Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)

1868-03-28 / 73. szám

73-dik sz. Szombat, március 28. Kiadói­ hivatal: Pest, barátose­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Hegjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. A „Fővárosi Lapok“-at az aprilismn. év­negyedre is ajánljuk az olvasók pártfogásába. Törek­vésünk ezután is, mint eddig, az lesz, hogy párosítsuk a mulattatást az ismeretek terjesztésével. Ismert írók és élénk tollak széles köre támogatván folyvást lapun­kat, jövőre is mindig igyekezni fogunk válogatott költemények, eredeti és külföldi elbeszélések, irodal­mi, művészeti és társaséleti tárcák, külföldi eredeti levelek, (a közelgő évnegyedben országgyűlési raj­zok,) mindig friss, változatos és bő hírrovatok közlé­sével tartani föl lapunk érdekességét. Az irányunk­ban folytonosan tanúsított részvét legfőbb buzdítá­sunkra szolgál , hogy szépirodalmunk ez egyetlen napilapja méltón képviselje tovább is a művészetek, társasélet, a nagyban rejlő közélet, szabadelvű eszmék, haladás és a jó ízlés érdekeit. Ezek nevében kérjük az olvasók további részvétét. Vadnai Károly, felelős szerkesztő; T­ó­t­h K­á­l­­m­á­n, a lap tulajdonosa. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállításáról, pon­tos szétküldéséről, időnkint divatképek melléklésé­ről tovább is Emich Gusztáv kiadó és akad. nyomdász gondoskodván, az előfizetések mielőbbi, hozzá intézendő megújítását kéri. — Évnegyedre apr.—jun. é ft. félévre apr.— szept. 8 ft. A GAZ­D­AG ROKONOKNÁL. — Beszély. — Irta Györy Vilmos. (Folytatás.) A reggelinél találkozott az egész család. Károly bácsi és Hermin néni nagyon nyájasan fogadták csa­ládjuk új tagját. Kérdezték , hogy nyugodott, mit ál­modott? Ilonka kényezve beszélte el álmainak azon részét, melyek a szülei házat varázsolták elé. — Szegény kis lánykám te — mondá Hermin néni, jószivüen s szelíden megsimogatván a lányka szép szőke haját, szeretetteljesen magához ölelé s megcsókolá, — te jó kis lányka vagy Ilonkám. A lányka beszédes kék szemeiben könyek csil­logtak , a hála könyei. Oly j­ól esett szivének a néni nyájas, majdnem anyai hangja. Háladatos akart lenni hozzá jóságáért. — Kedves néni, — mondá szolgálatkészen, mi­kor a reggeli mellől fölkeltek, — ha segíthetek ke­gyednek a főzésnél a konyhán, tessék velem paran­csolni. Mama rám mert már bízni némelyeket. Hermin néni elpirult. Elvira hangosan fölneve­tett. Ilonka megdöbbent és szemei szégyenülve této­váztak. — Hagyjuk azt, kedves lánykám, — viszonzá ő nagysága szelíd mosolylyal, — majd elvégzi azt a szakácsné. Egyébiránt nagyon köszönöm szíves ajánlatodat. Látszik, milyen jól nevelt kedves ma­mád. A gondos asszonynak minden munkát ismer­nie kell. Következett az ebéd ideje. Ilonkának oly külö­nösen tetszik, hogy bárha tizenkettőre jár az idő, most parancsolta meg a néni, hogy fogjanak be, mert ki akarnak kocsikázni. Ki fog akkor fölteríteni, ha ők eltávoznak hazulról ? L­e nem mert szólni. Félt Elvira kacajától. Három óra tájban ebédeltek. A­mint a gyönyörűen megtérített asztalhoz le­ültek, Ilonka önkéntelenül összetette kezét, aztán meglepetve tekintett körül, s végre szép nyájasan a bácsi és néni felé fordulva, gyermekded hangon mondá: — Jó étvágyat kívánok. A bácsi és néni összenéztek; Elvira fölka­cagott. Hermin néni mosolyogva odahajolt a fülig pi­rult lánykához, s szelíden fülébe suga: — Hagyd el ezt máskor, édes gyermekem, ez minálunk nem szokás. Egyébiránt köszönjük jó kí­vánságodat. A különben is szerény , szemérmes lánykát újabb botlása egészen elcsüggesztő. Föl sem merte venni egy ideig tányérjáról szemeit. S így észre sem vette, milyen hamiskásan nevet Elvira, s integet anyja felé, mintegy ő akarván figyelmeztetni ezt azon körülményre, hogy Ilonka a kivett húsnemű eledelt szépen darabokra vágja, először szél­ben, hosszában azután, s akkor leteszi kését a tányér mellé a gyönyörű fehér abroszra, jobb kezébe veszi a villát, s úgy szedi föl az ételt darabonként. De anyja fejével és szemeivel intett. Oly érthetően ki volt fe­jezve a jószivü asszonyság e mozdulatában az a gondolat: — Ne bántsd most, elég volt szegénykének mára a tanítás , majd lesz idő még erre is. Majd megta­­nulja a villát baljával kezelni, s az étszereket tányé­rán hagyni. Este lett azután. A lánykák lefeküdtek. Ilonka, mielőtt párnájára hajtotta volna fejét, ülőhelyzetben maradt ágyában, kezeit összetette és sóhajtva ég felé tekintett. Elvira fölemelkedett ágyából, s kíváncsian né­zett át hozzája. — Mit csinálsz?— kérdő alig elfojtható mo­solylyal. Ilonka megrezzenve emelő rá szemeit. — Imádkozom, — viszonzá ihletten. — Ah ? ! — kiálta föl amaz, de nem nevetett — mi este nem szoktunk imádkozni. .... Valami félév múlva, mikor egyszer a két leányka tréfás beszélgetés közben megemlékezett a múlt időkről, (nekik oly régnek tetszik az!), oly jó­ízűen mosolyogtak azon furcsaságok fölött, miket Ilonka ez első napon elkövetett. Oh igazán külö­nös, falusias együgyüség is volt: oly korán kelni, szobát összetakarítani, konyhán főzni segíteni akar­ni, jó étvágyat kívánni délben, istenhez fohász­kodni elalvás előtt! VII. Meddig tart a pártfogók szeretete. Elvira szüleinek azon jósága, melyet a szegé­nyebb rokonok irányában Ilonka nevelési gondjá­nak átvételével tanúsítottak, nem anyira részvevő rokonszereteten, mint inkább szülei, nemesebb ér­telmű önzésen alapult. Apa és anya, minden elfogultságuk mellett, né­mely hiányt vettek észre leányukban, a melyek szerető szívüket nem csekély mértékben aggaszták, s melyek számára orvoslást kerestek. Elvira — mint már említettük — honi nyelve szempontjából is több kívánni valót hagyott, miben okvetlenül segíteni kellett; a főváros társadalmi élete — hála a korszellemnek — mindig magyarabbá vált, s igy a ki anyagi állásánál fogva hivatva való szerepet játszani ebben, szellemileg is kénytelen s köteles volt tökéletes­ülni. Azonkívül a más egyéb tanulmányokban sem haladt előre olyan sikerrel, mint apa és anya óhaj­­ták. A lányka kisebb korában a szülők legfölebb is gyermekded könnyelműségnek lárták e hanyagsá­got, s túlságosan elnézők lévén mindenben, saját kényére hagyták gyermeküket; azt hitték, ha na­gyobbá lesz, okosabbá válik, s ha okosabbá, szorgal­masabbá is. Ez egyben azonban igen csalatkoztak. Az évek múltak, de a lányka szorgalma nem növekedett. A fő­város legavatottabb mesterei jártak a gazdag kereske­dő házához, de vajmi kevés sikerrel. Nem mintha te­hetsége nem lett volna Elvirának, de a kedv s a ki­tartás hiányzottak. A szülők gondolkozóba estek, aggódni kezdenek. S akkor adta nekik valaki azt a tanácsot: nem jó volna­­ a lányka mellé valami ha­­sonkorú lánykát fogadni házukhoz, a­ki mintegy versenytársává legyen Elvirának, hogy annak szor­galma buzdítólag hasson a vagyonos család egyet­len gyermekére is. A szülők nagy örömmel fogadák a jó tanácsot, de csakhamar az jön a második kér­dés : ki legyen ez a versenytárs ? Erkölcsös, szorgalmas, tanulékony gyermeknek kellett lennie, s kiváltképen magyar leánynak s nem idegesnek. Így jutott eszébe Bodor Károly úrnak az árkosfalvi jegyzőcsalád, s hogy azt, s a háznéppel együtt a magukhoz veendő leánykát is kiismerjék, a mint láttuk, a szívélyes látogatás színe alatt megje­lentek Ilonka szüleinél. S nem volt okuk megbánni választásukat. Ilon­ka mindazon tulajdonokkal ékeskedett, melyek El­vira tanulótársában s egyszersmind társalkodónőjében óhajtandók valának. A tisztes erkölcsösség, melyet szivébe a szerény házi kör, s a ritka szorgalom, me­lyet lelkébe maga a természet ültetett, épen ezek voltak a kívánt s megtalált kellékek. És a falusi lányka megjelenése, legalább egy ideig, valóban szembetünőleg jóhatású volt Elvirára. A városi lányka kiejtése napról napra javult, é­s igy mintegy játszva, csevegve jutott azon kincsnek birtokába, mit mesterektől aligha fogott volna elsajá­­­­tithatni valaha. Ezenkívül Ilonka szorgalma, tanulási vágya s az ezek folytán rövid idő alatt megszerzett eredmény nem csekély mértékben hatott Elvira hiú­ságára, ki semmiben sem szeretett volna kevesebb lenni, anyagilag oly sokkal kevesebb szegény roko­nánál. A leánykák versenyezni kezdtek egymással, s bárha e versenynek utóvégre is hiúság szolgált alapjául, mindazáltal oly sikert mutatott fel, amely a szülőket valóban örömmel töltötte el. S nem lehet azt kimondani, menyire megszeret­ték Ilonkát; tulajdonkép nem is őt, hanem benne saját leányukat! Nem volt kívánsága, mit szülei sze­retettel be ne teljesítettek volna. Meglepetés megle­petést követett, szívesség szívességet ért, s alig múlt el egy, másfél esztendő. Ilonka ép oly elkényeztetett leánykává vált, mint tulajdon édes gyermekük. Nem­csak mondák, de tényleg is bizonyíták, hogy Ilonkát egészen úgy tekintik, mint saját házuk tag­ját ; részesült minden örömeik s élvezeteikben, s a ki a családot közelebbről nem ismerő, csakugyan azt hitte, hogy a leánykák édes testvérek, s a szülők mindkettőnek édes szülei. lu.« Hetek, hónapok gyorsan repültek. Sebesen megy az idő a kunyhóban is, menyivel inkább a palotában, hol a sziveket nem gyötri bú és aggodalom. A csa­lád tagjainak úgy látszik, mintha Ilonka csak a múlt hetekben jött volna házukhoz, pedig innen-onnan két éve múlt már annak. Ez idő alatt Ilonkát szülei is meglátogatták egyszer. Ilonka restette egy kicsit,­­ hanem a szü­lők, kivált az édes­anya annál jobban el volt ragad­tatva. Sóhajtva gondolt vissza honmaradt idősebb leányaira: — Szegények, ha azoknak is ilyen szerencséjük akadt volna! A nemzetes úr kérdezte Ilonkát, nem akarna-e már hazamenni ? Hanem erről persze szó sem lehe­tett. Elvira szülei sem engedék; Elvira protestált, Ilonka sem igen akart, anyja sem sürgető. Tehát maradt. A falusi szülők haza mentek. Leányuk sírva nézett utánuk, s mégis megkönnyebbült szivében, mi­dőn eltávoztak. — Szegény mama, de kivált szegény papa, oly nagyon falusiasak. S azután ismét folytak a napok, szorgalma­san jobbára, élvezetesen gyakran, s boldogan mindig. Sajnos, h°gy körülmények jöttek közbe nem­sokára, melyek beálltát nem hitte előbb senki, s pe­dig azok igen is sejthetők valának, mert igen termé­szetesek voltak. Elvira szorgalma lassan kint hanyatlott, Ilonka előhaladása folytonosan gyarapult. Mi világosabb, minthogy az utóbbi csakhamar túlszárnyalta társ­nőjét. Elvira — ha szabad így szólanunk — sokkal könnyelműbb volt, semhogy észrevette volna; de az anya — leánya dicsőségére oly féltékeny — azon­nal sejté, s e sejtelem minden egyéb volt, csak kel­lemes nem. Az angol nyelvet nem rég kezdék tanulni. El­vira mohó vágygyal fogott hozzá, hanem buzgalma ugyanoly mértékben lankadt. Ma a szavakat nem tanulta meg, holnap fordításai maradtak csonkán. Ilonka rendesen többet is végzett, mint a menyi ki volt szabva lecke gyanánt. A jó miss, a nyelvmes­­ternő, nem győzte dicsérni — Ilonkát. Szegény miss ! három hónap múlva más angol nő járt a házhoz. Pálcát törtek fölötte, — azt mondák, nem ért a ta­nításhoz. Hermin­a nagysága nem egyszer a szomszéd szobában hallgatózott, midőn a két leányka zongora órája tartott. Néha — a tanítványok egyike — ha nem is épen egészen hibásan, de jóformán elhadar­­tan játszá végig a darabot. A zongoramester nem szűnt meg inteni, kérni, figyelmeztetni. Az anya benyitott a szobába — Elvira ült a zongoránál. Másszor ismét a hangok gyönyörűen olvadtak egymásba, a skálák — talán lassabban ugyan — de gyönyörű tisztaságban peregtek alá a billentyűkön. A zongoramester el volt ragadtatva. Nem fogyott ki a dicséretből. Az anya ismét benyitott örömmel, de csakha­mar visszafordult szomorú csalódással. Ilonkát illető a magasztalás. És Herminnek rövid idő alatt nem egy ilyen tapasztalást kelle tennie. S mi lön mindennek ered­ménye ? A jószivű, gyöngéd, szeretetteljes, műveit

Next