Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-21 / 43. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 1. sz. 43-dik sz. Péntek, február 21. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szol­gálhat a kiadó­hivatal. Morva népdalok. .. Apró rozs a domb alján, Te engem megcsalsz, leány ! Hiszen azért születtem, Hogy a legényt rászedjem. Hét esztendős elmúltam, És már ötöt megcsaltam. Most már a sorban te vagy, De téged meg nem csallak. VI. Volt anyi szeretőm, mint virág kökényen, Most meg egy van, s azon sem kapok, szegényen. Nem kapok én rajta, senki sem kap azon, Nem soká lesz vásár, zsidónak eladom. Hej zsidók, hej zsidók, vegyetek szeretőt, Adjatok négy garast, vagy legalább kettőt. VII. Van nekem szép szürke lovam, Röptében mint madár rohan. Morvaországba küldöm el, Apám, anyám ott mit művel. Nem anyira apám, anyám, Mint a kedves, a drága lány. Szeberényi Lajos. ESZTER NAGYNÉNÉM. — Elbeszélés. — Karlovszky 1/ Idától. (Vége.) Épen ismét Erzsikéről beszéltünk, midőn sógo­rom kocsija robogott be udvarunkba, hogy magával vigyen engem és Eszter nénémet a megérkezettek látogatására. Szerettünk volna röpülni mindketten, hogy mi­el­őbb üdvözöljük Erzsikét. Már az ablakból láttuk őt felénk integetni, mi­dőn kocsijuk a kastélyt környező angol kertbe be­­fordult, s azon percben úgy tetszett előttem, mintha beteg sem lenne. Orcái szokatlan élénk színben ég­tek, szemei még jobban. De midőn Eszter nénémet a fiatalság nyugtalanságával hátra hagyva, röpültem­­föl a lépcsőkön hozzá, az ajtóban találtam halott­­halványan állani, a mint átlátszó kezét felém nyújtá üdvözletül. Egész teste reszketett, lábai inogtak alatta, s a jövő percben karjaimban fogtam föl, hogy nyug­ágyára fektessem. Eszter néném is fölérkezett valahára, s minden felső ruháját szétszórva a földön maga körül, sietett nevelt lányát megölelni. És aztán beszéltünk a múltról, fájdalmainkról. Mindenki elmondotta, hogy mit szenvedett. Ebből is Eszter nénémnek jutott a legnagyobb rész, mert ő Erzsike betegségén és az én szerencsétlen házassá­gomon egyformán búsult. Erzsiké is elmondotta, hogy szenvedett, mert tudta, hogy menyire érdemetlenre pazarlom szerető­temet, s boldogtalan leszek. Ő ismerte Kamilla múlt­ját, melyet férje elbeszélt előtte, de már ekkor nem lehetett segíteni. De most, midőn ismét együtt vagyunk, midőn isten megszabadított a rész nőtül, nincs többé ok a szomorúságra. Erzsiké is bizonyosan meg fog gyó­gyulni. Arról, hogy menyire súlyosbodott szívbaja, ne­künk nem volt fogalmunk sem, bár férje már tudta, hogy az orvosok kimondották a halálítéletet fölötte. Csak később láttam, hogy mily iszonyúan meg­változott. Egész lényén csak nagy, tüzes szemei fe­jeztek ki még életet. Szépsége, mely azért nem múlt el egészen, már a túlvilágra emlékeztetett. A legnagyobb érdekkel kérdezősködött min­denről a kis házban : az öreg Zsuzsiról, a­ nagy ba­báról, a Lidi tyúkról, s végre említé, hogy menyire szeretne pár hetet otthon tölteni Eszter nénémnél. — Úgy szeretném látni a kis házat. Nagyon vágyom még a tyúkok után is, — téve hozzá elpi­­rulva. Majd férje is bejött üdvözletünkre, és valóban megindulva súgta fülembe , hogy Erzsike nagyon gyönge. Aztán együtt kértük Eszter nénémmel, hogy engedje Erzsikét pár hetet kis házunkban tölteni. Ebbe annál könnyebben egyezett, mivel — mint mondá — kénytelen ő is üzleti dolgokban pár hetet a fővárosban időzni. Visszatértünk tehát mind a hárman a kis házba, mely anyi igaz örömnek volt színhelye, s melyet el­hagytunk anyi szenvedés és bánatért. A mint környező zöld fái közül már kilátszott vörös zsindelyes teteje, Erzsike — mint mondá — örömében ismét szívdobogást kapott. Ijedten nézett rám és nagynénénkre. Azt mondta, hogy nagyon roszul érzi magát, míg hánykodó szívére nyomta reszkető kezecskéjét. Igyekeztünk őt megnyugtatni, n­­ma csöndes napok nyugalmáról beszéltünk előtte, melyeket egy­más társaságában fogunk most tölteni. Erzsiké mosolygott is rám, de azért szive még folyvást fájt, s könyei sűrűen hullottak Eszter néném vállára. Végre behajtattunk az udvarra.Zsuzsi asszony a tömérdek tyúktól körül­véve, megjelent üdvözletünkre. Erzsiké kendőjét lobogtatta, míg Eszter néném sie­tett előre, hogy szobájában nyugágyat készíthessen. Lágyan véve őt karjaimba, levettem a hintóról; de a­mint pár lépést tett karomon a kis ház felé, hová — mint mondá —■ oly igen vágyott mindig, hirtelen sikoltással nyomta kezét szivére. Aztán át­ölelte nyakamat, mintha védelmet keresne közelem­­be­n. Ijedten tekintett szemembe. — Imre bátyám, — szólt remegve, — azt hi­szem, hogy meghalok! Nem bírok tovább menni. S a­mint karjaimba fogtam őt, halkan, törede­zett hangon folytatá : — Nagyon szerettelek! Fáradt fejecskéje vállamon nyugodott, bágyadt szemei ég felé voltak irányozva, szive kettőzött erő­vel dobogott keblemen, tekintete átszellemült, ajkai mosolyra nyíltak, s a túlvilág boldog kifejezésével emlité még egyszer nevemet, s nyitott ajkai közül mély sóhaj röpült a magasba. Még egy óranegyed, s aztán­­ meghalt. XV. Ott volt tehát végre azon helyen, azon emberek körében, hová oly régen vágyott. De se nem ismerte többé a kis házat, se nem érezte többé a bennlévők iszonyú fájdalmát. A nagy baba is rémesen mereszté nagy üveges szemeit az almárjomból — ravatalon fekvő halvány úrnőjére. Eszter néném egész lényében megtörve ül a hi­deg szív mellett, s csak néha-néha mondja imádsága között önvádilag magában : — Gazdaggá tettem mind a kettőt, azt hittem , jót cselekszem. Az egyik megcsalva tért vissza a kis házba, a másik meghalni jött haza. Én jót akartam és roszat cselekedtem. Mily boldogok lehettek volna együtt. Isten, én kegyelmes istenem, bocsásd meg bűnömet. Zsuzsi asszony is ott állt. Mindketten félénken tekintettek felém, mintha kérdezték volna, hogy mi­tévő leszek ezután ? — Férfi leszek, nagynéném, — feleltem e néma kérdésre, — leküzdöm bánatomat, s az élet komoly kötelességeit tűzöm ki életcélul magamnak. Hasz­nálni fogok másoknak, s nemes törekvésem elérésé­ben fogom keresni mély bánatom enyhülését. Aztán vigasztalni foglak téged is, kinek oly igen nagy szüksége van a vigasz jóltevő szózatára, mert életné­zeteidet ily borzasztón látod magad előtt halomra döntve. A gazdagság nem elég a boldogságra! Nyu­godt szív, ifjaknál gyöngéd szerelem, idősebbnél szeretet kell, hogy azt elérhessük. Aztán én is kedves halottamhoz mentem, ki­nek fagyos kezeit csókjaimmal halmoztam el, s ki­hez most először mertem a szerelem édes szavaival szólni. Mint virító rózsa hagyta el alig egy év előtt kis házunkat, s mint megtört liliom, meghalni tért ide vissza. De szivembe egész életemre egy fénysugárt ejtett utósó szavai által, mert megtudtam, hogy­­ nagyon szeretett. TEGNER „FRITHIOF-MONDÁ“ JA (Ismertetés.) Irta: Kiff Or­ff Vilmos. (Folytatás.) A 10-dik szakasz: Frithiof a tengeren. Igen élénk leírása a Helge varázsolása által viharossá lett tengernek, s rajt Frithiof küzdelmének. A 11-dik szakasz: Frithiof Angantürnél. A vészrongálta hajó még elég szerencsésen megérkezik Angantar szigetének kikötőjébe. A jarl (főúr) épen asztalnál ül poharazás közben cimborái­val, midőn az őr gyanánt ablakhoz állított öreg Hal­war jelenti, hogy hajó érkezett, s pedig, a­mint látszik, nagyon roncsolt állapotban. Maga Angantür azonnal fölismeri Ellidát, s barátjának fiát, Frithiofot. De azért addig, míg a fáradt hős barátságos fogadtatás­ban részesülne, súlyos próbát kell előbb kiállnia. Ugyanis Angantür egyik harcosa, a zordán Atle, ber­­szerk (vagyis : legvakmerőbb harcos) próbára akarja tenni Frithiofot, menyiben igaz, mit felőle a hir mond , hogy sohasem kér békét, hanem mindig kész a küzdelemre. Rögtön fegyverrel rohan alá, s Frithiof­­ra tör. S tizenkét társa véle­gel a csatára mind . Süvölt a kardok éle, A buzogány suhint. S rohannak, hol romokban Áll a fáradt hajó . Ül Frithiof a homokban Társit vigasztaló. Adle harcot ajánl a fáradt Frithiofnak, vagy — ha mentt akar maradni ettől — azt kívánja , kér­jen kegyelmet tőle. Frithiof minden fáradtsága da­cára a küzdelmet választja, melyben a két hős egyik a másikat felülmúlja bátorságban és nagylelkűség­ben. Frithiof a győztes, de ellenének hősiségét lát­ván, életének megkegyelmez. Atle aztán a jarl elé vezeti az ifjút, ki őt nagyon nyájasan fogadja, pénz­zel megajándékozza, de csak is ajándék s nem adó fejében, sőt a télen át, míg a roncsolt hajó kijavítta­tik, vendégül magánál is marasztja.

Next