Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-11 / 208. szám
Basankett, bármily rajongó volt is a marquis és marquisné cím után, a házassági szerződésbe vejére nézve kedvezőtlen záradékot tett azon esetre, ha ez utóbbi és neje megszűnnének egy fedél alatt élni. — Oly záradékok ezek, melyekbe Bourcel beleegyezett, s nevét alájuk írta ? — szólt közbe Florence. — A gonoszoknak is meg van az ő erényes percük, — jegyzi meg közbevetőleg Durosay. — Oly rendelkezések ezek, melyeket a marquisné sem változtathat meg, ha csak nem akar tiszteletlen lenni atyja emléke iránt, s hűtlen neki tett esküjéhez. A második ok az, hogy Bourcel játékszerül tartá zsákmányát, s óhajtá maga mellett látni ez élő fájdalmat, a szenvedés e jelképét, melyen ő élvezettel űzé lélektani tapasztalatait. Röviden : Bourcelné nem tudván már hova fordulni, a törvényszék elibe vitte az ügyet s most pöröl. — És nyerni fog, — mondá a segéd. — Talán, Florence, talán. A marquis fortélyos, ügyes. Nejét csak zárt ajtók mellett bántalmazza, csak oly emberek előtt sértegeti, kik őt nem árulják el. — A nyomorult! — suttogá az ifjú. — Sőt az áldozat szavait, félő, egyetlen tanú sem fogja támogatni. — Az lehetséges. — Az általad olvasott iratokban van-e tanúkkal igazolva bár egyetlen bántalmazása is ? — Nincs. — Úgy hát kétséges a siker. — A marquisné pőrét vesztené ? Ez annyi volna, mint kétkedni a gondviselésben ! — A gondviselésben épen nem, de a bírákban. Különben Bourcelné még egy kísérletet akar tenni férje előtt, egy szerintem eredménytelen kísérletet. Csak a szeretet összes szavainak kimerítése után szándékozik törvényes módokhoz folyamodni. De mivel az iroda még üres, és még van néhány percnyi magányunk, kedvem van, Florence, egy kérdést intézni hozzád. — Tessék, kedves főnököm. — És felelni fogsz? — Kétségkívül. — Ha úgy fog tetszeni neked. — Parancsára állok uram. — Egy idő óta szórakozott, komor vagy, te sokat dolgozol, s még többet sóhajtozol. — Ön ok nélkül aggódik. — Talán valami bánt? * — Nem, kedves főnököm. — Talán adósságod van ? — Legkevesebb sincs. — Nem vagy beteg ? — Tökéletes egésségnek örvendek. — Úgy hát szívbaj ? A segéd nem felelt; homlokát gyönge pir futá el. — Én nem kérdezlek, Florence; nem vagyom tudni, mit az emberek akarnak nekem elmondani; de ha kellemetlen helyzetben vagy, gondolj rám, mert nálamnál jobb barátod nincs. — Ön az én egyedüli barátom, — mondá az ifjú, hévvel szorítva meg Durosay kezét, ki azt viszonzá is. — Mielőtt ügyvéd lettem, én is ifjú voltam, s miként mások, vagy talán még jobban is éreztem a szerelmet. És az öreg egy elég hosszút sóhajtott, hogy abban emléket, szánalmat, s csaknem fájdalmat lehessen látni. — Én is részt vettem abban az én időmben. Egykor talán elbeszélem neked, ha elnéző leszesz. — Előre is ígérem önnek. — És most barátom, ha pénzre van szükséged, végy az én erszényemből; ha tanács, vigasz kell, kérj az én szivemből; sem egyik, sem másik nem lesz zárva előtted soha. — Köszönöm ! köszönöm! Florence nyakába borult Durosaynak, s néhány percig így átölelve zárták egymást. Az ügyvéd ráncos kézfejével megtörte kényes szemeit. — Patvarba! — mormogá, — talán sírtam is. Légy titoktartó, Florence, ne árulj el. Ha gyanítanák a palotában, hogy Durosay, az ügyvédek dékánja, a találékonyság Nestora egészen az elérzékenyülésig megfeledkezett magáról, nagy ég! mily gúnyzápor érne! elveszteném híremet! A öreg visszatért irodájába. IV. Florence közel két év óta lakott már a Saint- Germain külváros egyik tágas, de magányos házában. Azon körülmény, hogy lokaz irodától távol esett, egésségi szempontból inkább hasznos, mint kellemetlen volt. Az ülve dolgozóknál a naponkinti séta olyan, mint a biztosító szelep a gőzgépnél: megelőzi a bomlást. Másrészt az ügyvédsegéd együtt találta e városnegyedben mindazon feltételeit az elszigeteltségnek, melyek természeti hajlamaival leginkább megegyeztek, s gyermekkori szokásainak leginkább megfeleltek. Egy szerény külsejű ház harmadik emeletén, s utcára nyílva, bírta ízlésének megfelelő lakát, mely előszobából, étteremből, hálószobából s egy elfogadó teremből állott, hol ő dolgozni szokott, s melynek egyetlen ablaka egy vasrácscsal kétfelé osztott erkélyre nyílott, minek folytán ez erkélyt nem használó kizárólag egyedül. Szobáját egyetlen ékített állvány, szekrény, vagy régi falszőnyeg sem diszité. Egész bútorzata tölgyfából állott s préselt bőrrel volt bevonva, de ízletesen és jól gondozva; függönyei nyáron úgy mint télen fehér muszelin volt; a falon Van Dyck, Murillo és Rembrandt néhány képének másolata függött, köztük Ary Schaeffer, Delaroche, Vernet Horace és Ingres képei acélmetszetben. Végül egy termetes, hangdús, Erard kezei alól került zongora képezé felkét az egyszerű, de kellőleg fölszerelt laknak. Az ügyvédsegéd költekezései, ízlése nem idomultak a divat ingékonyságához. Fényűzése virágokban állott. Eldorádója, büszkesége az erkély volt. A kis pásztor ez átváltozásban sem feledte el egykori barátnéit. Nem tehetvén, mint egykor, hogy a virágokat természetes talajukban ápolja, most megkisérlé azokat honosítani. Megfosztva a szellőtől, napfénytől, harmattól és szabadságtól, önmagával együtt fogságba zárta azokat. Reggelenként, mielőtt hivatalába ment volna, utósó istenhozzádja, utósó pillanata a virágoké volt; visszatértekor első tekintetét, első gondolatát ismét azoknak szentelé. Egész lényét egyetlen eszme tarta elfoglalva, mert az elfogultság az egész embert igénybe veszi. A színészt a tapsok, a pénzügyért a jólét, a katonát a dicsőség, a a diplomatát a becsülés, a szónokot a népszerűség vezeti. Florencet a virágok vezették. Beköltözésekor a szomszédos lak, mely sajátságos fekvésénél fogva az övével egy irányban volt, még lakatlanul állott. Legalább igy vélekedett az ügyvédsegéd, mert mi zajt sem hallott, s a közös erkély üres volt. E két, köbül és öntött vasból készült erkély az épület homlokzatának egy negyedét foglalta el. (Folyt, köv.) Pozsony nevezetességei. ii. Ha a gőzhajóval érkező utas, kiszállva, balra tekint, azonnal szemébe ötlik egy halom duodez kiadása, jobban mondva, egy kis földhányás, melynek kőbalustrade-ján belül vígan tenyész a burján. — Ez a koronázási domb, szintén egyik nevezetessége Pozsonynak. Pedig nem valami sokszor taposta a szent István kardjával négy világrész felé szelő magyar király büszke paripája. A halmot Mária Terézia építteté 1775 ben, de mindjárt fia IIdik József nem vette igénybe, hanem ennek öcscse , IIdik Lipót Pozsonyban koronáztatván magát 1790-ben, mint szintén V. Ferdinand is 1830. szept. 28-án, — e halomról villogott szt. István kardja a világ négy tája felé. — Azóta pusztán, elhagyottan áll. De mi keressük föl, üljünk le kissé sorompóláncára, s tartsunk egy kis szemlét. Gyönyörű látvány ! Előttünk a széles kék (vagyis inkább zöld) Duna, túlnan az „Au“ hatalmas fái integetnek hivólag. Szemünk előtt visz át egy száz ötnél hosszabb hajóhíd, melynek közepén szent megadással áll az obngát Nepomuk szent János. De mi ez mindazon élénk hemzsegéshez képest, mely a hídon észlelhető. Mintha nem is pozsonyi volna e híd — itt élet és élénkség van. Az ünneplők a ligetbe tartanak. Mennyi borotvált áll, halbstockholter cilinder, menynyi pantalló, de mennyi „Schäfferhut“ is, és alattuk a legmosolygóbb, legüdébb arcok. Sehol a világon nem lelni üdébb pitt az orcákon, gyöngébb, fehérebb arcbőrt, mint a pozsonyi szépeken. Amit másutt rizspor, kendőző szerek tesznek, azt itt az enyhe égalj, a portól ment üde levegő és árnyas fák varázsolják elő. Ezt a magtár formájú épületet ott szintén egy szép hölgy , Mária Terézia épittete Csakugyan takarékmagtárnak volt szánva. Nem jővén azonban oly szokatlan helyzetbe a nemzet, hogy valamit takaríthasson is, most utászok raktára. Nin régi ismerősök, ti is megvagyok még? A pozsony-nagyszombati első magyar lóvonatú vaspálya szerény kinézésű rozzant vagyonjai. Oh, hogy ide néznétek közúti vaspálya részvényektől szédelgő, az alterumtantum nyereség reményében ringatódzó feleim ! E rozzant kocsik ékesebben prédikálnak Jónás prófétánál, s bár el nem nyelték a cethalat — de elnyelik az évenkinti osztalékot „mit Putz und Stingel.“ E modern Minotaurusok a részvényeseket már egészen megősziték ; ha jól megy, jövedelmeznek egy százalékot. De kószáljunk kissé a városban szerte. Mindjárt a sarkon egy díszes épület, a „nemzeti szálloda“, balra terül el a sétány, jobbra a színház és redout szabadon álló épülete, és szemben véle a Notredamei szüzek vakolatlan komor zárdája. Ellentétnek elég kirívó. — Az országháza négyemeletes épület, mely 1753 ban épült, és 1848 ig sok nevezetes szóharc színhelye és sok esemény bölcsője volt. Nem ártana a rátótiakkal borsón tolatni el Pestre. A városháza egy már 500 év óta fennálló ódon épület, melyhez közelebb megvették a szomszédházat is, mert hiába, a tizenkilencedik század mindenfelé nagyobb tért követel. E városháza is valóban nevezetes esemény színhelye volt. Amit nem egy tanácsosnak nem egyszer kívánt az ügyefogyottak tekintélyes serege, hogy hát: „allez vous promenez!“ — ez csakugyan teljesült itt egy tanácsossal. Árvák ellen hamisan esküvén, e szavainál: „Isten engem úgy segéljen, különben vigyen el az ördög“ —■ egyszer csak ott termett az, fogta a tanácsost üstökénél fogva, s ajtót sem keresve, keresztül vitte a falon. A ki nem hiszi, ott láthatja máig is a tanácsos képének ez excursioban történt lenyomatát. Magam is jó emlékben tartom ez ódon, sötét padlózatú termet. — Engem ugyan el nem vitt egészen az ördög, de jussomba szó a mi szó ugyancsak bele markolt. Pozsonynak annyi temploma van, hogy egy lélekzetvétellel el sem lehet számlálni. Bízvást jelezhetne Pesttel, jutna is, maradna is. Legnevezetesebb a főegyház, 1090-ben szent László alatt négyszögletű kockakövekből épülve. Impozant góth épület, melyet közelebb újítottak. E székesegyház számos koronáztatást látott. Az ausztriai házból származott királyoknak — I. Ferdinánd kivételével, ki még Fehérvárott koronáztatott 1527. nov. 3 án — Pozsony volt koronázási helyük, és azóta Magyarország történetének a legtöbb nevezetesebb mozzanata Pozsonyhoz van fűzve, ahol századokig gyalulták a deszkákat a mai közösügyes bölcsőhöz. IIdik Mátyás ide hozta az 57 évig országon kívül tartott nemzeti szent ereklyét, megkoronáztatván magát vele 1608-ban. Itt törték el az arany bulla nevezetes záradékát. Itt kiáltottak vért és életet a fenyegetett Mária Teréziáért. S végre itt hozták a 48-iki törvényeket. De a történeti emlékek szövevényéből térjünk vissza a székesegyház hatalmas boltozata alá, hol oltárkép gyanánt Donner híres szobrász műve: Szt. Mihály lovagszobra áll, s 100 mázsát nyom. Ez a templom védszentje. Szobra 1734 ben készült. Sok kopott zászló és egyéb diadaljel látható itt, és sok nevezetes ember, köztük Pázmány Péter (az 1637. márc. 1- én elhalt nagyhírű bíbornokérsek) s a Pálfyak ősei nyugszanak itt. Benne lévén a templom látogatásban, fölkeressük a ferenciek templomát és zárdáját is, melyet IVdik László építtetett, s hol a sarkantyús lovagokat ütötték föl. Ha jól számítottunk, Pozsonynak tizennégy katholikus, két protestáns temploma, hat zárdája és egy zsinagógája van. Van hát elég. De előttem mindnyája közt legkedvesebb a mély út kápolnája, (Tiefen-Weg Kapelle) regényes ponton a város fölött, honnan gyönyörű kilátás nyílik, többi közt a Mühlauba, honnan egy nevezetes ember hire ragyogta be a világot — a híres Grásl név, melynek később fölmagasztalt viselője mühlaui molnár volt. A Tiefenweg kápolna felé (mely a szerelmes lánykák rendes zarándokhelye) vallásos rérzületet kap a hitetlen is, oly szép a természet! Én is, — 830 —