Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)

1868-05-30 / 125. szám

125-dik SZ. Szombat, május 30. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési dg: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FUTÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Szerkesztői Írod? • Lipót utca 34. sz. 1-si­erű. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. AZ ELSŐ A 11 CREDO (Elbeszélés.) Írta: Limbek Fekete Lujza. (Folytatás.) Látogatók egész raja két nap óta ostromolja már kérdésekkel Iduna komornáját, hogy mi rendkívüli történt asszonyával, és a szegény lány nem tud ki­elégítő feleletet adni, mert hisz ő maga van a leg­jobban meglepetve. Azonban jól-roszul sikerült neki eddig mégis minden kiváncsit elutasítani, de most nagy küzdelemben van egy marcona tekintetű férfiú­val, ki nem elégszik meg a zavart feleletekkel, ha­nem a lány elé áll, keményen szemébe néz, s még keményebb hangon mondja: — Sohase gondolkozzék valótlan állításokon, hanem feleljen kérdéseimre, úgy, a­mint van. Itthon van-e asszonya ? A lány lesütötte szemét. Érezte, hogy ez ember­nek nem tud hazudni, és suttogva mondotta, hogy: itthon. — Beteg-e ? — kérdezte továbbá a férfiú. — Nem, — szólt a lány, — hanem igen szo­morú. Ezt azonban már nem hallotta a látogató, mert nagy léptekkel a­ belső szobáknak tartott, és egy perc múlva Iduna előtt állt. — Ne haragudjék kegyed asszonyom komor­­nájára, ő eléggé tiltakozott belépésem ellen, de ke­gyed tudja, hogy én katona voltam, s kissé vakmerő is vagyok. Aztán durva és egyenes is. „A vén prédi­kátor“, a­hogy ön szokta mondani. De mi az, hogy nagyság napok óta elzárta magát előlünk ? Előlem még hagyján, a ki nem való vagyok a parkette, s nagyságodat oly dolgok elbeszélésével untatom, me­lyeket unni szokott; de a többiek ! Istenem, ön el­zárja a forrást, hogy azok még jobban szomjazzanak. Iduna arca lángba borult, s önkéntelen emelte kezét homlokához. Az jutott eszébe, vájjon a kapi­tány éles tekintete nem veszi-e észre az első arcre­­dőt? Aztán egy támlányra mutatott, leült maga is, és szólt: — Nem, kapitány úr! mostanában kivételesen nem óhajtok epedve keresett bús forrás lenni. — Megunta a sok üres bókot! Hála istennek, csakhogy megunta. — Azt nem mondtam. — Pedig én szeretném. — Miért ? — Mert azt hiszem, hogy tevékenyebb élet, egy kis utánnézés a gazdaságban, valami cél, valami ko­moly dolog önt, boldogabbá tenné. — Ön mindig ezt viszi. — Mert biztosíthatom, hogy boldogabb lenne. — Eh, hagyjuk kapitány úr ! — Tehát jelenlegi hangulata nem tetszelgés ugyan, hanem mégis csak szeszély, mely hamar vé­get ér! Bocsásson meg evén fejnek, ha egy pillanat­ban azt hive, hogy ön már betelt e szalonélvekkel, melyek olyanok, mint a bonbonok. Kevés jó belőle, de rendes tápláléknak — higyye meg édes barátnőm, — igen egésségtelen. Enyit az ön megszokott mor­­mogójától nem vehet rész néven. Bálnoky kapitány elkomolyodott, míg Iduna azt mondá: — Hasztalan szórja ma ön rám leckéit. — Mint máskor is, — folytatá a kapitány. — Pedig kár! Istenemre, önbál igen boldog nő lenne, ezt én mondom önnek, én, a ki jól tudom. Azzal a kapitány fölkelt s nyugtalanul járt-kelt a szobában. Iduna csak nézte, hogy mi baja van az ő vén mormogójának, a kinek leckéit mindig szike­sen hallgatta, de sokszor unta, és soha nem követte. A koros férfi e nyugtalansága nem először tűnt föl neki. Mindig nyugtalan volt az, valahányszor őt csak másszerű tevékenyebb életmódra nógatta, komolyan, de mindig szeretettel. Idunát most egyszerre valami búskomoly érzés lepte meg, minő eddig még ismeretlen volt előtte. Visszaemlékezett a múltakra. — Kapitány úr! — mondá neki, — én eddig mindig féltem öntül valamit kérdeni. Most nem félek, kérem önt, beszéljen nekem férjem utósó óráiról. Egyedül ön teheti ezt, ki neki benső barátja volt, s ki látta őt végső pillanataiban is. A kapitány eddig óraláncával játszott, de most hirtelen fölkapta fejét, s hátradőlt támlányán. Figye­lemmel bámult a nőre, s meglepetés vonult az arcán, míg vonásain némi örömlény remegett. A nyugtalan­ság, a boszankodás helyére majdnem derültség szállt, s olyan jó kifejezésűvé tette ez erős, férfias arcot. Idm­ára hosszasan nézett, s azután lágy, szelíd han­gon szólt: — A kegyed férje asszonyom, jó és derék férfi volt. A katonai pályán még igen fiatalon lettünk jó barátokká, még pedig e nagy szónak nem könnyű értelmében. Azonban kegyeddel történt házassága több évre elszakasztott egymástól bennünket, és mi­kor véletlenül Svájc gyönyörű hegyei közt egy sze­rényen elrejtett városka egyikében ismét viszont­láttam, akkor már nagyon meg volt változva. Az életteli vidor ifjú helyett egy búskomoly, hűtlen férfit találtam. Ha kérdezem: mi baja ? azt felelé­­sek, na­gyon sok! De micsoda? „Sajnálom — viszonzá, — hogy gyermekem van, pedig menyire szeretem!“ — S önnek megmondá e változása okát? — kérdé Iduna remegő hangon, s lesüté könytelt szemeit. — Nem asszonyom! Nagyon szerette önt, s nem beszélt önrül. Iduna könyei nehéz csöppekben hulltak alá. — Igen, igen, — szólt halkan, — én is azt hi­szem most, hogy ő nagyon szeretett, de ő soha se tudta azt elhitetni velem. Nagyon komoly és hideg volt, s e­miatt én sokat szenvedtem, míg végre hide­gebbé váltam a márványnál. Azután elhagyott. Egye­dül, elhagyatva láttam magamat ifjúságommal és gazdag vagyonommal. Eleintén búsultam, de végre azt mondom magamban: ez az élet az én ifjú éle­temnek még sokkal tartozik, nekem még élnem és örülnöm kell. De hagyjuk el! mit beszéljek én ma­gamról , beszéljen inkább ön ő róla, szegényről! — Imre barátom — folytatá a kapitány, — szenvedélyesen vadászott. Kedve telt halálra üldözni a szegény vadakat, mintha ellenségei lettek volna. Egy reggel átázva, átfázva jött haza, néhány vaddal vállán. Azután beteg lett, s három hét múlva karjaim közt — az ön nevét sóhajtva — meghalt. Ez az egész — téve hozzá, könynyel szemében, a kapitány. — Ez elbeszélés igen rövid, szomorú és épen nem regényes. Iduna ez utóbbi kíméletlen megjegyzést nem hallotta fájdalmaitól. Hosszú szünet állt be, mit a szép asszony félénk tekintete s remegő hangja sza­kasztott meg. — És fiam, Jenő, élt-e még akkor ? Férjem ha­lálát rövid sorokban tudata ön velem, de fiamról nem irt semmit. Én sokszor sürgettem önt, felőle tudako­zódva, azonban úgy hittem , leveleim nem találták meg önt, mert választ soha sem kaptam, s fiam daj­kája — Klára asszony, a­ki néhány hóig kísére­tükben volt, csak anyit tud róla, hogy még életben, de nagyon betegen hagyta el. Midőn aztán önnel sok idő múlva találkoztam, fiamra vonatkozó kérdéseimre sohasem adott feleletet. A kapitány arca belharcot árult el. Idunát so­káig kémlelve nézte, de végre is mintegy leküzdve önmagát, szilárd hangon és röviden szólt: — Nem mondhatok asszonyom fiáról semmit. Ha mondhatnék, bizony elmondanám. Azután gyorsan kelt föl, és sebes léptekkel jár­kált a teremben. Néha egy kézmozdulatot tett, mint­egy kergetvén vele valami feltörni igyekvő érzést keblében. (Folyt. köv.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyatovits Jakabtól. (Folytatás.) III. A „fehérhajó“ kávéházban szereztem pár forin­tot. Ki ne ismerné a „fehér hajót“ ? Méltó dolog, hogy hírneve az utókor számára fenmaradjon. A „fehér hajó“ épülésének kora — ha igaz — a világ teremtése után kétezer évvel esik. Akkor épült, mi­kor Pháraó a vörös tengerben­­­ lelte halálát. Va­laha oly hírnévben állott, hogy a legnagyobb úr is, jött légyen Pestre e földkerekség bármelyik orszá­gából, szégyelte volna, ha itt meg nem fordult. Telve volt mindig nagy urakkal és gazdag emberekkel, de midőn már újabb és nagyobbszerű vendéglők tá­madtak, a „fehér hajó“ hírneve is végre hanyatlás­nak indult, bár sokak előtt mindemellett tekintélyét most is fentartotta. Az alvidéki kereskedő soha más­hova, csak mindig ide szállott; kivel találkozni óhaj­tott, itt bizonyára meglelte; talált itt ügyért, ha ez kellett; talált segédet, ha erre volt szüksége; útba igazították s szereztek neki ügyvédet, ha pörlekedni akart valakivel. Némelyik már úgy megszokta a „fehér hajót,“ hogy ha fizették volna, sem szállt volna máshova. Már az öregatyja is ide szállott, az atyja is, s így ő sem szállhatott máshova, sőt még a szobát is ugyanazt nyittatta fel, melyben elei laktak, s Pestre jönni a nélkül, hogy a „fehér hajóba“ szállt volna, ép anyi volt az ilyen ember előtt, mintha nem is Pesten lenne. Legnagyobb nyomorúságomban én is a „fehér hajóban“ kerestem pár krajcárt, s azért e kávéház­nak örökké hálás tisztelője maradok. Meghúzom magamat egy sarokban, s várom, lesz e valami kilátás ? Kereskedők jönnek, segédek­re van szükségük; beszélnek egygyel, a másikkal, a harmadikkal, olvassák a bizonyítványt, ezt meg­fogadják, amazt elküldik, s tanácskoznak megint egymás közt. Magam is szeretném egyik földimet ajánlani. Egy tisztes külsejű úr ép nézi s méregeti őt, én pedig most eléje lépek vele s kérdem, hogy talán szüksége volna rá? Erre ő előkéri a bizonyít­ványokat s midőn földim­ezeket zsebéből elővonná, egy kártya esik közülök­ a padlóra, az, melynek makkdisznó a közönséges neve. Ez hamar ráteszi egyik lábát, a tisztes külsejű úr pedig, ki a kártyát még észre nem vette, fogja az irományokat, s kezdi olvasni. Most kínálja, foglaljon helyet mellette , de az én Jovánom mostani helyét oda nem hagyhatja, majd hangosabban kínálja, mire már nem tehetvén egyebet, fölemeli a lábát, az öreg úr pedig meglátja a kártyát, fölkel, visszaadja az irományokat: „Te nem nekem való vagy fiacskám!“ s ezzel itthagy. — Most azután kereshetünk megint másik urat. *) Az eredetiben „u crnom moru“, Fekete ten­gerben, kétségkívül sajtóhiba u crvenom moru“ helyett. . A forditó.

Next