Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)

1868-03-29 / 74. szám

74-dik sz. Vasárnap, március 29. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 írt Negyedévre .... 4 írt. Megjelen­éz ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Előfizetési díj: FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................5 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olva­sók figyelmébe. Az összegek Emich Gusztáv kiadó úrhoz intézendők. Évnegyedre 4 frt, félévre 8 ft. Em­es álma. .— Ballada.*) — Halk csend üli a don-parti mezőt, Lágy fű feje-alja Emesnek. Fölötte szelíd szél ráz legyezőt, Álmok körülötte repesnek. Alkonyba — bolyongva — kijött egyedül, S itt lepte a csillagos est meg, Egy zöld bokor árnyán fáradva ledült . . . — Lágy fa feje­ alja Emesnek. Hő permete gyöngyözik arcairúl: Gyöngyháznak gyöngy a patakja . . . Égből lecsapott s rászálla Turul, Ott csüng, kebelére tapadva. Két szárnya kitárva, úgy öleli át, Hö ajkait éri az ajka . . . Izzadva, az alvó megtörli magát. Gyöngyháznak gyöngy a patakja. Egyszerre — s a vér arcába szalad — Oda kap dobbanva szivéhez : Oh d­ága titok ! tele szive alatt Repesni egy magzatot érez. Elfogja gyönyör minden tetemét, S megérti, mit sors szava végez: Mély titka kinyitva­ rászögzi szemét . . . Oda kap dobbanva szivéhez. És mintha kijőve óriási folyam Termékeny ölébül eredve, Mint tiszta ezüst s arany árja, olyan, És nap tüze benne feredne; Előtte, a ködbe, hősök sora kél, Jövőkbe benyúlva, seregbe; Királyi faj az, sok századig él, Termékeny ölébül eredve ! És ébred Emes. Majd álma betölt, ígért fia meglőn, az álmos , Turul vala apja, őt rettegi föld, Ellennek a karja halálos. Bár messze keresse, meglelni honát, Büszkén, hadi útra kiszáll most. És él neme, él sok századon át . . . Oh éljen Emes fia : Álmos ! Szász Károly. A GAZDAG ROKONOKNÁL. — Beszély. — Irta Győrt/ Vilmos. (Folytatás.) vm. Meddig tart a leányok szeretete ? A napok múltak é­s a leányok növekedtek. Ilonka betölte már tizenhatodik évét, Elvira a tizen­ötödiket , de mind akettő egészen kifejlődött hajadon volt már. Az egy évi különbség meg sem látszott kö­zöttük. Csakhogy volt egy más, sokkal, de sokkal szembetűnőbb különbség, é­s ez azon körülmény volt, hogy a­míg Elvira majdnem napról napra vesz­tett szépségéből, Ilonka mindig bájosabbá változott. A szülők egy ideig nem vették ezt észre, sőt az ellen­kezőről voltak meggyőződve. Mikor azonban a föl­serdült leánykák már a társaságokban szerepet kezdének játszani, s mikor minden szem mintegy önkéntelenül a jegyző lánya felé fordult, s nem egy ajk azt a megjegyzést téve, mi azután a szülőknek is tudomására jutott: „Mily kár, hogy nem ez a Bodor Károly leánya, hanem amaz“, mikor Ilonka bájai va­lóban elvarázsolának minden tekintetet, mig szegény Elvira minden igyekezete mellett csak egy kevéssé is alig volt képes a figyelmet magára vonni: apa és anya, sőt a leány is, akkor kezdtek komolyan gon­dolkozóba esni. S végre is el lön határozva, hogy Ilonkának tá­voznia kell a háztól. — Légy nyugodtan, Hermin— mondá a férj,— ne tegyük a dolgot feltűnővé. Kissé kényes mindket­tőnkre nézve a lánykát egyszerre haza küldeni. Bá­tyám leveléből sejtem, hogy nemsokára a körülmé­nyek fognak úgy alakulni, miszerint Ilonka távozik. Bátyám e tél folytán férjhez adja idősebb két lányát s akkor Ilonkát is haza kívánják kétségtelenül. Ak­kor, ha eltávozott, úgy intézzük dolgainkat,, hogy visszatérésére ne nyíljon alkalom. Az idő megérlel mindeneket. S Bodor Károly helyesen gondolkozott. A tél beálltával csakugyan levél érkezik Árkosfalváról, melyben az apa leányát arról tudósitá, „hogy mind­­a két leánynak egyszerre ülik meg lakodalmát, mi­nekutána a gazdatiszt immár biztos állást nyert, s megkérte Borosát, László is rendbe szedte gazdasá­gát s elveszi Marit. A családi ünnepélyre pedig, min­denek közös kivánságára, Ilonka is jöjjön haza.“ Nem lehet azt állítani, hogy e sorok valami kü­lönösen megörvendeztették volna a meghívottat. Sőt egy elejtett szó Elvira ajkiról valóban elszomoltta a lánykát, mikor arra gondolt, hogy Pestről távoz­nia kell. Ez elejtett szó pedig azt tartalmazá, hogy a­míg Ilonka távol lesz, — addig náluk táncestély fog tartatni. Tánc! És itt lesz ő is, az az ifjú, kinek puszta neve is elegendő, hogy Ilonka szive sebesebben dobogjon, s arcát élénk pir borítsa el. Itt lesz az is, kit, ha meg­láthatott, bár csak távolról is, vére lázasan lüktetett, s leheletét elmaradozni érzé; itt lesz az is, kinek ke­zét ő egyesegyedül csak akkor érinthette, ha ez ál­dott kedvezményben az áldott tánc részesité, de azt a röpke pillanatot nem adta volna egy öröklét üd­véért. Itt lesz az is, kiről azt suttogá a hír, hogy egy­kor talán Elvira kezét meg fogja nyerni, s kit ő is szeret a rajongásig, — itt lesz az is, ki szivének egyet­len óhajtása, nappalainak egyetlen gondolata, éseinek egyetlen álma: itt lesz, és ő nem kisérheti figyelem­mel, hányszor választja táncosnőjévé Elvirát, hány szót intéz hozzá, s hogyan, szerelmesen-é vagy közö­nyösen, — bizalmasabban-é vagy hidegebben, köze­­lítőbben-é, vagy tartózkodóbban.... Itt lesz az is, — és ő ?! Ez a gondolat, ez az érzelem volt a leggyötrőbb eddigelé Ilonka életében. Tudta, hogy az ifjút Elvira is szereti. Az ilyen titkot, olyan lények, mint Elvira, nem képesek bizal­mas barátnéjuk előtt rejtve tartani. Elvira meg sem álmodá, hogy a fényes állású, gazdag ifjúra , mel­lette Ilonka még csak szemét is föl merje emelni, s el sem képzelé, hogy az ifjú is anyira megalázza ma­gát, hogy még az ő társalkodónőjét —­­mert hiszen Ilonka végre is csak ilyen volt) — figyelmére mél­tassa. Elvira közlötte szerelmét a jegyző leányával. Minden szava tördöfés volt emennek szivében — hanem azért hallgatott, s egyetlen arcmozdulat­tal sem árulá el saját szerelme lángolását, saját gyötrelme keserves érzetét. — Te szereted őt, de várjon szeret-e ő téged ? — ez volt az a gondolat, mely a csevegő leány fájdal­mat okozó minden szavánál mindig egy-egy bal­­zsamcseppet hintett a sajgó sebekre. Elvirát beszédessé tette társnője előtt rejteni nem kényszerült szerelme; a jegyző leányát eltit­kolni kénytelenített érzelme hallgatóvá. Csupán az az egy lehetett volna árulójává: mindig olyan irányt adott Elvira szavainak, hogy ez arra volt kénytelen válaszolni: menyire közelített az ifjú is ő hozzá ? S eh milyen boldog volt akkor, ha e kérdé­sekre Elvira kitérőleg felelt!­ff — Ő nem szereti a leányt! — hangzott föl ak­kor szivében, — én többet mondhatnék irántam ta­núsított melegségéről, mint Elvira. Százszor, ezerszer, és ki tudná megmondani, hányszor és hányszor vette számba mindazon elő­nyöket, melyekkel Elvira birt ő felette s viszont ő e fölött. Amannál a vagyon, — nála a szépség. S hiszi-e a rajongó tizenhat éves lányka, hogy amaz több legyen emennél? S nem félt Elvirától. Ha voltak is pillanatai, melyekben szive elszo­­rult, s lelkét kínos aggodalmak törték el, de utánuk ismét boldogító reménység hatotta át keblét. Nem félt Elvirától, míg ő maga is itt van, vetélytársnője közelében. De ime, atyja levele most e körből haza szó­lítja. A tér a vetélytársnőé marad. Oh, nem lesz-e az övé a diadal is ?! Ha bizonyosat tudna, nyugod­tan távoznék. Csak egy szót az ifjú ajakáról, — csak egy melegebb kézszorítást, — és akkor talán el merne távozni egy időre. De igy! ? Oh e levél, e hazahívás, e távozás, ez estély, — ezek irtózatos körülmények! S a­mi várható volt — bekövetkezik. A lányka súlyosan megbetegült. Lázas forró­ság bilincselte ágyához, s lehetlen volt távoznia. A jegyzői lakban együtt volt az egész család a két idősebb leány menyegzője alkalmával — az egyetlen Ilonka kivételével. — Betegen fekszik, Pesten, — hangzók a há­ziak ajkain a szives kérdezősködések válaszáúl, s ezen a feleleten meg kellett nyugodnia minden­kinek. Azonban bizonyos, hogy Ilonka betegsége a tiszta örömben ürömcsepp volt., De ürömcsepp nemcsak Árkosfalván, hanem a gazdag rokonoknál is. A hazaküldés terve meg­­hiusult. Csak egyetlen egy szív vala, mely e betegség­ért összekulcsolt kezekkel adott hálát istennek, — és ez Ilona volt. Most már nem fogják eltávolítani a háztól, legalább az estély előtt semmi esetre sem. Most már itt lesz ő is, de hátha még akkor is be­tegen? És ha betegen is — de itt lesz! Érezte magá­ban, hogy az a nap óriás erőt fog kölcsönözni lan­kadt tagjainak. S nem csalódott. Harmadnappal az estély előtt fölkelt, s bárha egész arca gyöngélke­­dést fejezett is ki, bárha bágyatag testét kimer­té az első napi fenlét, nem aggódott többé; tudta, hogy a következő két nap elegendőkép meg fogja erősíteni. — Részt vehetsz a mulatságban — mondá Her­min­a nagysága kissé hidegen, — hanem arra kér­lek, keveset táncolj. Meg is árthat, s lesz, a­ki azt hiszi, hogy betegséged tettetés volt, s nem akartál haza menni. Ilonka kezet csókolt a néninek. Megköszönte jó tanácsát, s megígérte, hogy a szerint fog csele­kedni. A lányok öltözéshez láttak. Oh istenem! hol volt az idő , midőn négy évvel ezelőtt, Ferenc napjának előestéjén , alig egy óranegyeddel a vendégek megérkezte előtt fo­gott hozzá a falusi lányka az átöltözéshez ?! Még órák választák el az ünnepély kezdetét a délutántól, s Ilonka már öltözete rendezéséhez fogott. És kevés örömet adott neki e készülődés. Haj­dan a két lányka egészen egyformán öltözött, hála a jó bácsi áldozatkészségének; azon idő óta azon­ban, mikor Hermin­a nagysága meghidegült a kis védenc iránt, a ruhanemüekben nyilvánuló aján­dékozási készség is meggyérűlt s minden tekintet­ben alább szállott. — Ne feledd gyermekem, hogy te szegény leány vagy, — hangzók a rokoni szives figyelmeztetés, s a­míg Elvira a legpompásabb öltözékeket kapta, Ilonka sokkal, de sokkal egyszerűbbekben részesült. S kivált mióta szépségére nézve is veszélyes versenytársnak bizonyult be, — néha majdnem egé­szen elhanyagolták. Ilonka érzé ezt, de szabad volt e fájdalmának jóltévői irányában csak egyetlen szóval is nyilat­koznia? Elővette ma is olyan sokszor használt fehér ru­hácskáját, s földiszité úgy, a­hogy tudta s lehetett. Ha valaki oda tekintett volna varrása fölé hajtott arcára, könyeket lát vala csillogni szemeiben. Sokkal hiúbb volt már, semhogy szegénysége ne fájt volna e körben szívének. Mintegy másfél órával az estély kezdete előtt megjelent a fodrász. Félóránál többet töltött el El­vira hajékével, hanem meg kellett adni, hogy műve valóban remekül sikerült. Elvira majdnem szép volt. Most Ilonkára került a sor. Mielőtt azonban a hat művész a lányka gyö­nyörű szőke hajának rendezéséhez fogott volna, Hermin­a nagysága egy szóra szobájába szólította a mestert. *) Énekli egy hegedős, Álmos fejdelemmé emeltetése­kor. „Álmos“ c. regényes eposzból, mely az akadémia által a Nádasdy-díjjal jutalmaztatott.

Next