Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)

1868-07-10 / 157. szám

157-dik sz. Péntek, julius 10. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az. 1-aő em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez évne­gyedre vagy félévre ajánljuk a szépiroda­lom pártolóinak szíves figyelmébe. 1.­­ Egy szavad, egy tekinteted ... Egy szavad, egy tekinteted Földre sújthat, fölemelhet. Egyetlen egy mosolygásod Meghozza a boldogságot. A mit tőlem múltam elvett, — Romba döntvén egymás mellett Szivem, hitem és reményem — Te mind visszaadtad nékem ! És te nem is veszed észre Más tündér­világba nézve : Hogy előtted leborúlva, Szerelmessé lettem újra. Föl-fölnézek rád reszketve, Elmélázó szép szemedbe, S rám árasztott fényed érzem Uj csillagom, uj reményem ! Szépfaludi. VÉGLETEK. (Elbeszélés.) Írta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) • Á­m. Másnap, midőn Gabriella fölkelt, az egész ház­ban nagy járást-kelést és szokatlan élénkséget, zajt hallott. Komornájától megtudta, hogy a folyosók telve vannak ládákkal, s a házszemélyzet erősen podgy­ászol. A reggelinél látta anyját, kivel a tegnapi vitat­kozás után nem találkozott, miután a theánál este — erős főfájást adva okai — nem jelent meg. Tudatta azonban vele, hogy pár nap múlva K—re utaznak, s e városban töltendik a telet. Gábriellé, kinek soha egész életében oly ked­ves nem volt e hely, elszomorodott e hírre, s nyug­­talanul tekintett azon nap elé, melyen a városba utaznak, hol búskomoly perceiben még csak egye­dül sem­ lehet, részint a folytonos társaság fogadása, részint a város szűkebb térre szorult volta miatt. De igen kellemesen érzé meglepetve magát, midőn a városba érkezte után szobája ablakaiból oly kiterjedésű kertre látott, hol ezentúl is sétálhat egyedül, s hol a régi terebélyes fák és sűrű bokrok arra mutattak, hogy a kert egyidejű a házzal. Alig hogy a báróné kissé összeszedte magát házában, s az utazó ládák eltávolítása után alig hogy beállt a szokott házirend­ azonnal megtevő látoga­tásait, s egy héttel előre meghívó­ kártyákat küldött szét egy bálra, — mint mondá — az évszak meg­­nyitásául. A társaság tagjai azonban, kik hivatalosak va­­lának, egymás közt erősen beszélték, hogy e bálban lesz kinyilvánítva Gabrielle menyasszonynak Ran­­kone gróffal. E hír egy Avarnénál tett látogatása alkalmával Györgynek is fülébe jutott, kinek azon­ban fölindulását mindössze is egy kis halványság mutatá, mit szerencsére senki sem vett észre. Midőn haza ment, öt óra felé járt az idő, s kö­­zelgett az ebéd ideje. György tudta, hogy Gabriel­­let ilyenkor a társalgó teremben fogja találni, tán anyjával, vagy — meglehet — egyedül. Belépett, s Gabriellet egy ablaknál látta állani. A lány — hát­tal feléje, — mozdulatlanul nézett ki az üvegeken ke­resztül le a kertre, és alkalmasint elmerülve gon­dolkodott. György, ki a föntebb leírt esemény óta igen ritkán jött vele össze egyedül, őszintén pedig azóta soha sem szóltak, habozva közeledett a gyönyörű alakhoz, kit, ha igazán őszinte akart volna lenni, e percben tán még most is inkább csodált, mint szeretett. — Gábriellé — mondá,­ melléje lépve s kezét megfogva, mialatt a lány megrezzenve tekintett rá, de kezét nem vonta el tőle, s szemeiben az előbbi komoly gondolkodó kifejezés helyett perc alatt szen­vedélyes tűz égett, s ajkát igéző mosoly környező — Ritkán részesülök abban a szerencsében, — mondá az ifjú, — hogy egyedül találjam, s e mai vé­letlen pár percnyi boldogságát is kénytelen vagyok egy rám nézve kétségbeejtő hir megkérdésével ke­seríteni. Gabriellé mosolyogva nyugtatá szép szemeit az ifjú arcán, s nyugodtan nézett rá. — És e hir? — kérdé kifejezés teljes komoly hangján. — Önnek a holnapi bálban leendő eljegyzése, — mondá az ifjú. Gábriellé pár percig hallgatott. — És önnek rémitő hir ez, György, — kérdé aztán érzelmeitől elfogult hangon? mig az ifjú könnyű habozás után a leány lábaihoz borúlt, s ke­zét ajkaihoz szok­ta. A szerelem szava még nem volt kimondva köz­tük, bár mindkettő igen jól ismerte a másik érzel­­­­meit, s ha szavakkal nem szólhattak is, de minden­­ percben elárulák egymásnak szemeik, tekintetük,­­ egy mosoly, egy szó, mit senki sem ismert rajtuk kívül. b e percben először történt, hogy hosszasab­ban tanúk nélkül szólhattak együtt, és ez alkalmat nem lehetett elszalasztani. — Keljen föl, — mondá, kissé megijedve a leány, s fölsegíté az ifjút, ki szerelemittasan tekintett rá. — Keljen föl, és mondja meg nekem: hisz-e sza­vamnak tökéletesen ? Az ifjú kérdőleg nézett rá. — Ön kevéssé ismer még, s nem tudja azt, hogy engem nem lehet kényszeríteni semmire Ha holnap a bálban eljegyeztetném Rankonénak, az csak be­leegyezésemmel történhetnék meg. Hiszi­m, hogy arra beleegyezésemet adom ? És szemei e kérdésnél oly vakító fényben ég­tek, keze oly hévvel szok­ta az ifjú kezét, és ajkait oly leirhatlan biztató mosoly környezé, hogy az ifjú szédülni érzé fejét e nagy szépség, e bűbáj lát­tára, s némán, meggyőződéssel nézett reá. —• Nem, — mondá hevesen, — ön nem fog megegyezni oly dologban, mi szivével ellenkezik, és a grófot pedig . . . — Nem szeretem, nem szerethetem, mert önt szeretem György, mondá a leány, minden habozás nélkül, s oly természetesen és egyszerűen, mintha egy pásztorleány mondta volna kedvesének. Vannak természetek, melyek zárkózottak min­denki iránt, s csak igen kivételesen tudnak őszinték lenni, de őszinteségök aztán határtalan, s oly termé­szetes, mintha az nem is lehetne máskép. Ilyen volt e percben Gábriellé. Ő soha sem tett számításból semmit, s vagy nem tett, vagy egész szívével fogott ahhoz, mit el­határozott. Azon pillanat óta, hogy érzi, miként Györgyöt szereti, egy percre sem jutott eszébe, hogy azt az ifjú előtt titokban tartsa, vagy hogy őt kétségben hagyja érzelmei felöl. Az első néma vallomás óta, mi köztük a kert­ben történt, naponként látta őt; érze, hogy véghetet­­lenül szereti, de nem kérése az alkalmat, hogy egye­dül szólhasson vagy találkozhassék vele. Neki nem volt arra szüksége. Ő folytonosan vele volt, neki­k élt, értté öltözött, a társaságban minden szava neki volt szánva. Most, midőn megmondá neki, hogy szereti, nem is jutott eszébe, hogy valami újat mondott. Foly­tatása volt ez csak annak, mit naponkint szólt, tett és érzett, s midőn az ifjú e váratlan szó kimondásá­tól szerelemittasan nézett rá, ő oly nyugodtan szo­k­ta meg kezét, s oly mély érzelemmel tekintett sze­mei közé, hogy az e rövid szóból egy hosszú sze­relmi vallomást érthetett. — Köszönöm Gábriellé, — mondá hevesen szorítva a lány kezét ajkaihoz, — köszönöm, hogy oly véghetetlen boldoggá tett, s megnyugtatott ké­telyeim iránt. Ezentúl bármit halljak vagy lássak is, tudni fogom, hogy szerelme és adott szava az enyém. — Rosszúl esik nekem, hogy volt egy pillanat is, melyben érzelmeimben kételkedhetett, — mondá gyöngéden tekintve rá Gábriellé. — Rosszúl esik, hogy önnek bizalma nem abban a percben vette kez­detét, midőn szerelme és érzelmei, — midőn először láttuk egymást. — Ön tudja Gábriellé, hogy nincs igaza, — szólt hevesen az ifjú, — mert lehetetlen, hogy észre ne vette volna azt a benyomást, melyet első talál­kozásunk alkalmával tett rám. Én nem tudok ára­dozni. Mikép mondjam el, hogy egyszer látva, soha többé nem feledem­, hogy szívem minden dobbaná­sa, agyam minden gondolata az öné volt. A báróné által rosszul fogadtatva, az ön büszke szépségére emelni sem mertem szemeimet, s ha nem vette észre, hogy a leghevesebb szenvedélylyel távoztam innét, csak az lehet oka, hogy nem volt bátorságom egy pillanatra sem mutatni azt, mi szivemben zajlott. " (Folyt köv.) ACIREIXI SARQUISNO. (Francia beszély.) Irta: Riviére Henrik. (Folytatás.) A tábornok ily állapotban látva őt, szeliden ment hozzá, s a szív mélyéig ható, varázsteljes hang­ján igy szók­ta meg: — Asszonyo­m, én önt szere­tem, oly mélyen, oly hévvel, mint aligha szerettem valaha. Szenvedélyem, vágyaim egy tündöklő álom voltak, mely elvakitott. Mi voltam én? Nép gyer­meke, kit a szerencse szeszélye­s urának jósága emelt föl. Midőn atyám, az a hajthatlan jellemű, igaz lelkű öreg igy szólt hozzám : „Menj fiam és redd le tartozásodat,a fellegváraim tetejéről a valóság me­zejére zuhantam. Akkor láttam, mi vagyok. Nem szabad, nem az, a mivé lenni reméltem és a mivé let­tem is, hanem egy alávaló szolga, kinek tartozásai vannak az iránt a család iránt, mely jó és balszeren­csém fölött uralkodott. Meg voltam semmisülve. Én vakmerő valék szemeimet egy főrangú hölgyhöz emelni. De atyám fia voltam, s cselekedtem, mint ő cse­lekedett volna. Íme, ez megfejtése magam viseletének, az egyedüli, az igazi. Cireix asszony nem felelt. Sirt. — Ah, — kiáltott a tábornok elragadtatva, — ön hisz végre ! — Nem tudok róla semmit, — felelt zokogva. — Akarnám, de még nem vagyok képes. Oh, mért is vannak itt e bizonyitékok, — folytató­tlantabb hangon, a földön heverő iratokra mutatva. A tábornok meg volt ijedve. Néhány percig mindketten hallgattak. Tán egy közös gondolatjuk volt, melyet nem mertek egymásnak kimondani? — Önnek még mindig bizonyiték kell, — szólt végre a tiszt. — Egy van még talán. — Mely­ik az ?

Next