Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-11 / 208. szám
208-dik SZ. Péntek, szeptember 11. Kiaátó-hivatal: Pest, barátok tere 7. n.Ötödik évfolyam 1868. félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelent ünnep útim napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-je én. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Sötét lovag. Vadul süvölt a fergeteg. . . . Mit mond az ész , nem érti meg, S titkos szava még titkosabb, Titkát az éj jobban födi — Hová, hová sötét lovag? „Hová megyek ? azt kérdezed ? Oltár előtt fogni kezet Menyasszonyommal, még ma tán Örökre összeköt a hit !” A palotához hogy elér: Szivében forr, lázong a vér ; A palotának ajtaja Betéve van, bezárva van. „Nyiss ajtót!“ »Ki vagy?“ „Idegen, Nem jó itt kinn a hidegen — Benn, hallom, zaj van és zene, Hej őr ! nyiss ajtót, hallod-e ?“ A kulcs a zárban csikorog, Az ajtó sarkon nyikorog, És a lovag ahogy belép : Szivébe, ég a fájdalom. „Hej, szolga! — mondd, mi szól amott?“ „Víg zaj, zene, jól hallhatod — Kényes, fényes lakodalom, Eredj, mulass, táncolj te is !“ „— Mulassatok, mulassatok, Vigadjatok, táncoljatok, Én is megyek, hanem elébb Megélesítem kardomat!“ „Mulass, mulass, te csalfa lány, Én nem vagyok tolvaj, zsivány ; Ne félj, téged nem bántalak, Csak azt, ki tőlem elrabolt ! Húzz kardot te, gyáva gyerek ! Vigyázz, hogy meg ne öljelek, Vigyázz, hogy meg ne halj elébb, Mint e leányt megcsókolod !“ Egymással szembe szálltak ők , Alattuk reszketett a föld, És minden kardcsapás után Sikoltozott a levegő. És ott küzdenek éjfélig, Vértől piros lett mindenik : Mig végre is az ifjú férj A földre hullt — élettelen ! „Megöltem ifjú férjedet, Özvegy levél — ez érdemed ; Ha én boldogtalan vagyok, Légy az te is — boldogtalan!“ Vadul süvölt a fergeteg. . . . Mit mond az ész , nem érti meg, Az özvegy sír, a férj pihen, És céltalan megy a lova' — Hová, hová sötét lovag ? Kiskigyósi. HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) Írta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Húszezer frank végtelen összeg annak, ki húsz frankkal sem rendelkezhetik. Honnan lehetne előteremteni ez összeget? Elégséges a jóakarat, a szorgalom és kitartás ily feladat megoldására ? Ha rejtett kincset tudnék valahol, körmeimmel is kiásnám, de a kék lángocskák nem lobognak mai világban elásott, penészes tallérok fölött. Hasznos vállalathoz foghatnék, kicsiben, szorgalmasan gyűjtögetve filléreimet, de fáradságom eredményére legalább húsz-harminc év kivántatnék. Harminc év nélküle, harminc év szívem gyászos özvegysége alatt. Nem, nem hisz ez életfogytig való rabsággal fölcserélt halálos ítélet volna ! Ilyen s hasonló gondolatoktól gyötörve, véletlenül egy hírlapra pillanték, mely asztalomon hevert, s melynek hirdetési rovatában néhány koromfekete betű, utóbb egy szó, végre egy egész sor domborodott szemeim elé; e jelentékeny szó a homburgi bank vala. Igen uram, a homburgi bank, mely egyedül nyújtható reményt imádottam kezére. Határzatom villám módjára fogamzott, s elszántam magam e lépésre, bárha soha sem mérkőztem volt még a vak szerencsével, s benső ellenszenvvel, sőt gyűlölettel viseltettem a játék iránt. A cél szentesítendi ezúttal az eszközt, gondolom, s ha sikerül bizonyos összeget nyernem, kitartó szorgalmam és munkásságom által lerovandom polgári kötelességemet, kiirtandom e sötét hézag emlékét, melybe kényszerülve sodortattam. Pénzzé tettem bútoraimat, könyveimet, egész szerény örökségemet, s ide jövök szerencsét próbálni. Az ifjú arca ez alatt elkomolyodott és zaklatott kebléből egy sóhaj fakadt. — Uram, — szólt percnyi szünet után, — ön tudja a jelen eseményeket, de a mit ön nem gyaníthat, ez ama lelki kín, ama lázas gyötrődés, mely e rút mesterséggel jár. Naponkint remények közt ébredni, s naponkint csalódni, iparlovagok és játékosok közt tengődve, kik szivünk nemesebb lendületét sem értik, kik részvétlenül fordulnak el tőlünk mostoha sorsunkban, s erszényünk után nézik becsünket, szóval remegve, szomjas vágygyal pénz után sóvárogni, melyet egyéni hajlamunk megvet, s melynek keresetét a végzet szabta elénk! Lázas tehetetlenségben, majd hüle módjára lesni a sors kegyét; óh, van ebben valami lealázó, mit ön soha sem érzett, ki csak mulatságból játszik. Az ifjú szabályos vonásai eltorzultak és tompa lángon folytatá : — Most már értheti ön pénzszomjam indokát, a nyerészkedési vágyat, melyen megbotránkozék, s veszteségem fölötti csüggedtségemet. — Sokat vesztett ön ? — kérdem illetődve. — Sokat, csaknem mindent, a reményt a boldogság küszöbén. Oh mert el kell önnek mondanom, hogy kedvező szerencsém folytán már nem sok híja vala ama végzetteljes összegnek; a dijmárkám fiókja, a veszteség, egy életüdv. — S mit szándékszik ön most cselekedni? — Sérdem érdekelten. — Újból épitni, mit a sors lerombolt, lassan, ivatosan, fillért fillérre gyűjteni, próbálni, diadalmas- ;odni, vagy meghalni e tanfalusi kín alatt. — S mióta tartózkodik ön itt ? — Fél éve. Fél éve változó küzdelem, remény s kétségbenesés közt. Gyakran valók már ama ponon, hogy a sorson diadalmaskodjam, de a kacér szeencse mindig elhagyott, most újból kezdem nehéz lukámat, kitartó és türelmes leszek, megelégszem sekélyebb összeggel naponkint, a jutalom dija simázottam emléke bátorilni fognak. E bizarr elbeszélés fölforgatta lélektani fogalmimat gyökerestől, s azt kérdem magamtól, ha e szerep, visszás őrültsége dacára, nem igényel-e több erélyt és bátorságot, mint az erőtlen lemondás ? ! Kétségkívül az emberi szív nem mindig választ-hatja szabadon céljai eszközét, s meglehet, ahhoz ki- ' vántatik legtöbb erő, mi ízlésünkkel és hajlamainkkal merő ellentétben áll. — Barátom, — szólok nehány percnyi gondolkozás után, — örömest nyújtanék önnek vezér-szövetneket helyzete tömkelegében, de vannak körülmények, midőn tanácsot nem adhatunk. — Pályám ki van jelölve, — szólt csüggedten — s ez: küzdeni a sorssal, nem mint viador a homok terén, ki vérző sebei közt is tapsokat arat, hanem lenézetve és kárhoztatva, ha elbukom. —Mi engem illet, ön visszanyerte becsülésemet. — Köszönöm, uram. — Még csupán egyet. Meg van-e győződve annak szerelméről, kiért ízlése és hajlamai ellenére e lélekölő és viharos életet folytatja? — Oh igen, — kiálta föl lelkesülten — ő szeret hiven és osztatlanul. Lelkem sejtelme súgja. — Hol tartózkodik most e nő ? — Csupán azt tudom, hogy atyjával elutazott. Ennek is véletlenül jöttem nyomába, miután igéretetemet beváltva, nem találkozom többé a fiatal hölgygyel. — Isten önnel, — szólok, — én, fájdalom, nem vigasztalhatom önt küzdelmei közt, holnap már utazom. — Isten önnel, — rebegő csüggedt hangon. Az ifjú elbeszélése meghatott, bizarr helyzete a rendkívüliség érdekével bírt. Oly ember, ki kedvese selyemfürteiért, forró csókjaiért, liliom kezecskéért játszik ! Lehet-e ennél tragikomikusabb ? Lelkemre, az első halandó, kinek házi boldogságát csupán a játék alapíthatta meg. Másnap reggel elutazásom előtt még egyszer a játszóterembe léptem, az ifjú szokott helyén ült, sápadt arca remegve kisérte a golyó pergését, mely változó szeszélylyel keringett. (Folyt. köv.) A KETTŐS ERKÉLY. P. Juillerat beszélye. (Folytatás. Gyakran a legjobbak távoznak, s a legroszabbak maradnak. Lord Basankett az örökkévalóság utaira lépett. A marquis nem követte őt, mert csak könyyű sebet kapott. E szerencsétlen esemény után, menekülve az egyetlen akadálytól, mely őt még némileg gátolta, A marquis nem ismerve korlátot, hideg nyakassággal került belőbb a rajta mindinkább erőt vevő kicsalongásokba. Körülvéve egy minden fajból, mindennemű cselszövökből, minden korú és alakú kaandorokból egybegyűjtött társasságtól , a leghamarabb örömökbe merült. A gyarmat, mely e közben sem nézheté a dolgokat ostobáél, sértve érzé magát, kényszerité a marquist, hogy vagyonát ruházza át stelezőire. Hajót bérelt tehát, s távozott nejével, s mindig hű és engedelmes volt, bárha férje pazarjai és atyjának öngyilkossága miatt lelkében megárt is. Párisban palotát vásárolt, s azt fényűzőleg endezte be. E palota az, melyben ma is lakik. Megrkezése óta Bourcel ismét fölvevé nemtelen szokáait; iszik, játszik, s minden véteknek, minden dorbéolásnak istene lett. Sőt többre vetemült; nem elégelén meg neje kínzását, még tivornyáinak is tanújává karta azt tenni. — Gyalázat! — mormogá az ügyvédsegéd. — Phana esdekelt, tiltakozott, aztán tűrte. Emezrőszakoskodások és megaláztatások után, magánkiül a vágytól: feledni és feledtetni, térden állva, összeüt kezekkel kérte, hogy bocsássa őt valamely ismertlen menhelyre, vagy engedje zárdába temetkezni, Jources megtagadta két ok miatt: először, mert lord !