Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)

1868-01-14 / 10. szám

10-dik sz. Kedden, január 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FOVA IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. l-ac em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor...................... 6b. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 80 kr. Előfizetési fölhívásunkat lapunk jövő évi, vagyis ötödik évfolyamára ajánljuk az olvasó­közönség figyelmébe. Főtörekvésünk leen a jövőben is oly változatos tartalmú la­pot adni, mely műveit nők és férfiak igényeit egyiránt ki­elégítse. Az előfizetési összeget (félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft) Emich Gusztáv kiadónk hivatalába kérjük m­i­e­l­é­b­b beküldetni. A KACAGÓ ASSZONY. — Novella. — Irta : Vadnai Károly. (Folytatás.) hanem a szenvedés vénnté meg. Lépteinkre föl sem tekintett. Hirtelen a bokrok közül élénk kacagás hallatszott, s a gyászos nő szemeiből könyeket lát­tunk peregni. Alig mertük üdvözölni, s nem viszont, mintha nem is élne. De a víg kacagás megint hallat­szott. Egy ligetből fiatal nő szökött elé. Szőke hajfür­téi rendetlenül körték arcát, mely oly fehér volt, mint a hó; kék szemeiben, — minő a búzavirág, — lázas tűz égett; kezében bokrétát tartott, melyből minden lépten az útra dobott egy virágot. A tóparton meg­állt, megnézte óráját, s fölkiáltott: „még az alkony messze van,“ aztán megint kacagott, és a bokrok között eltűnt. Különös látvány volt! A fák mögött heves szóbeszédet hallunk. A fel­ügyelő szidta a kertészt, a mért nyitva hagyá az út felőli kaput, hogy rajta minden kiváncsi ember bejöhessen. Még volt időnk visszavonulni, mielőtt valami kellemetlenségnek tettük volna ki magun­kat. A hattyúkat se néztük meg, habár Marulya anyira lelkünkre kötötte. A kertből kiérve, útitársam aggódni kezdett : hol töltsük az éjszakát? X . . . mezőváros, — mon­dom, — itt fekszik valahol. Alkonyatig oda érhe­tünk. Ott magyarok laknak, s bizonyosan csárdát vagy vendéglőt is kapunk. Megkérdeztünk egy oláh leányt. — Csak ezen a halmon menjenek át, — mon­dája kastély mögé mutatva, — ott találnak egy szép völgyecskét, tele virágokkal. Haladjanak át rajta, s még egy halmon, az alatt fekszik a város. Egy fél­óra alatt oda érhetnek. Meg voltunk vigasztalódva, s ismét átadhattuk magunkat azon gondolatoknak, melyeket a gyalog mo80 y ya — Én is azt hiszem, — folytatá Marulya, — hanem ezek a gonosz pásztorfiúk mindenféle mesé­ket költöttek róla, s dalokat csináltak rá. Fele sem igaz. Hanem némelyik igen szép. Az előbb én is elda­loltam egyet, mert a fonás mindjárt jobban megy, s a fonál könnyebben ereszt, ha dalolunk hozzá. — Szeretnék, — mondom én, — ha nekünk is elmondaná e dalt! — Nem tudok ám én dalolni, csak úgy parasz­tosan. Addig kértük azonban, míg a mélabús dalt el­­kezdé, s útitársam elővevén tárcáját, beléje e soro­kat irá: Zúg a fenyő, holló károg, Vérrel teli az az árok, Szép ifjú van ott megölve, Keresi a szeretője. Keresi, de nem találja, Csak a nevét kiabálja, De hiába kiabálja, Nem akadhat többé rája. Elég szép dal, — mondom, — van e még tovább ? Van, de azt már nem mondom, mert az nem igaz. — Beszéljen hát valamit a bárónőről. — Én nem mondhatok róla mást, csakhogy szép, jó és szerencsétlen, s ha a pásztorfiúknak jobb szívük volna, inkább szánnák, mint rágalmaznák. Ha távolról, a­hova nem látszott hogy virágai mind utazás benyomásai minden lépten ébresztenek. A halomról visszanéztünk még egyszer a fa­lura, a kastélyra, a kertre, hol ama kacagó arcot és suhanó alakot láttuk, melyet nem lehet egyhamar elfelejteni. Nem sokára a kis kerek völgy is előt­tünk állt, mely inkább hasonlított kerthez, kivált csak vadvirágok. A völgy szálén nagy fenyő alatt pázsitülés zöldélt, s mellette frissen fakadó hegyi forrás. — Évek előtt, — mondá barátom, — hány menekülő vitéz tiporhatá e völgy virágait? Ő minden helyet őseink temetőjének gondolt Én szelidebb képeken tűnődtem. Meglehet,századok előtt a várkisasszony járt ide sírni és panaszkodni elti­tott szerelme miatt, most pedig ifjú pásztorok keresik föl e magányt, hogy tilinkójukon öntsék ki bánatukat. Anyi bizonyos, hogy e regényes hely mindkettőnket meghatott, míg nem a hanyatló nap inteni látszék, hogy siessünk. Fél óra múlva elértük a várost, s a szélső csárda falai közt telepedtünk le. A csárdásné, — egy jól elhízott özvegyasszony, — sovány vacsorával és egy szűk kis szobával kecsegtetett. Úgy látszott azonban, hogy bőbeszédűségével akará kipótolni a hiányokat. Megkérdezte: honnan jövünk és hová megyünk? örült, midőn megtudá, hogy Magyarországból rán­­dultunk át. Ő is oda való. Az csak az igazi ország, nem olyan „istenverte pátria“ mint ez, hol csak ku­korica, meg burgonya terem. Dinnyének, szőlőnek hire sincs. Ő még a felhők sorsát is irigyli, melyek Magyarország felé szállnak. Aztán sorba kérdé, hogy mit láttunk ezen a vidéken ? Láttuk e a virágos völ­gyet, mely nem igen rég egy szomorú történet szín­helye volt ? láttuk-e a fenyvesi kertet, s a tébolyo­don bárónét, ki e szomorú tört­énet hősnője? Aztán hozzá­teve, hogy igy jár, a ki sorsán felül kapasz­kodik. Kiváncsi valik megtudni a szerencsétlen nő történetét, s megkérdezem. Olajat öntök a tűzre. A sárdásnő d­úcszélcse egész egy órahosszat tartott, az urak meglátogatják a fenyvesi kertet, — hol hatty­úk vannak, — meg fogják látni a szerencsétlen asszonyt is, a­ki minket oly boldogokká tett. Többet nem lehetett belőle kivenni. Ezalatt úti­társam, — egy festészi hajlamú fiatal ember, — hir­­telenében lerajzold a fonó Marulyát, s átadta neki. Megörült rajta, s rögtön előhívta Györgyöt, hogy együtt örüljenek. Azután alig akartak elbocsátani, s midőn a boldog helyet elhagytuk, a szép Marulya a küszöbrül is utánunk kiáltá: „el ne feledjék a Má­ria-képet is megnézni, meg a hattyúkat.“ Sokáig tűnődtem e két fiatal boldogságán. El­szigetelve éltek a természetben, mint az első ember­pár a paradicsomban. Évának nevezem őt magam­ban, a kíváncsiság vétke nélkül, s irigylem para­dicsomijukat, honnan a haragvó isten nem fogja őket kiűzni, csak midőn már belefáradtak az életbe. A kősziklában nem sokára megtaláltuk a Má­­ria-képet. Nagyon silány mázolás volt, s barátom megjegyzé: „mily irigylendő egy ügy­üség kell hozzá, hogy valaki ebben is gyönyörködjék; valóban, bol­dogok az együgyüek. Nem sok kell nekik.“ Azután a völgy fordulatánál megláttuk Feny­vest Szegény kis falu volt a hegy tövében, de a tornyos kastély egyszerre kitűnt a dombon, s mel­lette a nagy kert, melyet terebélyes vadgesztenyék öveztek A nap fénye megelevenítő sötét lomb­jaikat. Egy óranegyed múlva a kertben valánte, me­lyet egy kis bátorsággal parknak nevezhetünk. Szé­les ösvények voltak benne, s mim­onféle fák, me­lyeket csak ez az éghajlat megtűr. A tó melletti kő­padon öreg asszony ült, gyászruhában, s kezében olvasót tartva. Arcáról látszott, hogy nem az idő mialatt utitár­sam nem győzte eleget bámulni a fa megsárgult metszeteit: „a Józsefet csábító Potifár­­nét,“ „a fáradt huszárt,“ és „a négy évszakot.“ Én a szomorú történet képeivel foglalkozom, s hinnem kellett, hogy a csárdásné elbeszélésében le­het valami valóság. Vacsora­ közben új vendégek érkeztek a városból, s ezek is — mintha csak kí­váncsiságomat akarták volna kielégíteni — a feny­vesi bárónőrül beszéltek. Másnap is sokat hallok róla, de az egész történetben még­is sok maradt az űr, a hiány, a szakadozottság; a képzeletre — e bű­vös ezermesterre, — kellett tehát bíznom, hogy hi­dat építsen a szakadékok közt, s kösse össze az egészet. A történet egyszerűn kezdődik, mint valami életkép, s megrázólag végződik, mint egy dráma. Szomorú hősnője az a kacagó asszony! (Folyt. köv.) ELŐÍTÉLET. Orosz beszély Szett kor­szki­ föl. (Folytatás.) — Nem szándékozol a lovardába készülni ? — mondá Teolina húgának, — már bizony nem sok időd van.­ — Én öt perc alatt elkészülök. — Bocsáss meg, kedvesem! mindig legalább fél óra vagy több is kell. — Jól van tehát, jól! Megyek már... P** úr utalma alá helyezlek, — mondá Anna rejtegetett — Te ma nagyon kedves vagy ! — kiáltá Teo­lina, félig haragosan, félig nyájasan, azért, hogy vég­képen készült elhagyni bennünket. Észrevettem, hogy az én csodálatos özvegyem ugyanazon pillanatban kezével valami jelt adott, mire Anna fejbólintással felelt. Minthogy nem épen tegnap óta vagyok a világon, nem került nagy fárad­­■ ságomba kitalálni, hogy ennek a hieoglyphnek ér­telme : „Senkit sem fogadok el!“ Most magunk va­gyunk ! Most kezdődik boldogságom! Csak semmi hirtelenkedés! Teolina egy ideig zavartnak látszott, nem tud­ván mikép kezdeni a beszélgetést. Én is zavartnak látszottam, hasonlóképen nem tudván kezdeni. — Mit jelentett az,­­— mondá végre mosolyog­va, — hogy tegnap oly véletlenül ment ön el Kata­lin grófnétól? Jól van, — gondolom, — a kezdet nagyon al­kalmas ; ez egyenesen a dologra fog vezetni. —• Oly kérdést tesz, hercegné, melyet egyedül életem képes megfejteni. — Istenem! Mit beszél ön ? Tudja-e P** úr, hogy tegnap megijesztett? Bármenyire törekedett ön elégedettnek és vígnak látszani, mégis észrevettem, hogy bensőleg szenved és hánykódik. Ön arca, sze­mei elárulták ezt. — Látom hercegné, hogy bámulatos elméje se­gélyével egészen áthatja az embert! Igaz! tegnap élet és halál közt lebegtem, és lelkem állapota azóta egy csöppet sem javult. — Elmenetele után a grófnéval soká beszélget­tünk önről, és ön állapota, mely az ő figyelmét sem kerülte el, aggodalmat okozott mindkettőnknek. Tudja ön, menyire részt vesz ő mindenben, mi önt illeti... — A grófné nagyon kegyes. — Mondja ön, valóságos angyal, és valóban jobb sorsra érdemes... Le nem írhatom önnek, mi­lyen helyzetben voltam magam is, látván, hogy két egyén, kiket legjobb barátaim közé számítok, — megengedi ön, hogy úgy nevezzem ? — látván, mi

Next