Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)
1868-08-02 / 177. szám
177-dik 87 Vasárnap, augusztus 2. Kiadó-iivatal: Pest, barátok tere 7. n. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 írt 4 frt Negyedévre . . Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. .. Szerkesztői író... Lipót utca 34. az. 1-s# Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkaz ez évne Meddig tart még . .. Meddig tart még e hosszú éj homálya, Mikor fog immár fölkelni a nap ? Oly régen várok az első sugárra, Mely e sötétben fényt, világot ad. Vagy tán a nap már az égen se volna ? — Hisz érzem gyakran sugara hevét, Érzem, mily hévvel süt néha orcámra, S körültem mégis minden oly sötét. Vagy tán álmodom, — úgy szörnyű ez álom. S végtelen hosszan, hosszan tart nekem. Hogy fölébredjek — hajh — mily régen várom, S vájjon lát-e még napsugárt szemem ? Hol vagy szép múzsám, festészet múzsája, Elpártoltál e tőlem hűtlenül ? Ihlető csókod ajkam alig várja, Melytől szivem és lelkem áthevül. Jöjj , hadd teremtsen épen úgy, mint régen, Lelkem képzelme által ecsetem, Eszméim mostan tisztábbak, úgy érzem, S a siker sokkal fényesebb leszen. Derült nyári ég alatt szép vidéken Kis pásztor kunyhó, halmok, völgy, patak, Elöl facsoport, árnyalva sötéten, Alatta nehány pihenő alak. Vagy sötét felhők, villámok füzével, Háttérben látszik egy nagy fergeteg, Az előtérnek fájt tündér fénynyel A leszálló nap világítja meg. Adjátok ide ecsetim s a vásznat, Hadd fessem gyorsan, a mit lelkem lát! Mert az ihletnek percei nem várnak, Adjátok hamar ecsetim tehát! Hajh de senki se hallgat itt szavamra, Körültem sötét és homálya van ; Régi jó múzsám itt hagyott magamra, Hasztalan hívom vissza, hasztalan. Sim félzeng fájó keblem fölött lantom, Bús panaszló hang árad húrjain, De én az alatt, amig hangját hallom, Enyhülni érzem mély fájdalmaim. Mezei József: A MEGNYERT ARANY. (Genrekép.) Irta: Balázs Sándor. (Vége.) — Ugyan ne tréfáljon mindig a sógor, már ugyan hogy mondhat ilyet, ha csak tréfából is egy anyának! — Na bizony, hát nem annyi-e ránk nézve, mintha meghalt volna, ha nincs itt. Aztán mit is búsulna azért a tekergőért! Érdemli is az! — Már az igaz, hogy nem érdemli, mert rosz fiú. — Itt hagyni szegény öreg anyját, s elszökni tőle éjszakának idején! — S neki bolondulni a világnak, s kitenni magát az elpusztulásnak, meg a megnyomorodásnak idegenek kedvéért. Na hiszen csak kerüljön valaha a szemem elé. — Hát aztán, ha oda kerülne ? — Fogadom, hogy olyan nyaklevessel fogadnám, hogy soha nem felejtené el teljes életében! — Asszonyi fenyegetőzés! — mondá nagybátyám, gúnyosan kacagva. — Nyaklevessel! Fogadná bizony pityergéssel és elájulással. Tudjuk, hogy szoktak az asszonyok iitézkedni. — Nekem beszél egy sógor! Hát mikor nem tartottam én meg szavamat és fogadásomat csakúgy, mint akármely férfi, sőt még jobban ! Miben volt erősebb valaha nálamnál ? Tán még bírókban is földhöz tudnám teremteni! — Na, most ebben a melegben engedje el a próbát. Igazán nincs kedvem birkózni. — Akkor hát ne dehonestáljon — No no, én nem mondok egyebet, minthogy ha az a rosz fiú nagy hirtelen ide teremne, hát sógorasszonykám bizony tán el is ájulna! De hogy sírva fakadna és pityeregne, arra már aztán fogadni is mernék! — No hát fogadjunk! — Mibe? — A mibe tetszik. A házamba, a szőlőmbe vagy egy pár borjas tehénbe. Én mindenre kész vagyok. Hanem aztán megtartsa ám, azt mondom. Mert akárhány férfit láttam már olyat, aki nem tartotta meg fogadását. — No én megtartom sógorasszony. S hogy aztán mégis valami nagy terhére ne essék a dolog, hát ne fogadjunk valami nagyba. — Amibe a sógornak tetszik, én abba fogadok. — No jó! Nekem van egy aranyom, a sógoraszszonynak is van aranya, és pedig nem egy, hanem akárhány, abba fogadjunk. — Elfogadom, itt a kezem. — Itt az enyém is, tehát áll a fogadás. Csak ne szorítsa oly nagyon a kezemet. — Hát szorítsa maga is az enyémet. — Ha nem igaz, most jut eszembe, az én aranyom magyar arany. — Jól van, hát én is magyar aranyat teszek föl. — Tehát áll a fogadás ? — Áll. — Nem fog elájulni ? — Nem. — Nem fog sírni? — Nem. — Egyetlen könyet sem ? — Egyetlent sem. — És aztán nyakon teremti ? — Nyakon teremtem. — No, hát lássuk a virtust! Laci, jer ki! És ezzel föltárta az ajtót. Habozva, s félig mosolyogva, félig sírva léptem ki a szobába. Jó anyám meglepetve ugrott föl székéről. Darabig szótlanul meredt rám, azután hozzám lépett, kimozdulatlanul állottam. — Hát te rész fiú, így meg tudtad szomorítani jó anyádat, s eltűröd, hogy ilyen komédiát játszanak vele! Nesze! És ezzel nyakon ütött, hogy szintúgy csattant. — Nos sógor, ide nézzen, nedves-e a szemem ? — Nem a sógorasszony! Megnyerte a fogadást. — Ide hát az aranyat! — Itt van! — Hát nyertem úgy-é ? Nyert. — Hát elismeri úgy-é, hogy csak olyan erős vagyok, mint akárhány férfi. Sőt még erősebb is igen soknál ? — Elismerem ! — Noha elismeri, hát itt az aranya, és itt az enyém is! — mondá, egy fiókot föltárva, s abból egy aranyat véve ki. — Mert elvesztettem a fogadást. Jer ide szivemre terész fiú, hadd sirjam ki magamat nagy boldogságomban! — Oda rohantam lábaihoz, térdre borultam előtte, ő meg fölemelt, ölébe vont, épen oly könnyedén, mintha még mindig két-három esztendős kis gyerek lettem volna, s csókjaival és könyeivel árasztott el. Soká tartott e szent elérzékenyülés, de talán még tovább tartott volna, ha Sári asszony is újból rá nem kezdi jajveszéklését. És pedig olyan irtózatos erővel és hangon, amit lehetetlen volt kiállani. Édesanyám fölemelkedett e jajveszéklésre, megtörölte szemeit és összeszedte magát. — Hát mit sírsz, vísz még te is ? Lódúlj a konyhába, csinálj tüzet és ölj csirkéket! Hát nem látod, hogy itthon a Laci, pörköltet kell csinálni. Tudod, hogy az a kedves étele! — E szavakra Sári elkezdett hahotázni, kezeit összecsapkodni, s azután még nagyobb jajveszéklésben tört ki. Erőszakkal kellett a konyhába kitaszigálni. — No sógor, — mondá anyám félig kedélyesen, félig mérgesen, — megtréfált, hanem biztosítom, hogy nem maradok adósa. Nem viszi el szárazon. — Dehogy viszi! — kiáltám diadallal, — hisz nézze csak anyám, már is sir! — Sírok hát, — mondá nagybátyám, — te gazfickó, hanem bizony nem azért, hogy megjöttél! — Hát mért ? — kérdé kárörvendő gúnynyal jó anyám, — hát miért sír a sógor ? — Igen miért? csak mondja meg! kérdém magam is, hogy jó anyám diadalát még teljesebbé tegyem. — Hát azért sírok . . . azért sírok . . . te . . . gazfickó . .. hogy . . . hogy . . . oda nem vesztél! BŰNJEL. Elbeszélés Gerstücker után. (Folytatás.) Halálig elfáradva, de azon boldogító öntudattal, hogy kötelességének eleget tett, s e mellett magának kitűnő étvágyat szerzett, végre kevéssel két óra előtt a tanár házába visszaérkezett. — Nos , el van végezve minden ? — kiáltott ez nevetve. — Minden, mondá megelégedve a tanácsnok. — hármat hála istennek nem találtam otthon, és csak látogatójegyemet adtam át. Sajnáltam ugyan, de nem változtathattam a dolgon. Hogy még egyszer menjek, azt sem tehettem. — Hála istennek, nem találtad otthon — mosolygott a tanár, — de azért mégis sajnálod. Furcsa ember vagy, s miért vállaltad magadra és toltad másokra a nagy terhet ? A szegény ördögöknek most ismét téged kell meglátogatniok. — De édes Kunó barátom, mondá a tanácsnok, — ez nem megy másképen — a formalitást meg kell tartani, mert épen ez az, mi az emberi tásadalmat összetartja. — Soha sem hittem volna, hogy te annyira a formalitás embere légy. — Ki segíthet a dolgon, — szólt a tanácsnok vállvonva, — s épen azért ízlik most sokkal jobban az ebéd, délután pedig egész kényelmesen meglátogathatjuk a régi jó barátokat. — Kétségkívül nem keztyüben. — Hogy keztyüben nem, az magától értetik, — bizonyitá a tanácsnok — mert mig keztyűt érzek kezemen, csak udvarias vagyok, de ha lehúzom, szives és elégedett leszek. Erre az asztalhoz ültek; ebéd után a kávézás ismét a lugasban történt, miután a kis társaság elhatározta az orvost közösen meglepni, ki a tanácsnok jelenlétéről még semmit sem tudhatott, és ki régi iskolatársának kétségkívül örvendeni fog.