Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-21 / 43. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 1. sz. 43-dik sz. Péntek, február 21. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Morva népdalok. .. Apró rozs a domb alján, Te engem megcsalsz, leány ! Hiszen azért születtem, Hogy a legényt rászedjem. Hét esztendős elmúltam, És már ötöt megcsaltam. Most már a sorban te vagy, De téged meg nem csallak. VI. Volt anyi szeretőm, mint virág kökényen, Most meg egy van, s azon sem kapok, szegényen. Nem kapok én rajta, senki sem kap azon, Nem soká lesz vásár, zsidónak eladom. Hej zsidók, hej zsidók, vegyetek szeretőt, Adjatok négy garast, vagy legalább kettőt. VII. Van nekem szép szürke lovam, Röptében mint madár rohan. Morvaországba küldöm el, Apám, anyám ott mit művel. Nem anyira apám, anyám, Mint a kedves, a drága lány. Szeberényi Lajos. ESZTER NAGYNÉNÉM. — Elbeszélés. — Karlovszky 1/ Idától. (Vége.) Épen ismét Erzsikéről beszéltünk, midőn sógorom kocsija robogott be udvarunkba, hogy magával vigyen engem és Eszter nénémet a megérkezettek látogatására. Szerettünk volna röpülni mindketten, hogy mielőbb üdvözöljük Erzsikét. Már az ablakból láttuk őt felénk integetni, midőn kocsijuk a kastélyt környező angol kertbe befordult, s azon percben úgy tetszett előttem, mintha beteg sem lenne. Orcái szokatlan élénk színben égtek, szemei még jobban. De midőn Eszter nénémet a fiatalság nyugtalanságával hátra hagyva, röpültemföl a lépcsőkön hozzá, az ajtóban találtam halotthalványan állani, a mint átlátszó kezét felém nyújtá üdvözletül. Egész teste reszketett, lábai inogtak alatta, s a jövő percben karjaimban fogtam föl, hogy nyugágyára fektessem. Eszter néném is fölérkezett valahára, s minden felső ruháját szétszórva a földön maga körül, sietett nevelt lányát megölelni. És aztán beszéltünk a múltról, fájdalmainkról. Mindenki elmondotta, hogy mit szenvedett. Ebből is Eszter nénémnek jutott a legnagyobb rész, mert ő Erzsike betegségén és az én szerencsétlen házasságomon egyformán búsult. Erzsiké is elmondotta, hogy szenvedett, mert tudta, hogy menyire érdemetlenre pazarlom szeretőtemet, s boldogtalan leszek. Ő ismerte Kamilla múltját, melyet férje elbeszélt előtte, de már ekkor nem lehetett segíteni. De most, midőn ismét együtt vagyunk, midőn isten megszabadított a rész nőtül, nincs többé ok a szomorúságra. Erzsiké is bizonyosan meg fog gyógyulni. Arról, hogy menyire súlyosbodott szívbaja, nekünk nem volt fogalmunk sem, bár férje már tudta, hogy az orvosok kimondották a halálítéletet fölötte. Csak később láttam, hogy mily iszonyúan megváltozott. Egész lényén csak nagy, tüzes szemei fejeztek ki még életet. Szépsége, mely azért nem múlt el egészen, már a túlvilágra emlékeztetett. A legnagyobb érdekkel kérdezősködött mindenről a kis házban : az öreg Zsuzsiról, a nagy babáról, a Lidi tyúkról, s végre említé, hogy menyire szeretne pár hetet otthon tölteni Eszter nénémnél. — Úgy szeretném látni a kis házat. Nagyon vágyom még a tyúkok után is, — téve hozzá elpirulva. Majd férje is bejött üdvözletünkre, és valóban megindulva súgta fülembe , hogy Erzsike nagyon gyönge. Aztán együtt kértük Eszter nénémmel, hogy engedje Erzsikét pár hetet kis házunkban tölteni. Ebbe annál könnyebben egyezett, mivel — mint mondá — kénytelen ő is üzleti dolgokban pár hetet a fővárosban időzni. Visszatértünk tehát mind a hárman a kis házba, mely anyi igaz örömnek volt színhelye, s melyet elhagytunk anyi szenvedés és bánatért. A mint környező zöld fái közül már kilátszott vörös zsindelyes teteje, Erzsike — mint mondá — örömében ismét szívdobogást kapott. Ijedten nézett rám és nagynénénkre. Azt mondta, hogy nagyon roszul érzi magát, míg hánykodó szívére nyomta reszkető kezecskéjét. Igyekeztünk őt megnyugtatni, nma csöndes napok nyugalmáról beszéltünk előtte, melyeket egymás társaságában fogunk most tölteni. Erzsiké mosolygott is rám, de azért szive még folyvást fájt, s könyei sűrűen hullottak Eszter néném vállára. Végre behajtattunk az udvarra.Zsuzsi asszony a tömérdek tyúktól körülvéve, megjelent üdvözletünkre. Erzsiké kendőjét lobogtatta, míg Eszter néném sietett előre, hogy szobájában nyugágyat készíthessen. Lágyan véve őt karjaimba, levettem a hintóról; de amint pár lépést tett karomon a kis ház felé, hová — mint mondá —■ oly igen vágyott mindig, hirtelen sikoltással nyomta kezét szivére. Aztán átölelte nyakamat, mintha védelmet keresne közelemben. Ijedten tekintett szemembe. — Imre bátyám, — szólt remegve, — azt hiszem, hogy meghalok! Nem bírok tovább menni. S amint karjaimba fogtam őt, halkan, töredezett hangon folytatá : — Nagyon szerettelek! Fáradt fejecskéje vállamon nyugodott, bágyadt szemei ég felé voltak irányozva, szive kettőzött erővel dobogott keblemen, tekintete átszellemült, ajkai mosolyra nyíltak, s a túlvilág boldog kifejezésével emlité még egyszer nevemet, s nyitott ajkai közül mély sóhaj röpült a magasba. Még egy óranegyed, s aztán meghalt. XV. Ott volt tehát végre azon helyen, azon emberek körében, hová oly régen vágyott. De se nem ismerte többé a kis házat, se nem érezte többé a bennlévők iszonyú fájdalmát. A nagy baba is rémesen mereszté nagy üveges szemeit az almárjomból — ravatalon fekvő halvány úrnőjére. Eszter néném egész lényében megtörve ül a hideg szív mellett, s csak néha-néha mondja imádsága között önvádilag magában : — Gazdaggá tettem mind a kettőt, azt hittem , jót cselekszem. Az egyik megcsalva tért vissza a kis házba, a másik meghalni jött haza. Én jót akartam és roszat cselekedtem. Mily boldogok lehettek volna együtt. Isten, én kegyelmes istenem, bocsásd meg bűnömet. Zsuzsi asszony is ott állt. Mindketten félénken tekintettek felém, mintha kérdezték volna, hogy mitévő leszek ezután ? — Férfi leszek, nagynéném, — feleltem e néma kérdésre, — leküzdöm bánatomat, s az élet komoly kötelességeit tűzöm ki életcélul magamnak. Használni fogok másoknak, s nemes törekvésem elérésében fogom keresni mély bánatom enyhülését. Aztán vigasztalni foglak téged is, kinek oly igen nagy szüksége van a vigasz jóltevő szózatára, mert életnézeteidet ily borzasztón látod magad előtt halomra döntve. A gazdagság nem elég a boldogságra! Nyugodt szív, ifjaknál gyöngéd szerelem, idősebbnél szeretet kell, hogy azt elérhessük. Aztán én is kedves halottamhoz mentem, kinek fagyos kezeit csókjaimmal halmoztam el, s kihez most először mertem a szerelem édes szavaival szólni. Mint virító rózsa hagyta el alig egy év előtt kis házunkat, s mint megtört liliom, meghalni tért ide vissza. De szivembe egész életemre egy fénysugárt ejtett utósó szavai által, mert megtudtam, hogy nagyon szeretett. TEGNER „FRITHIOF-MONDÁ“ JA (Ismertetés.) Irta: Kiff Orff Vilmos. (Folytatás.) A 10-dik szakasz: Frithiof a tengeren. Igen élénk leírása a Helge varázsolása által viharossá lett tengernek, s rajt Frithiof küzdelmének. A 11-dik szakasz: Frithiof Angantürnél. A vészrongálta hajó még elég szerencsésen megérkezik Angantar szigetének kikötőjébe. A jarl (főúr) épen asztalnál ül poharazás közben cimboráival, midőn az őr gyanánt ablakhoz állított öreg Halwar jelenti, hogy hajó érkezett, s pedig, amint látszik, nagyon roncsolt állapotban. Maga Angantür azonnal fölismeri Ellidát, s barátjának fiát, Frithiofot. De azért addig, míg a fáradt hős barátságos fogadtatásban részesülne, súlyos próbát kell előbb kiállnia. Ugyanis Angantür egyik harcosa, a zordán Atle, berszerk (vagyis : legvakmerőbb harcos) próbára akarja tenni Frithiofot, menyiben igaz, mit felőle a hir mond , hogy sohasem kér békét, hanem mindig kész a küzdelemre. Rögtön fegyverrel rohan alá, s Frithiofra tör. S tizenkét társa vélegel a csatára mind . Süvölt a kardok éle, A buzogány suhint. S rohannak, hol romokban Áll a fáradt hajó . Ül Frithiof a homokban Társit vigasztaló. Adle harcot ajánl a fáradt Frithiofnak, vagy — ha mentt akar maradni ettől — azt kívánja , kérjen kegyelmet tőle. Frithiof minden fáradtsága dacára a küzdelmet választja, melyben a két hős egyik a másikat felülmúlja bátorságban és nagylelkűségben. Frithiof a győztes, de ellenének hősiségét látván, életének megkegyelmez. Atle aztán a jarl elé vezeti az ifjút, ki őt nagyon nyájasan fogadja, pénzzel megajándékozza, de csak is ajándék s nem adó fejében, sőt a télen át, míg a roncsolt hajó kijavíttatik, vendégül magánál is marasztja.