Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)
1868-08-02 / 177. szám
Mintegy négy óra lehetett, midőn a tanár indítványozd, hogy látogatásukat immár megtegyék, mivel az orvos hat órakor, amint az óra üt, rendesen a kaszinóba megy, és ezt — ha csak valami betegség ágyhoz nem köti — sohasem szokta elmulasztani. A kis karaván tehát késedelmezés nélkül útra kelt. — Itthon van-e az orvos úr ? — kérdé a tanácsnok, ki Elizzel egy kissé hamarább érkezett meg és a zárt ajtón csöngetett. Egy öreg szolgálóféle tűnt elő, ki azonban nem sokat bajlódott a tudakozódással és feleletekkel. Egyszerűen „nincs“-et felelve, az ajtót a csodálkozók előtt bezárta. — Ez ugyan szép fogadtatás, — nevetett a tanácsnok, most érkező barátja felé fordulva. — Nem sok ceremóniát tett az öreg; úgy látszik, későn jöttünk. — Isten ments, — szólt a tanár fejét rázva, — hamarább kelne a nap egyszer tévedésből nyugaton föl, semhogy Paszvitz ebben az időben kávé mellett ne ülne. Ez csak olyan szeszély volt a vén sárkánytól, kinek e látogatás valami körülménynél fogva nem tetszik, azt azonban semmi esetre sem tudta, hogy én is részes vagyok benne, mert akkor bizonyosan nem tette volna. Még egyszer előhívjuk. — Se szavakkal a csengetyűhöz lépett, és oly hevesen rántotta meg, hogy a meglehetősen nagy csengő hangjától az egész ház visszhangzott. Nem sokáig kellett várakozniok, míg az ajtó — és pedig most az egyszer elég hevesen — fölrántatott, s úgy látszott, mintha az öregnek kedve lett volna a háborgatás miatt megharagudni; de a tanár jelenléte, kit jól ismert, régis szelídségre bírta, és ha redős arcát nem is igen barátságossá alakította át, az ajtót mégis nyitva tartotta és Csak morogva szólt. Az orvos úrnak vendégei vannak ; nem tudtam, hogy a tanár úr is látogatást akar tenni. — Minden jól van már, Bella kisasszony, — szólt ez — nem is szükséges, hogy bejelentsen bennünket; én már magam is tudom az utat. Igaz, hát ki van nála, talán csak nem valami beteg ? — A báró, — volt a rövid válasz. — Berger? Annál jobb. És most jer barátom, lepjük meg a medvét saját barlangjában. S minden további beszédet kerülve az öreg gazdasszonynyal, ki csöndes lakását egyszerre egy sereg fölpiperézett embertől látta megrohanva, a nélkül, hogy őket kiutasítani vagy kizárni hatalma lett volna, a lépcsőn fölfelé haladt. A tanár beváltotta szavát, tudta ugyanis, melyik szobában kell az orvost keresnie, s miután egy kissé erős és gyors kopogtatására ijedt „szabad" hallatszott, fölrántva az ajtót, nevetve vezeti be a kis sereget a szobába. Az orvos valóban kávé mellett ült. Alacsony, sovány, kissé görbe emberke volt, kinek fejét — habár alig volt ötven éves — már hófehér haj, s az is csak gyéren födte. Kissé zavartan kelt föl karszékéből, miután egyszerre hálóköntösben és papucsban idegen hölgyek előtt — kiket nem ismert — látta magát. Mit is tehetett ma az a különben oly szorgos gazdasszony, hogy a látogatást előre be nem jelentette ? — Hallod-e orvos és egésségi tanácsnok! — kiáltott rá barátságosan a tanár, — nem ismersz már minket ? hol van a szemüveged ? — Igen, barátom, — dadogott a meglepett, míg hálóköntösét összehúzta és a hölgyeket még mindig mereven és kétkedve bámulta. Hirtelen azonban a tanácsnokra pillantott, és kezét barátságosan és örvendve elébe nyújtván, régi, még az egyetemen ráragadt gúnynévvel nevezve, kiáltott föl: „Rapsz' ! honnan jösz te ? és ezek — ezek talán csak nem... ?“ — Lányaim, vén barátom, — nevetett a tanácsnok elégedetten. — Ugye, nagyra nőttek már a lánykák ? De hol van a tied ? — ah ! Klára kisasszony — valóban meg kell vallanom, — tévé gyorsan hozzá — hogy nem maradt hátra. Úgy virít, mint a rózsa És minden habozás nélkül hozzá ment, fejét kezébe vette és homlokát megcsókolta. Csak most vette észre a mellette álló fiatal urat, ki Klárával egyszerre kelt föl a székről. — Házunk egyik barátja, mutatá be az orvos — Berger báró, lányom vőlegénye. Ez pedig kedves Berger, egy régi fiatalkori barátom, Hochweiler, hossburgi igazságügyi tanácsnok. A két úr meghajtotta magát egymásnak. — És itt, — folytató a tanár, — mivel már megkezdtük a bemutatásokat, hogy a hosszadalmas dolgot minél előbb befejezzük, Hochweiler Eliz és Kati kisasszonyok, az emlitett tanácsnoknak lányai, s így, most már ismerjük egymást, s most, ti lánykák ne álljatok itt, mint a bábuk, hanem amint illik, öleljétek meg egymást. — Tetted-e te ugyanazt a tanácsnok úrral, papa ? — nevetett Róza. — Hibásnak ismerem el magamat, — bólintott az atya, — tehát itt vagyunk orvos úr! — Szívből örvendek! — kiáltá ez, még egyszer megrázva a tanácsnok kezét. És most barátom,beszéld el, hogy vagy, úgy látszik, mintha már egy egész örökkévalóság óta nem láttalak volna. A fiatal lánykák e közben már megismerkedtek és csevegtek egymással. Eliz azonban mihamar átlátta, hogy azon pirosság, mely Klára arcát befutotta, midőn atyja megszólító, nem volt természetes tulajdona, és gyorsan ismét eltűnt arcáról. Halaványnak és felindultnak látszott és ajkai körül fájdalmas vonás volt látható, de ennek dacára barátságos volt, és miként azt oly sokszor tapasztaljuk az életben, hogy némely embernek már első pillantata is jó hatással van ránk, úgy Klára is megismerkedésük első percétől fogva vonzalmat érzett a komoly és gondolkozó Elizhez, mintha már évek óta ismernék egymást. Eliz viszonozta e vonzalmat, mely ily körülmények közt többnyire viszonos, s mégis figyelme eleinte nem annyira az új barátnéra, mint inkább a fiatal idegenre volt fordítva, ki igen gyorsan és könnyedén vegyült a beszédbe, és a fiatal lánykákat tüstént mulattatni tudta. Mindamellett, bár hangja és kifejezése Eliz előtt egészen idegennek tetszett, mégis lényétől annyira érdekelve érezte magát, hogy önmagának meg kellett vallania, hogy oly fiatal embert, ki annyira igénybe vette volna, régen nem talált. Berger valóban igen szeretetreméltónak mutatta magát! ő maga a figyelem volt, és midőn atyjuk végre távozást intett — mert a hat óra közelgett már, és az orvos nyugtalan kezdett lenni — mindnyájan azt vélték, hogy az idő még életükben nem folyt el oly gyorsan, mint e két óra alatt, miért is azt határozták, hogy a látogatás minél hamarább ismételtessék, és a tanár, ki maga is a beszédbe vegyült és örömet talált benne, legkisebb határidőt szabott hozzá. — S mi lenne abból uraim, — mondá, — ha nem is válnánk el, hanem ma este mindnyájan együtt maradnánk? Az orvos urat nem számítjuk ide, annak kötelessége az unalmas kaszinóba menni és 1’ hombert játszani, mert különben átokkal fenyíti a társaság. Bennünket azonban nem kötelez semmi, és ha mindnyájan együtt ma este kertünkbe mennénk, és ott elégedetten egy csésze beát — vagyis inkább egy pohár jó bort — innánk, úgy hiszem, hogy még jobban mulathatnánk. Mit mondanak ehez önök? — Nagyon pompás lenne, — mondá Róza gyorsan és örömmel. Nemde, te is beleegyezel, Klára ? — És Berger úr talán szintén elkísér minket? — téve hozzá a tanár. — Ön igen jó szivü, uram, — viszonzá a báró, — és én magam igen gyönge vagyok, hogy ily csábnak ellentálljak — föltéve, hogy a hölgyek mulatságát nem zavarom. — Hát kegyed is tud gonosz lenni ? — nevetett Róza. Mintha bizony valami fontos dolgaink volnának — azután pedig mindjárt megyünk, úgy e papa ? Igen gyermekeim, — mondá az orvos kissé zavartan, — az mind jó és szép, és Klári, — de az öreg Bella egészen ... — A beszédet azonban sehogy sem tudta befejezni. — Egészen magára lesz hagyva. — egészíté ki a tanár nevetve, — de Klári talán csak nem marad az öreg kisasszony kedvéért itthon ? — Ez aztán szép dolog lenne. Öreg, öreg, ne mutasd ki annyira gyöngéidet. — És most előre gyermekek. Teringettél, már hatot üt az óra. Barátom siess, hogy kellő időre érj a kaszinóba, mert különben büntetést kell fizetned. A nyughatatlan kis ember valóban nem mert többé ellenkezni, és Klári, ki könnyű schwalját gyorsan átvette és kalapját föltette, kevés perc alatt készen volt. (Folyt, köv.) A bécsi lövész-ünnepély. IL (Julius 31.) Az „öltöztető művészek“ azt tartják, hogy nagy ruhából mindig készíthetni kicsinyt. A tárcaíró ép az ellenkezőt vallja: a legkisebb hírt könnyen leteríti a szellem Prokrustes ágyára, s a képek, hasonlatok, phrázisok és egyéb segédeszközök csavaraival csekély fáradsággal akármily hosszúságra nyújtja ki; de tömérdek újdonság, tömérdek vigalom széles képét szűk tárca szűk keretébe szorítani, — ez a toll mesterének is csak ügy gyes bajjal sikerül. És ránk épen ily feladat vár. Majd egy egész héten át folyton foly az ünnepélyek árja; a lapok kihallgatás nélkül engedik megszökni a bulgáriai felkelőket, a védrendszerről csak távirati sürgönyökben emlékeznek meg. Napóleont békében hagyják fürdeni Plombiéresben, s hosszú hasábjaikat napról napra majd kizárólagosan a lövész urak vitéz tetteivel, galant kalandjaival, s a tiszteletükre rendezett ünnepélyekkel töltik meg. — mi pedig ugyanezt két hasábban mondjuk el! Tárcaírók istene, könyörülj rajtunk ! Úgy hiszem, legjobb lesz, ha olvasóimat egy pár órára lekisérem a Práterbe. Lovagiasságom dacára, legmélyebb sajnálatomra, nőnek karomat nem nyújthatom, mert pro primo: szerény körülményeim nem engedik, hogy a fényes nappal lámpával keresett frakkernek fizetésképen oda ajánljam a Lichtenstein hercegséget, és pro secundo: sokkal jobb barátjuk vagyok, mintsem azon veszélynek tenném ki őket, hogy a látni és hallani sietők roppant vajában minden lépten nyomon ép tagjaikat s szép ruháikat, tyúkszemeiket s chignonjaikat kockáztatni engedném. Jó negyedórára vagyunk még a lövöldétől, de hallidegeink már is örökös rezgésben vannak. Mintha csak harcmezőhöz közelednénk, hol százezrek elszántan vívnak a nap dicsőségéért, oly szakadatlan, szünet nélküli durranás zaja üti meg füleinket. Az ebédórák kivételével reggeli héttől esti hétig százhatvan céltábla előtt az egyik lövész a másik nyomába lép, és egy percnyi megakadás nélkül egyre jobban a lőpor, egyre recseg a kakas, s az ember valóban csatatéren vélné magát, ha ama kellemes különbség nem léteznék, hogy a daliák csak „át“lőnek, és a golyóra nem golyó, hanem csak a csacska viszhang felel. Kik lőnek legjobban ? Kik mások, mint Tell Vilmos és Hoffer András utódai ? A babérkoszorút ketté kell szakítani, az egyik fél a svájciakat, a másik a tyroliakat illeti. E két nép fiainál a lövés nem egyszerű mulatság vagy vasárnapi élvezet, hanem komolyan űzött mesterség, századokon át tanulmányozott művészet. Inkább a legperzselőbb szemű, legégetőbb sugarú hölgy elé állok céltáblának, mint e hegyi fiúk valamelyikének puskája elé, mert a szerelem hagyományában meg van írva, hogy volt eset rá, midőn a leglángolóbb pillantások sem sújtották le a férfit, de a történet krónikája híven megőrizte, hogy a svájci vagy tyroli golyó mindig a cél kellő közepébe talál. De érdemes is, hogy a lövész kissé fáradjék! Nem, mint az olympusi játékoknál, „a haza köszönete“, egyszerű cserkoszorú, vagy egyéb atherikus elismerés vár rá, hanem számtalan ezüstös, aranyos materialistikus díjak, melyek anyagi korunkkal inkább állanak öszhangzatban. Csak forduljunk egyet, és előttünk áll a díszes „Gabentempel”, melynek közszemlére kitett jutalomkincsei elé minden lövész szive vágyva dobog. 4516 dij fekszik itten, melyek összértéke: 138,328 forint; ezeken kívül kétezer egyenkint huszonnégy forintot érő ezüst serleg, és négyezernyolcszáz „ünnepi tallér.“ A nagy Németországban nincs lövész egylet, nincs város, mely a győzteseknek külön jutalmat nem ajánlott volna föl, és ha hozzá vetjük azokat, melyeket a külföld és a tengeren túli városok küldtek, szinte bánat fogja el keblünket, hogy mért forgattuk eddigelé inkább a tollat, mint a puskatust, — hátha nekünk is sikerült volna a diadalkocsi saroglyájára fölkapaszkodni! Mindamellett, hogy a verseny oly tüzesen foly, a nagy díjak elnyerésére még meg sem kezdődött a tusa. (győztesére vár még Bécs jutalma: 300 arany és 1000 ezüst tallér; Frankfurté: ezüst asztalék, melynek krystall-csészéje 200 aranyat rejt; Vorarlbergé: 125 aranyból készített nyakékű óriási sas;