Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)

1868-08-02 / 177. szám

Mintegy négy óra lehetett, midőn a tanár indít­ványozd, hogy látogatásukat immár megtegyék, mi­vel az orvos hat órakor, a­mint az óra üt, rendesen a kaszinóba megy, és ezt — ha csak valami betegség ágyhoz nem köti — sohasem szokta elmulasztani. A kis karaván tehát késedelmezés nélkül útra kelt. — Itthon van-e az orvos úr ? — kérdé a tanács­nok, ki Elizzel egy kissé hamarább érkezett meg és a zárt ajtón csöngetett. Egy öreg szolgálóféle tűnt elő, ki azonban nem sokat bajlódott a tudakozódás­sal és feleletekkel. Egyszerűen „nincs“-et felelve, az ajtót a csodálkozók előtt bezárta. — Ez ugyan szép fogadtatás, — nevetett a ta­nácsnok, most érkező barátja felé fordulva. — Nem sok ceremóniát tett az öreg; úgy látszik, későn jöttünk. — Isten ments, — szólt a tanár fejét rázva, — hamarább kelne a nap egyszer tévedésből nyugaton föl, semhogy Paszvitz ebben az időben kávé mellett ne ülne. Ez csak olyan szeszély volt a vén sárkány­tól, kinek e látogatás valami körülménynél fogva nem tetszik, azt azonban semmi esetre sem tudta, hogy én is részes vagyok benne, mert akkor bizonyosan nem tette volna. Még egyszer előhívjuk. — Se sza­vakkal a csengetyűhöz lépett, és oly hevesen rántotta meg, hogy a meglehetősen nagy csengő hangjától az egész ház visszhangzott. Nem sokáig kellett várakozniok, míg az ajtó — és pedig most az egyszer elég hevesen — fölrántatott, s úgy látszott, mintha az öregnek kedve lett volna a háborgatás miatt megharagudni; de a tanár jelen­léte, kit jól ismert, r­égis szelídségre bírta, és ha re­dős arcát nem is igen barátságossá alakította át, az ajtót mégis nyitva tartotta és Csak morogva szólt. Az orvos úrnak vendégei vannak ; nem tudtam, hogy a tanár úr is látogatást akar tenni. — Minden jól van már, Bella kisasszony, — szólt ez — nem is szükséges, hogy bejelentsen ben­nünket; én már magam is tudom az utat. Igaz, hát ki van nála, talán csak nem valami beteg ? — A báró, — volt a rövid válasz. — Berger? Annál jobb. És most jer barátom, lepjük meg a medvét saját barlangjában. S minden további beszédet kerülve az öreg gazdasszonynyal, ki csöndes lakását egyszerre egy sereg fölpiperézett embertől látta megrohanva, a nélkül, hogy őket ki­­utasítani vagy kizárni hatalma lett volna, a lépcsőn fölfelé haladt. A tanár beváltotta szavát, tudta ugyanis, me­lyik szobában kell az orvost keresnie, s miután egy kissé erős és gyors kopogtatására ijedt „szabad" hallatszott, fölrántva az ajtót, nevetve vezeti be a kis sereget a szobába. Az orvos valóban kávé mellett ült. Alacsony, sovány, kissé görbe emberke volt, kinek fejét — ha­bár alig volt ötven éves — már hófehér haj, s az is csak gyéren födte. Kissé zavartan kelt föl karszé­kéből, miután egyszerre hálóköntösben és papucsban idegen hölgyek előtt — kiket nem ismert — látta magát. Mit is tehetett ma az a különben oly szorgos gazdasszony, hogy a látogatást előre be nem jelen­tette ? — Hallod-e orvos és egésségi tanácsnok! — kiáltott rá barátságosan a tanár, — nem ismersz már minket ? hol van a szemüveged ? — Igen, barátom, — dadogott a meglepett, míg hálóköntösét összehúzta és a hölgyeket még mindig mereven és kétkedve bámulta. Hirtelen azonban a tanácsnokra pillantott, és kezét barátságosan és ör­vendve elébe nyújtván, régi, még az egyetemen rá­ragadt gúnynévvel nevezve, kiáltott föl: „Rapsz' ! honnan jösz te ? és ezek — ezek talán csak nem... ?“ — Lányaim, vén barátom, — nevetett a tanács­nok elégedetten. — Ugy­e, nagyra nőttek már a lány­kák ? De hol van a tied ? — ah ! Klára kisasszony — valóban meg kell vallanom, — tévé gyorsan hozzá — hogy nem maradt hátra. Úgy virít, mint a rózsa És minden habozás nélkül hozzá ment, fejét kezébe vette és homlokát megcsókolta. Csak most vette észre a mellette álló fiatal urat, ki Klárával egyszerre kelt föl a székről. — Házunk egyik barátja, mutatá be az orvos — Berger báró, lányom vőlegénye. Ez pedig kedves Berger, egy régi fiatalkori barátom, Hochweiler, hoss­­burgi igazságügyi tanácsnok. A két úr meghajtotta magát egymásnak. — És itt, — folytató a tanár, — mivel már­­ megkezdtük a bemutatásokat, hogy a hosszadalmas dolgot minél előbb befejezzük, Hochweiler Eliz és­­ Kati kisasszonyok, az emlitett tanácsnoknak lányai, s így, most már ismerjük egymást, s most, ti lánykák­­ ne álljatok itt, mint a bábuk, hanem a­mint illik, öleljétek meg egymást. — Tetted-e te ugyanazt a tanácsnok úrral, papa ? — nevetett Róza. — Hibásnak ismerem el magamat, — bólintott az atya, — tehát itt vagyunk orvos úr! — Szívből örvendek! — kiáltá ez, még egyszer megrázva a tanácsnok kezét. És most barátom,beszéld el, hogy vagy, úgy látszik, mintha már egy egész örökkévalóság óta nem láttalak volna. A fiatal lánykák e közben már megismerked­tek és csevegtek egymással. Eliz azonban miha­mar átlátta, hogy azon pirosság, mely Klára ar­cát befutotta, midőn atyja megszólító, nem volt ter­mészetes tulajdona, és gyorsan ismét eltűnt arcáról. Halaványnak és felindultnak látszott és ajkai körül fájdalmas vonás volt látható, de ennek dacára barát­ságos volt, és miként azt oly sokszor tapasztaljuk az életben, hogy némely embernek már első pillan­­tata is jó hatással van ránk, úgy Klára is megismer­kedésük első percétől fogva vonzalmat érzett a komoly és gondolkozó Elizhez, mintha már évek óta ismernék egymást. Eliz viszonozta e vonzalmat, mely ily körülmé­nyek közt többnyire viszonos, s mégis figyelme ele­inte nem annyira az új barátnéra, mint inkább a fia­tal idegenre volt fordítva, ki igen gyorsan és kön­­­­­nyedén vegyült a beszédbe, és a fiatal lánykákat tüs­tént mulattatni tudta. Mindamellett, bár hangja és kifejezése Eliz előtt egészen idegennek tetszett, mégis lényétől annyira érdekelve érezte magát, hogy ön­magának meg kellett vallania, hogy oly fiatal embert, ki annyira igénybe vette volna, régen nem talált. Berger valóban igen szeretetreméltónak mutatta magát! ő maga a figyelem volt, és midőn atyjuk végre távozást intett — mert a hat óra közelgett már, és az orvos nyugtalan kezdett lenni — mind­nyájan azt vélték, hogy az idő még életükben nem folyt el oly gyorsan, mint e két óra alatt, miért is azt határozták, hogy a látogatás minél hamarább ismétel­tessék, és a tanár, ki maga is a beszédbe vegyült és örömet talált benne, legkisebb határidőt szabott hozzá. — S mi lenne abból uraim, — mondá, — ha nem is válnánk el, hanem ma este mindnyájan együtt ma­radnánk? Az orvos urat nem számítjuk ide, annak kötelessége az unalmas kaszinóba menni és 1’ hom­­bert játszani, mert különben átokkal fenyíti a társa­ság. Bennünket azonban nem kötelez semmi, és ha mindnyájan együtt ma este kertünkbe mennénk, és ott elégedetten egy csésze b­eát — vagy­is inkább egy pohár jó bort — innánk, úgy hiszem, hogy még jobban mulathatnánk. Mit mondanak ehez önök? — Nagyon pompás lenne, — mondá Róza gyor­san és örömmel. Nemde, te is beleegyezel, Klára ? — És Berger úr talán szintén elkísér minket? — téve hozzá a tanár. — Ön igen jó szivü, uram, — viszonzá a báró, — és én magam igen gyönge vagyok, hogy ily csáb­­nak ellentálljak — föltéve, hogy a hölgyek mulatsá­gát nem zavarom. — Hát kegyed is tud gonosz lenni ? — nevetett Róza. Mintha bizony valami fontos dolgaink volnának — azután pedig mindjárt megyünk, úgy e papa ? Igen gyermekeim, — mondá az orvos kissé za­vartan, — az mind jó és szép, és Klári, — de az öreg Bella egészen ... — A beszédet azonban sehogy sem tudta befejezni. — Egészen magára lesz hagyva. — egészíté ki a tanár nevetve, — de Klári talán csak nem marad az öreg kisasszony kedvéért itthon ? — Ez aztán szép dolog lenne. Öreg, öreg, ne mutasd ki a­nnyira gyön­géidet. — És most előre gyermekek. Teringettél, már hatot üt az óra. Barátom siess, hogy kellő időre érj a kaszinóba, mert különben büntetést kell fizetned. A nyughatatlan kis ember valóban nem mert többé ellenkezni, és Klári, ki könnyű schwalját gyor­san átvette és kalapját föltette, kevés perc alatt készen volt. (Folyt, köv.) A bécsi lövész-ünnepély. IL (Julius 31.) Az „öltöztető művészek“ azt tartják, hogy nagy ruhából mindig készíthetni kicsinyt. A tárcaíró ép az ellenkezőt vallja: a legkisebb hírt könnyen leteríti a szellem Prokrustes ágyára, s a képek, hasonlatok, phrázisok és egyéb segédeszkö­zök csavaraival csekély fáradsággal akármily hosszú­ságra nyújtja ki; de tömérdek újdonság, tömérdek vigalom széles képét szűk tárca szűk keretébe szo­rítani, — ez a toll mesterének is csak ügy gyes bajjal sikerül. És ránk épen ily feladat vár. Majd egy egész héten át folyton foly az ünnepélyek árja; a lapok kihallgatás nélkül engedik megszökni a bulgáriai felkelőket, a védrendszerről csak távirati sürgönyök­ben emlékeznek meg. Napóleont békében hagyják fürdeni Plombiéresben, s hosszú hasábjaikat napról napra majd kizárólagosan a lövész urak vitéz tettei­vel, galant kalandjaival, s a tiszteletükre rendezett ünnepélyekkel töltik meg. — mi pedig ugyanezt két hasábban mondjuk el! Tárcaírók istene, könyörülj rajtunk ! Úgy hiszem, legjobb lesz, ha olvasóimat egy pár órára lekisérem a Práterbe. Lovagiasságom da­cára, legmélyebb sajnálatomra, nőnek karomat nem nyújthatom, mert pro primo: szerény körülményeim nem engedik, hogy a fényes nappal lámpával kere­sett frakkernek fizetésképen oda ajánljam a Lichten­stein hercegséget, és pro secundo: sokkal jobb ba­rátjuk vagyok, mintsem azon veszélynek tenném ki őket, hogy a látni és hallani sietők roppant vajában minden lépten nyomon ép tagjaikat s szép ruháikat, tyúkszemeiket s chignonjaikat kockáztatni engedném. Jó negyedórára vagyunk még a lövöldétől, de hallidegeink már is örökös rezgésben vannak. Mintha csak harcmezőhöz közelednénk, hol százezrek el­szántan vívnak a nap dicsőségéért, oly szakadatlan, szünet nélküli durranás zaja üti meg füleinket. Az­­ ebéd­órák kivételével reggeli héttől esti hétig száz­hatvan céltábla előtt az egyik lövész a másik nyo­mába lép, és egy percnyi megakadás nélkül egyre jobban a lőpor, egyre recseg a kakas, s az ember valóban csatatéren vélné magát, ha ama kellemes különbség nem léteznék, hogy a daliák csak „át“­lő­nek, és a golyóra nem golyó, hanem csak a csacska­­ viszhang felel. Kik lőnek legjobban ? Kik mások, mint Tell Vilmos és Hoffer András utódai ? A babérkoszorút ketté kell szakítani, az egyik fél a svájciakat, a má­sik a tyroliakat illeti. E két nép fiainál a lövés nem­­ egyszerű mulatság vagy vasárnapi élvezet, hanem­­ komolyan űzött mesterség, századokon át tanulmá­­­nyozott művészet. Inkább a legperzselőbb szemű, legégetőbb sugarú hölgy elé állok céltáblának, mint e hegyi fiúk valamelyikének puskája elé, mert a szerelem hagyományában meg van írva, hogy volt eset rá, midőn a leglángolóbb pillantások sem sújtották le a férfit, de a történet krónikája híven megőrizte, hogy a svájci vagy tyroli golyó mindig a cél kellő közepébe talál. De érdemes is, hogy a lövész kissé fáradjék! Nem, mint az olympusi játékoknál, „a haza köszö­nete“, egyszerű cserkoszorú, vagy egyéb atherikus elismerés vár rá, hanem számtalan ezüstös, aranyos materialistikus díjak, melyek anyagi korunkkal in­kább állanak öszhangzatban. Csak forduljunk egyet, és előttünk áll a díszes „Gabentempel”, melynek közszemlére kitett jutalom­kincsei elé minden lövész szive vágyva dobog. 4516 dij fekszik itten, melyek összértéke: 138,328 forint; ezeken kívül kétezer egyenkint huszonnégy forintot érő ezüst serleg, és négyezernyolcszáz „ünnepi tal­lér.“ A nagy Németországban nincs lövész egylet, nincs város, mely a győzteseknek külön jutalmat nem ajánlott volna föl, és ha hozzá vetjük azokat, melyeket a külföld és a tengeren túli városok küld­tek, szinte bánat fogja el keblünket, hogy mért for­gattuk eddigelé inkább a tollat, mint a puskatust, — hátha nekünk is sikerült volna a diadalkocsi sarog­­lyájára fölkapaszkodni!­­ Mindamellett, hogy a verseny oly tüzesen foly, a nagy díjak elnyerésére még meg sem kezdődött a tusa. (győztesére vár még Bécs jutalma: 300 arany és 1000 ezüst tallér; Frankfurté: ezüst asztalék, melynek krystall-csészéje 200 aranyat rejt; Vorarl­­bergé: 125 aranyból készített nyakékű óriási sas;

Next