Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)
1868-08-04 / 178. szám
178-dik 876 Kedden, augusztus 4. Kiadó-hivatal: Pest, barsztok tere 7. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 firt Negyedévre . ... 4 irt Megjelelt a nnnephtim napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. ex. l-*cem Hirdetési díj: Negyed hasábos petitor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez évnegyedre vagy félévre ajánljuk a szépirodalom pártolóinak szíves figyelmébe. A SÁFRÁNYOS. (Néprajzi elbeszélés.) Irta: Batizfaky István. A vásár. Hazánk északi vidékeiről, a Kárpát hegység kopár magaslatairól minden évben egy csoport szegény ember húzódik le a boldogabb, az áldott rónaságra, hogy magának élelmet, kenyeret keressen Odafent a sziklás hegyek között nagyon szűk az élet a sovány szántóföld nehéz munka után is csak kévét gabnát és burgonyát terem, ami egyedüli gazdasági és fő élelme a nagyobb részt szegény lakosságnak. Van ugyan e vidéknek meglehetősen kifejlet ipara. Sűrű erdő közepén itt egy egy vasgyár kéményei füstölögnek, tompa zúgással, vagy egyhangi kopogás lármájával töltve be a völgyet; amott egy papír- vagy kőedénygyár óriási épületei tűnnek szemed elé, mig a hegy túlsó oldalán az üveget készítik vagy mélyen a föld belsejében túrnak az emberek hogy napfényre emeljék az ércet, mit a halandó eper úgy nem nélkülözhet, mint a kenyeret Mindezek mellett a sűrű lakosság egy része nem talál elég foglalkozást és keresetet, s ezért időnkint elhagyja szülőföldét, s lemegy a boldogabb rónás vidékekre, keresni, a mit tőle szegény, kopár hazája megvonz. Nagyobbára mezei munkát kereső, vagy házaló szegény nép ez. Csöndes, jóakaratú, békés honfiak, habár nemzetiségre nézve többnyire tótok, a magyarnak jó barátai, nyelvét örömest megtanulják és sajátszerű kiejtésük dacára is örömest beszélik. Még iskolamestereiktől is azt kívánják, hogy tanítsák gyermekeiket magyarul, mert hiszen, amint mondják, tótúl úgy is tudnak, s ha felnőnek, annak a kis magyar beszédnek fogják csak igazi hasznát venni, ha majdan, mint apáik, lemennek az alföldre, a jószívü magyarokhoz, kenyeret keresni. E szegény nép földmunkás osztálya, tavaszszal vagy nyáron, a szükséghez képest, kaszával vagy cséppel fölfegyverkezve, csoportonként, vándormadarak módjára, egyik a másik után, hosszú sort alakítva, húzódik le az áldott Kánaán síkjaira, melynek fölösleges bőségéből otthon maradt övéinek is remél hazavihetni valamicskét. A házalók közé tartoznak a szurtos ruhájú drótosok. Többnyire erőteljes kinézésű, izmos emberek. Egy köteg dróttal vállukon járnak egyesével, ritkán kettesével faluról falura, városról városra, s csekély keresményükből meglehetős nyomorban tengetik életöket. Az ablakosok vagy üveges tótok hátukon farámákban hurcolják az üvegtáblákat, s olcsó áron rakják be a törött ablakokat. Falukon népszerű, szívesen fogadott vendégek. Mások ismét papirost, kőedényt, faeszközöket s vidékük egyéb gyártmányait viszik az alföldre, elfogadva kereskelmi cikkeikért pénzt és gabnaneműt egyiránt. Magyar falukon egész vásárt ütnek; a menyecskék,gazdasszonyok egy-egy kancsóért, cifra tálért, kis teknőért, fadézsáért csak úgy lopva viszik a szép, tiszta búzát, nehogy férjeik észrevegyék, mert lenne akkor hadd elhadd, de ha már meg van a bútordarab, a szegény gazdának eszébe sem jut kérdezni, hogyan került a házhoz." A házalók között igen nagy népszerűséggel bírnak még az olajosok, vagy az úgy nevezett olejkárok. Pedig a rendőrség egésségi tekintetből keményen üldözi őket, elkobozza áruikat; de ők azért, habár újabb időkben számban nagyon megfogyatkozva, titokban mégis csak űzik mesterségüket. Árulják a csodaerejű balzsamot, a gyomorerősítő csöppeket, a szépítő kenőcsöt, a nehézség és veszettség ellen való orvosságot. Áruik nagy kelendőségnek örvendenek, mert a magyar falusi fehérnép sokat tart szereikre, azonfölül az olajos ugyan ki tudja dicsérni portékáját, s félig magyarosan, félig tótosan úgy ki tudja adni hasznos voltukat, hogy szinte lehetetlen a szegény falusi asszonynak ellentállani, s egy szakajtó kukoricával, babbal, lencsével több vagy kevesebb, nem gyarapítja s nem pusztítja még el a házat. Azután vannak az olajosnak biztos és állandó vevői, a kiket minden kor egész bizalommal fölkeres, a kiknél ingyen éjjeli szállást, a vizsga szemek előtt pedig védő rejtőket talál. Szegény emberek ezek mindnyájan. Portékájukat többnyire háton hordják, s télen, nyáron, esőben, zivatarban gyakorta sokat kell szenvedniük. Nyereségük csak krajcárokra megy, s ebből kell nemcsak nagy szűken megélniök, hanem egy részt mégis takarítanak, részint otthon maradt övéik, részint a már elkelt portéka helyébe új áruk beszerzésére. Hanem hátra van még e házalók egy neme, az úgy nevezett sáfrányosok. Ezek a szegény házaló osztály előkelőit képezik, már lóval és szekérrel bírnak. A kevésbbé módosak egy lovas, a gazdagabbak két lovas szekeren viszik portékájukat a kisebb városok vásárjaira. Hajdan, mikor a rendes kereskedők még nem járták úgy a vásárokat, mint most, nagyon jó dolguk volt. Kereskedtek mindenféle apróságokkal. Árultak sáfrányt, gyömbért, bosót, pipa- és tűzszerszámot, bicskát, kést, villát, tükört, szappant, szagos olajakat, gyolcsot s más effélét, s a magyar nép — megkülönböztetésül a rendes kereskedőktől — „sáfrányosok“-nak nevezé el őket. Némelyik nagyon kicsinybe kezdte, de takarékossága és szorgalma által sokra vitte dolgát, úgy hogy a sáfrányosok között 30—40 ezer fitos gazda nem volt ritkaság. A sáfrányos rendesen úgy kezdte pályáját, hogy szerzett egy durva szövetű zsákot, azzal elment az erdőbe megrakta félig bükkfa taplóval, azután elment a sziklás helyekre, összesedett egy csomó kovát vagy tűzkövet, vállára csapta a zsákot, bevitte az alsó vidéki kis városokba. Még csak 40 év előtt is nagy ritkaság és fényűzési cikk volt a gyufa, az ő portékái tehát nagy kelendőségnek örvendtek. Ha az ifjú kova-árus takarékos volt, néhány ilyen szállítmány után már kis ládácskával a hátán jelent meg a vásárokon s előbbi portékái mellé fabicska, pipa, ólom- és rézgyűrű, vidékén fából készült gyermekjáték, s egyéb apróságok voltak kirakva. Vagy sípolva járta az utcákat, úgy csőditette magához az aszszony és gyermek vevőket, elfogadva pénzt, élelmiszereket, rongyokat, melyeket a papírgyárakban adott el ismét. Az ilyen gyűrűs (ez volt közönséges neve az ilyen házalónak) igen népszerű jövevénye volt a helységeknek. A ládácska az idő folytán nagyobb lett, a portékák száma egyre szaporodott, utóbb már nehéz volt háton hurcolni, s a sáfrányossá növekedett újonc egy lovacskát szerzett s szekéren járta a vásárokat, sátort ütött szekere oldalán, s ritka élelmességgel tudott boldogulni. De ha az ilyen kezdőnek nem volt elég ügyességes szorgalma, vagy ha pálinkaivásnak adta inasát, ami gyakori eset volt, megmaradt késő öregségéig kovaárusnak s folytonos nyomorban tengette életét. Most már a sáfrányosok aranykora is lejárt. A versenyt nem képesek kiállani a tanúit kereskedőkkel, s csak itt ott lehet még látni vegyes kereskedőt köztük ; nagyobb része gyolcscsal, vászonnal kereskedik, hanem a nép azokat is, ezeket is, még mindig a megszokott sáfrányos néven nevezi. S mióta a gyufa s taplót, a kovát, acélt kiszorította, nehezebb is már azt a mesterséget megkezdeni, s a kik újabb időben házaló kereskedés e neméhez fognak, azok öröklési vagy más után már előbb némi pénzecskéhez jutottak, s így kísérlik meg vagyonkájukat szaporitan, magukat és családjukat fenntartani. Történetünk, melyet elbeszélni akarunk, még abból a korból való, mikor a felvidéki embernek könnyű volt a sáfrányos mesterséget megkezdeni Egy vidéki magyar kis városban vásár van. Örömnap, fél ünnep ez az egész környékre nézve. A városba vezető utak el vannak lepve emberekkel. Itt egy csoportban piros arcú barna lányok, vidám legények kíséretében, dal és tréfa közt húzódnak a város felé. Hintó repül el mellettök, s porral borítja be a gyaloglókat A bakon ülő úrfi meg nem állhatja, hogy egy kissé előrehajolva, szemügyre ne vegye a szép falusi lányokat. Egy vidám, mosolygó piros arc, úgy látszik, megtetszett neki; a lánykák észreveszik, egyik a másikat löki meg, mire mindnyájan elkezdenek fennhangon nevetni. Az úrfi visszahúzódik s elkezd valamit morogni a paraszt nép neveletlenségéről. Közelebb a városhoz egyre élénkebb s népesebb az út. A hajcsárok gyorsabb menésre nógatva terelik maguk előtt a marhát. Gyalogok, szekeren menők tarka vegyületben iparkodnak előre. Az ismerősök üdvözlik egymást, kívánva szerencsés vásárt, s kérve édes vásárfiát. A szomszéd falusi molnár, tarkán fölcifrázott felesége mellett, félig parasztos, félig úrias kocsin, épen a városba ér, s még előkelőbb, tekintélyesebb arcot vág, mint az az úrfi, aki a bakról előhajolva szemlélgette a vidám lányokat s elégütetlenül kapta vissza fejét. (Folyt. köv.) B Ű N J E L. Elbeszélés Gerstücker után. (Folytatás.) Egy ember, ki a hossburgi sétányra emlékeztet. Lent a kis társaság újra találkozott az öreg asszonynyal, ki itt a háznál nemcsak a gazdaságot, hanem a parancsnokságot is viselni látszott. Nem épen barátságos tekintettel nézte végig a tanárt, ki diadalmasan haladt el mellette. Berger azonban hozzá hajlott, és valamit súgott fülébe, mire tüstént barátságosabb lett és fejével bólintgatott. Eliz mindezt észrevette. Aztán a naptól sütött utcára léptek és nevetgélve és csevegve, a tanár kertje felé ballagtak. Róza és Kati, mindkettő majdnem egykorú, két festő rózsabimbó volt, kik előtt a világ még fénysugárban úszott, kik még semmi árnyékra nem találtak életök ösvényein. Enz és Klára mindketten három évvel idősebbek voltak , s e miatt higgadtabbak és komolyabak, kik mindjárt az első pillanatban, mint már mondottuk, vonzalmat éreztek egymás iránt, és azért most karonfogva, mint régi barátnők, a fiatalabbak után mentek, míg a tanácsnok, a tanár és Berger követték őket, így érték el a kertet, hol a tanár a legszívélyesebben fogadta őket. Szerette volna, ha a vendégeket újra tüstént az evéshez és iváshoz ültetheti, azt azonban a társaság a legelhatározottabban visszautasította. Kávét már szintén ittak, végre is azonban legalább azt kellett megengedniük, hogy a lugasban gyümölcsöt és bort tegyen az asztalra, hogy akinek épen kedve jön, vehessen magának belőle. Egy óra folyt el így. A férfiak a bor körül helyezkedtek el, a lánykák pedig csevegve járkáltak föl és le, míg két fiatal ember testvérekkel — Róza egyik barátnéjával — látogatásra át nem jöttek. Most már nem hagyott békét Kati: egy társasjátékot kelle kezdeni, mert az örökös fecsegés már unalmas lett. A fiatal nép természetesen mindjárt rá állott, és Berger oly kimeríthetlennek mutatta magát új és érdekes játékok rendezésében, hogy miután a levegő a kertben már hűvös is lett, mégsem határozhatták el magukat az elválásra, hanem egy akarattal a játékot még tovább folytatni kívánták.