla mást, csakhogy szép, jó és szerencsétlen, s ha a pásztorfiúknak jobb szívük volna, inkább szánnák, mint rágalmaznák. Ha távolról, ahova nem látszott hogy virágai mind utazás benyomásai minden lépten ébresztenek. A halomról visszanéztünk még egyszer a falura, a kastélyra, a kertre, hol ama kacagó arcot és suhanó alakot láttuk, melyet nem lehet egyhamar elfelejteni. Nem sokára a kis kerek völgy is előttünk állt, mely inkább hasonlított kerthez, kivált csak vadvirágok. A völgy szálén nagy fenyő alatt pázsitülés zöldélt, s mellette frissen fakadó hegyi forrás. — Évek előtt, — mondá barátom, — hány menekülő vitéz tiporhatá e völgy virágait? Ő minden helyet őseink temetőjének gondolt Én szelidebb képeken tűnődtem. Meglehet,századok előtt a várkisasszony járt ide sírni és panaszkodni eltitott szerelme miatt, most pedig ifjú pásztorok keresik föl e magányt, hogy tilinkójukon öntsék ki bánatukat. Anyi bizonyos, hogy e regényes hely mindkettőnket meghatott, míg nem a hanyatló nap inteni látszék, hogy siessünk. Fél óra múlva elértük a várost, s a szélső csárda falai közt telepedtünk le. A csárdásné, — egy jól elhízott özvegyasszony, — sovány vacsorával és egy szűk kis szobával kecsegtetett. Úgy látszott azonban, hogy bőbeszédűségével akará kipótolni a hiányokat. Megkérdezte: honnan jövünk és hová megyünk? örült, midőn megtudá, hogy Magyarországból rándultunk át. Ő is oda való. Az csak az igazi ország, nem olyan „istenverte pátria“ mint ez, hol csak kukorica, meg burgonya terem. Dinnyének, szőlőnek hire sincs. Ő még a felhők sorsát is irigyli, melyek Magyarország felé szállnak. Aztán sorba kérdé, hogy mit láttunk ezen a vidéken ? Láttuk e a virágos völgyet, mely nem igen rég egy szomorú történet színhelye volt ? láttuk-e a fenyvesi kertet, s a tébolyodon bárónét, ki e szomorú történet hősnője? Aztán hozzáteve, hogy igy jár, a ki sorsán felül kapaszkodik. Kiváncsi valik megtudni a szerencsétlen nő történetét, s megkérdezem. Olajat öntök a tűzre. A sárdásnő dúcszélcse egész egy órahosszat tartott, az urak meglátogatják a fenyvesi kertet, — hol hattyúk vannak, — meg fogják látni a szerencsétlen asszonyt is, aki minket oly boldogokká tett. Többet nem lehetett belőle kivenni. Ezalatt útitársam, — egy festészi hajlamú fiatal ember, — hirtelenében lerajzold a fonó Marulyát, s átadta neki. Megörült rajta, s rögtön előhívta Györgyöt, hogy együtt örüljenek. Azután alig akartak elbocsátani, s midőn a boldog helyet elhagytuk, a szép Marulya a küszöbrül is utánunk kiáltá: „el ne feledjék a Mária-képet is megnézni, meg a hattyúkat.“ Sokáig tűnődtem e két fiatal boldogságán. Elszigetelve éltek a természetben, mint az első emberpár a paradicsomban. Évának nevezem őt magamban, a kíváncsiság vétke nélkül, s irigylem paradicsomijukat, honnan a haragvó isten nem fogja őket kiűzni, csak midőn már belefáradtak az életbe. A kősziklában nem sokára megtaláltuk a Mária-képet. Nagyon silány mázolás volt, s barátom megjegyzé: „mily irigylendő egy ügyüség kell hozzá, hogy valaki ebben is gyönyörködjék; valóban, boldogok az együgyüek. Nem sok kell nekik.“ Azután a völgy fordulatánál megláttuk Fenyvest Szegény kis falu volt a hegy tövében, de a tornyos kastély egyszerre kitűnt a dombon, s mellette a nagy kert, melyet terebélyes vadgesztenyék öveztek A nap fénye megelevenítő sötét lombjaikat. Egy óranegyed múlva a kertben valánte, melyet egy kis bátorsággal parknak nevezhetünk. Széles ösvények voltak benne, s mimonféle fák, melyeket csak ez az éghajlat megtűr. A tó melletti kőpadon öreg asszony ült, gyászruhában, s kezében olvasót tartva. Arcáról látszott, hogy nem az idő mialatt utitársam nem győzte eleget bámulni a fa megsárgult metszeteit: „a Józsefet csábító Potifárnét,“ „a fáradt huszárt,“ és „a négy évszakot.“ Én a szomorú történet képeivel foglalkozom, s hinnem kellett, hogy a csárdásné elbeszélésében lehet valami valóság. Vacsora közben új vendégek érkeztek a városból, s ezek is — mintha csak kíváncsiságomat akarták volna kielégíteni — a fenyvesi bárónőrül beszéltek. Másnap is sokat hallok róla, de az egész történetben mégis sok maradt az űr, a hiány, a szakadozottság; a képzeletre — e bűvös ezermesterre, — kellett tehát bíznom, hogy hidat építsen a szakadékok közt, s kösse össze az egészet. A történet egyszerűn kezdődik, mint valami életkép, s megrázólag végződik, mint egy dráma. Szomorú hősnője az a kacagó asszony! (Folyt. köv.) ELŐÍTÉLET. Orosz beszély Szett korszki föl. (Folytatás.) — Nem szándékozol a lovardába készülni ? — mondá Teolina húgának, — már bizony nem sok időd van. — Én öt perc alatt elkészülök. — Bocsáss meg, kedvesem! mindig legalább fél óra vagy több is kell. — Jól van tehát, jól! Megyek már... P** úr utalma alá helyezlek, — mondá Anna rejtegetett — Te ma nagyon kedves vagy ! — kiáltá Teolina, félig haragosan, félig nyájasan, azért, hogy végképen készült elhagyni bennünket. Észrevettem, hogy az én csodálatos özvegyem ugyanazon pillanatban kezével valami jelt adott, mire Anna fejbólintással felelt. Minthogy nem épen tegnap óta vagyok a világon, nem került nagy fárad■ ságomba kitalálni, hogy ennek a hieoglyphnek értelme : „Senkit sem fogadok el!“ Most magunk vagyunk ! Most kezdődik boldogságom! Csak semmi hirtelenkedés! Teolina egy ideig zavartnak látszott, nem tudván mikép kezdeni a beszélgetést. Én is zavartnak látszottam, hasonlóképen nem tudván kezdeni. — Mit jelentett az,— mondá végre mosolyogva, — hogy tegnap oly véletlenül ment ön el Katalin grófnétól? Jól van, — gondolom, — a kezdet nagyon alkalmas ; ez egyenesen a dologra fog vezetni. —• Oly kérdést tesz, hercegné, melyet egyedül életem képes megfejteni. — Istenem! Mit beszél ön ? Tudja-e P** úr, hogy tegnap megijesztett? Bármenyire törekedett ön elégedettnek és vígnak látszani, mégis észrevettem, hogy bensőleg szenved és hánykódik. Ön arca, szemei elárulták ezt. — Látom hercegné, hogy bámulatos elméje segélyével egészen áthatja az embert! Igaz! tegnap élet és halál közt lebegtem, és lelkem állapota azóta egy csöppet sem javult. — Elmenetele után a grófnéval soká beszélgettünk önről, és ön állapota, mely az ő figyelmét sem kerülte el, aggodalmat okozott mindkettőnknek. Tudja ön, menyire részt vesz ő mindenben, mi önt illeti... — A grófné nagyon kegyes. — Mondja ön, valóságos angyal, és valóban jobb sorsra érdemes... Le nem írhatom önnek, milyen helyzetben voltam magam is, látván, hogy két egyén, kiket legjobb barátaim közé számítok, — megengedi ön, hogy úgy nevezzem ? — látván, mi