Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)

1868-07-19 / 165. szám

165-dik SZ. Vasarn­ap, Julius 19. Kiads*In­vatal: Pest, Ipar&tok­ tere 7. a*. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ac em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. gy­fon Előfizetési fölhívásunkat ez évne­­edre vagy félévre ajánljuk a szépiroda­­lom pártolóinak szíves figyelmébe. Julcsi húgom verses-könyvéből. .. Ismét...! A régi dalnak töredéki Szivembe csendülnek megint, — Lágy, édes hangon : régi, régi Tündéres dajka-mesekint. A régi név meg’ itt van újra a’ Föltámadott halottiból; Ajkam rebeg, csak most tanúlja, Pedig mi jól tudá, mi jól! A régi kép — oh még tán szebben! — Édes mosolylyal rám tekint; Kissé bevár, meg’ tova lebben, De visz, de visz, érzem megint! S a régi tűz meg’ föllángolva, Szárnyát miként terjeszti szét ! — S hahogy ez is csak álom volna ? — Ha álom is, de óh mi’ szép !! II. Első sétánk. Igaz szeretők az utcán Együtt járnak, — Együtt Jártam veled én is Múlt vasárnap. Haj, eddig is: merre járkálsz, Lesve lestem . De — ha látták — társaságod Nem kerestem. De most vágynám hirdetni az Embereknek: Együtt mentünk ! — s a templomba ! . — Ott eskettek. Szász Béla. VÉGLETEK. (Elbeszélés.) Irta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) Kiérve a termekből, a szabad levegő üdítő ha­tással volt rájuk. Az ifjú léptei sebesebbek, biztosab­bak lettek, s a nő bátrabban támaszkodott az őt ve­zető karra, de nem beszéltek semmit. Nem is érzék szükségét a szónak. Mit mondhattak volna egymás­nak ! A gondolat szabadon mozoghat ott is, hol a sza­vak korlátozva vannak, s nincs a világon hatalmasb korlát, mint amelyet saját akaratunk szabott. Egy helyen kétfelé vált az út, s Gábriellé kije­­lölé, melyiken kell haladniok. — Tudom, — mondá nyugodt hangon György, — igen jól tudom az útat, mely lakásához vezet! Gábriellé semmit sem felelt, s tovább folytatták útjukat, mig György megállt a kapu előtt, ,s meg­­hajta magát. A hercegné kezet nyújtott neki, s midőn a báró azt megszok­ta , belépett a kapun, mely becsapó­dott utána; de György nem mozdúlt helyéről, s több percnek kellett elmúlnia, hogy elhagyja a házat, mely magába rejtett rá nézve mindent. Végre sóhajtva for­­dult meg, s a fürdőt környező erdőség felé vette út­ját, merre emberekkel nem találkozva, háborútlanul­­ adhatta át magát bús álmodozásainak. Másnap Gabriellet komornája ébreszté föl, ki sürgönynyel kezében lépett a szobába, Gábriellé ijedten ült föl ágyában, s midőn k­omorna félrehúzá az ablakfüggönyöket, izgatottan­­ bontá föl a borítékot, s a legszomorúbb hirt olvasá abból, mi anyját érheté­k Alfréd halála hirét. Kimondhatlanul leverőleg hatott rá e hír, de sa­ját szomorúságát felejtve, anyja fájdalmára és két­ségbeesésére gondolt,­­ kiugorva az ágyból, sietve öltözni kezdett. Férjét kérette magához, s tudatta vele a gyászos eseményt. Aztán kinyilatkoztatá, hogy kötelességének érzi anyjához sietni, kinek e percben már rajta kí­vül senkije sincs. A herceg is elszomorodott e hírre. Mit tegyen ? Ő nem mehet nejével, mert épen e napon volt az első verseny, hol „Macbethje“ futni fog. Gabriellet sem eresztheti egyedül. Mit tegyen, mit tegyen? Ez bor­zasztó nap és megoldhatlan kérdés volt rá nézve. Végre egy gondolat villant meg agyában, mely jótékony megnyugvást adott, s helybenhagyólag in­tett nejének, ki e habozás közben kérdőleg nézett rá. — Természetesnek találom kívánságát kedves Gábriellé, s csak azt sajnálom, hogy nekem is nem lehet elkísérnem. Azonban át fogja látni, hogy ez le­hetetlen, s hogy más kísérőt kell keresnem, ki az út kellemetlenségeitől megóvja, s e szívességre rokonát, Györgyöt fogom fölkérni. Gabrielle hevesen ugrott föl helyéről, és ijedten ragadta meg férje kezét. — Az istenért, ne tegye ezt Arthúr, — mondá izgatottan, — én Györgygyel nem utazom. Férje nevetve nézett rá. — Utálja őt ? Annál jobb. Tehát féltékeny sem lehetek. Egyedül csak nem utazhatik, s kérem, kívá­nom, hogy György kíséretét fogadja el. — Arthúr, — mondá reszkető hangon a nő, s kezeit kérően tévé össze. — Ha nem akar nekem igen kellemetlen napokat szerezni, ne erőszakolja Györgyöt rám. Én vele nem utazhatom. — Női szeszély, — viszonzá nevetve Hohen­berg, — melynek ha az első alkalomkor elejét nem vesszük, egész hatalomra vergődik. Azért most az egyszer, kedves Gábriellé, ön engedelmeskedjék ne­kem ; eddig úgy is mindig rabszolgája voltam, és leendek ezentúl is szívesen; de azon könnyelműség­be, hogy egyedül utazzék, lehetetlen megegyeznem, s azért most rögtön fölkeresem Györgyöt, s megké­rem őt. Nem hiszem, hogy e szívességet megtagadná ,ölem. Gábriellé hallgatott, s levezetve nézett maga elé. tán szavakat keresett még, melyekkel férjét tervé­­ről lebeszélte. De nem talált. — Különösnek találom Arthúr, — mondá aztán, hogy ön nem jöhet a versenyek végett, s egy más fiútól mégis azt kívánja, hogy ő hagyja itt ez érde­­kes napot. Hohenberg újra nevetett. — Én a férj vagyok Gábrielle, ő egy érdekes rokon ; ha én volnék az ő helyén, a világ végére is lövetném. Gábrielle érzékenyen nézett férjére. Ez igen erős tréfa volt szivének. Szemeibe könyek toláltak, miket titkon hirtelen letörült. — Jól van, — mondá aztán nyugodt közönyös éggel, — kérje meg Györgyöt, s talán udvariasabb esz, mint férjem. — Semmi rész éltet,— viszonzá tréfával a her­­ceg, s fölkelt és elhagyta a szobát. Gabriellé pedig komornáját csöngeté be, ped-­j gászolni parancsolt, s úti ruháit magára vette. Tíz órát ütött, s a vonat, melyen menni akart,­izenegy előtt indult. Arca nagyon bálvány volt, s ajkai körül koron­­int ideges rángás futott keresztül, de szemeiben va­­jm hatalmas erő és elhatárzás kifejezése lángolt. Fél tizenegykor belépett Hohenberg, s nejét a f­int váró kocsihoz vezető, útközben elmondva, hogy ■ , György a legnagyobb készséggel ajánlá kíséretét, s így ő tökéletesen nyugodtan bocsátja útnak nejét, és ■ a versenyek után maga is követni fogja. Az indóháznál György várta őket, engedelmet kérve, hogy nem a házhoz és csak ide jött, de oly ké­születlenül érte Arthúr fölszólítása, hogy még né­mely dolgai voltak, melyeket rendbe kellett szednie. Gabrielle nyájasan nyújta neki kezét, s pár szó­val előre is megköszönte szívességét, melyet ért te ten. Beültek a kocsiba, s a herceg kint állva beszélt velük, s nevetve kérte Györgyöt, hogy nejének ne udvaroljon útközben, s figyelmeztető, hogy nála jobb lövő és vívó nincsen az ezredben, mire György azt felelé, hogy nem teszi ki magát a céltáblának. (Folyt köv.) A DDR. (Elbeszélés.) Írta Michel Bér end. (Folytatás.) Már meglehetős idő óta nem volt hallható más Ellen anyó kunyhójában, — semmi más. Végre Edvárd fölemelé lassanként fejét. Eliszo­nyodtam, a­mint rá néztem : e néhány perc alatt fáj­dalomteli éveket látszott átélni. — Mikor temették el, Ellen anyó ? — kérdé. — Négy napja, az éj beálltával, a négerek nem tudják, hogy ő meghalt. Én temettem el és Will, ki a sírt ásta meg. — Hol, a Burial­ Ground-on ? *­ — Nem, Eddy, az úr megparancsolá Will-nek, hogy a hegy lábánál, a nagy platánfa alá temesse, és semmi nyomát ne hagyja fenn sírjának. — Képes volnál ennek dacára a helyre akadni ? — Mindennap kényeimmel öntözöm, Eddy. — Oda fogsz vezetni dajkám. Mindenekelőtt azonban mondd el, miért és hogyan halt meg ? Mondd el az igazat, bármilyen legyen is. Anyám nevére kérlek, kinek köszönheted, hogy öreg napjaidban egyetlen gyermeked segítségedre van. Erre az agg nő siránkozása újra kezdődött, egész marok hajat tépett le fejéről, keblét marcan­­goló, fejét a kunyhó falához verte, de nem akart be­szélni. Edvárd kénytelen volt revolverét kivonni, s halállal fenyegetni, nem őt, hanem önmagát, hogy­­ borzasztó történetének elbeszélésére kényszerítse. Lehetetlen elmondanom e történetet minden rész­leteiben. Déli-Amerikában az úr és rabszolga között néha oly események történnek, melyeket egyetlen európai fül sem szeretne végig hallgatni. Rövid le­­szek tehát: Az Edward elutazta utáni napon Richill úr Willt, Ellen anyó fiát, a házba hivatta,­­igy nevezik az úr lakását) és parancsolt neki, hogy készen tartsa ma­gát estére, mert nősülni fog. Megjegyzendő, hogy a rabszolgák közötti házasságok nem nagy ceremó­niával járnak, még azon ültetvényeken sem, hol a feketéket — mulatságból — megkereszteltetik. A tulajdonos egy nőt ad a rabszolgának, több vagy kevesebb ünnepélyességgel mondva: „Ne, vidd el ezt kunyhódba,“ és a dolog véget ér. Az is igaz azonban, hogy az elválás ét oly könnyű módon en­gedtetik meg, s vitetik véghez. Néha, ha a tulajdo­nos rendkívüli atyai hangulatban van, a többi rab­szolgák közt rumot osztat szét, kik aztán az új há­zaspár szerelmi mámorában rum-mámorral vesz­nek részt. Ily atyai hangulatban volt Will ura, rabszol­gája nősülésekor. A nő, kit Richill úr ez utóbbinak szánt, — önök bizonyára kitalálták — Adda volt. Ellen anya megátkozta fiát, a­nélkül, hogy a kényszerre gondolt volna, melynek engedelmeike­*) A feketék temetője, angolul. A fordító.

Next