Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-12 / 209. szám

209-dik SZ. Szombat, szeptember 12 Kisidó-hivatal: Pest, barát­ok­ tere 7.SE.Ö­tödik évfolyam 1868. Előfizetési dy: Félévre..................8 frt. Hegyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az. 1-e- en. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. HARC HÚSZEZER ÉRÁNKÉRT. (Beszély.) Irta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Frankfurtba érve, a nyájas ügynökre ismertem, ki az indóházban sétálgatott, s ki, ha nem csalódom, kevésbbé udvarias és megelőző volt ezúttal. Utam célja a távol Nápoly volt. Nem fárasztom önöket apró részletekkel. Génuá­­ból gőzösön haladtam a déli partok felé. „Primo ve­der Napoli pei mori.” Nincs ebben semmi túlzás. A nápolyi élet hasonlít ama klasszikus drámákhoz, me­lyeket soha meg nem ununk. Hiába láttad Shakes­peare „Romeo és Juliá“-ját ötvenszer, tanultad meg Desdemona szerepét könyv nélkül, e művek bonyo­dalmai mindig érdekelni fognak, s mindig sajátságos benyomásokat idéznek elő. Hiába laktál évekig a Strada di Toledoban, hiába ismerkedtél meg e nép mulatságaival, szoká­saival, a napégette lazzaroni eredetiségével; a nyug­talan tömeg látása, a bájos hölgyek le a naiv virág­árusnőig, ki habozás nélkül nyújtja, tűzi gomblyu­kadba ama bokrétát, melyet nem kértél, melyre semmi szükséged, s melyet végre mégis elfogadsz egy pár szép szem, egy nyájas mosoly kedvéért: mind­ez sajátságos, érdekes marad. Nemzedékek rendre rójják le e város iránti bá­mulatot és lelkesedést, a a Chiara körül csapkodó hullámok ki nem fogy­nak melódiáikból, a narancs­­ligetek nem várják a tavaszt, hogy illattal fűszerez­zék a levegőt, s a Vezúv, e vén pyrothecnikus, tűz­­röppentyüivel tetézi az élvet, mig bősz szeszélyében drágán fizetteti olykor, a­min annyi nemzedék ingyen mulatott. Örömmel emlékszem ama napokra, vagy helye­sebben szólva, pompás éjekre, melyeket e városban töltöttem. Huzamos­ tartózkodásom dacára folyvást ven­déglőben laktam, néhány ismerős kedvéért. A piacra néző közös erkély volt a gyálpont, hol a szállók találkoztak. Rendesen utósa maradtam e helyen, olykor vi­­radtig. Egy este előadás után ismét az erkélyre menek, az éj frisseségét élvezni. Az est pompás volt, a csillagok fényesen ra­gyogtak ama páratlan boltozaton, melynek azúr kékjét hazánkban nem bámulhatjuk. A spanyol styl­­ben épült ház­ak a hold fényében szelid vonalakban bontakoztak ki az éj burkából. A szokott látogatók már elszéledtek volt, csak egy öreg úr ült még az erkély szögletében, ősz fürteit a szellő lengette, s méla arca bánatosan hajt­ott kezére. — Nem látja ön a lávát tűzfolyamként hömpö­lyögni a Vezúv ormain? — kiáltok ellentállhatlan lelkesedéssel. — Uram, — felelt az agg közönyösen, — engem mi sem érdekel. — Ön tán beteg ? — kérdem megbocsátható kíváncsisággal. — Valóban nem, s ha az is volnék, ez még nem tenne annyira fogékonytalanná; gyermekem álla­potán aggódom. Átláttam, hogy minden további kérdés szerény­telenné válnék, de az agy szenvedő kifejezése annyira érdekelt, hogy szó nélkül nem hagyhatom. — Vigasztalódjék ön, ha gyermeke beteg, a jó lég üditő befolyással leend rá. — Nehezen hiszem. — Mellbajokra Nápoly csalhatlan gyógyszer, s ha netalán . . . Az illem tiltó bővebb puhatolódzásokba eresz­kednem. Szótlanul ültünk néhány percig. Az ismeretlen merengés közben szivarra akart­a gyújtani, de a szellő elolta mindannyiszor gyufáit, égő havannámat ajánlom föl. Ez az udvariasság néhány mindennapi szóvál­tásra adott alkalmat. — Rég van ön Olaszországban ? — kérdé az agg. — Alig pár hete, Németországból jövök. — Ah! az az én hazám, — téve hozzá egy só­hajjal. — Gyakran megfordul ön ott ? — Valahányszor körülményeim engedik, az utazás átalában kedvenc szórakozásom, mert nőte­­len vagyok, s otthonom sivár... — Ön tehát nőtelen ? — Fájdalom! — Ellenkezőleg, a legjobb tanács, mit adhat­nék, az, hogy soha se nősüljön. — Miért ? — Azon egyszerű okból, mivel ha háztájunkat nem szeretjük, pokollá változik, ha pedig szeretjük, ha szivünk egész melegével ragaszkodunk ama lé­nyekhez, kik környeznek, a sors egy vagy más úton megzav­arja boldogságunkat, s az a szenvedés, mely­­ őket éri, oly mélyen sújt, főként ha leggyöngédebb ápolásunk mit sem segíthet, vagy épen atyai intézke­désünk, legjobb szándékunk mellett csalódtunk, s mi levő­k önkéntelen okai szenvedéseiknek. E percben egy fiatal hölgy jelent meg az erké­lyen, ki nem lehetett más, mint az ősz leánya. Vonásain a szenvedés kifejezése ült, mely merő ellentétben állott éveivel. Olykor egy-egy gyönge költej sejteté, hogy gon­­dos ápolásra van szüksége. Termetének finom kör-­­ rajza, a szelid, nyájas kék szemek, a szőke fürtök árja s arcszinének föltűnő fehérsége rögtön elárul­tak eredetét. Csak az ős­lovagvár, a ködös cserlombok sutto­gása s a bárdok dicsőítő éneke hiányzott még, hogy ama deli szüzek egyikét juttassa eszünkbe, kiért a páncélos lovag lándzsát tört. Az agg atyai szeretete egész büszkeségével mu­­tatá be lányát. Elmondtuk neveinket, a e perctől fogva jó isme­rősök lévén­k. Gyakori kirándulásainkat többnyire együtt Egyik júliusi estén, szokottnál későbben jőve haza, midőn függő kertjébe kilépett, nem kevéssé lepte meg Florencet az átcsapó s előtte szokatlan illatát. Némi körültekintés után észrevette, hogy a szomszédos pusztaság néhány óra alatt meglepőn kizöldült. Virágcserepek, különböző alakú és terja edények lepték el a még reggel üres erkély kockáit, s a cserepekben részint hervadt, részint üde virágok díszelegtek, földiszitve s jól gondozva. Ez illatos és zöld csoportozat megválasztása és elrendezése gyön­géd figyelmet, bámulatos jártasságot és emelkedett ízlést árultak el annyira, hogy lehetetlen volt fel nem ismerni a női kéz nyomát. Florencenek tehát szomszédnője volt. E pillanattól kezdve az ügyvédsegéd léte za­­vartabb lett. Virágai inkább vetélytársat, mint test­vért nyertek, és ha azok iránt megkettőzé figyelmét, s szorgosabban öntözé, azt nem egyedül sajátjai miatt tévé, s nem egyedül az ő személyes érdeke, élvezete vezette. A nélkül, hogy vonzalmát lényegé­ben megváltoztatta volna, figyelméből veszített, ha­bár nem csökkent is gondossága. A gyakori szemle megzavartatott, s pillanatainak egy harmada a szem­tettük. Adél látszólag nem igen lelkesült a vidék szép­­szédban talált nyugpontot. Szegény virágok, a hő­ségén, s úgy tetszett, mintha a legelragadóbb lát- l­ett hogy cél gyanánt szolgáltak volna, eszközökké ványok csak alig érdekelnék, de rövid buvárlat után lettek. nyomára lehetett jönni, hogy e tetszőleges közöny Szomszédnő, ki a tavaszi reggeleken ablakánál alatt lelkülete egész fogékonyságát megörzé, s fel­­idézik, ki a nyári alkony beálltakor ott könyököl, lennének kevéssé közlékeny természetét valódi ben-­­ kit a téli homályos napok az ablakhoz csalnak, s ki főség pótolja, őszszel egyik ujjával fölemeli függönyének egy­re-Egy véletlenül ellebbent sóhaj , egy méla mo­­dörét, — egy ily szomszédnő, bárba hangja kevésbbé súly, melyre rá lesni s melyet fürkészni kellett, el­­csengő,arca kellemes, s ujja kevésbbé csinos, bizonyá­­árulták olykor, hogy szenved, s e szenvedésben a fa nem csekély érdeket kelt a körül lakókban. De fájdalom, mondhatni a temető költészete rejlett, pár­­oly szomszédnő , kinek hangját egész évszakon rosúlva a fiatalság bájával, át nem lehet hallani, kinek ablaka légmentesen el E sajátságos hangulat rejtélyén gyakran törtem van zárva, függönye lebocsátva, ki csak azon titok­fejemet. Egy szép délután a Vezúvot megjárva, fárad­tan érkezünk vissza a hegy aljához, hol lovainkat pi­henni engedtük, miután a láva formátlan szirtein rendkívüli ügyességet fejtettek volt ki. Én és ismerősöm egy fügefa alá telepedtünk. Adél kaktuszokat szedett a völgyben. — Nem találja ön, — szólok az agghoz, — hogy lánya darab idő óta ritkábban köhög ? — Orvosok állítása szerint e baj nem is volt lé­nyeges, a­mi aggaszt, az kedélyhangulata. — Nem gyanítja ön e levertség okát ? — De igen, —■ szólt az agy egy sóhajjal. — S nem áll-e hatalmában orvosolni azt ? szerűség által árulja el magát, melybe burkolózik, ki épen oly gonddal rejtezik, mint mások mutogat­ják magukat, ki violát, liliomot, gyöngyvirágot ápol, — egy ilyen szomszédnő bizonyára magasb befolyást gyakorol a szomszédos emeletekre. Az, ki mutatja magát, vonzó ; az, ki rejtezik, ellenállhatlan ; az egyik tetszelgő, a másik hódító; az egyik szeszélyes, a má­sik szenvedélyes; az egyik a siker kalászait szedi, a másik győzelmet arat; az egyik megzavarja a főket, a másik álmodoztatja a­ lelkeket. Florence tehát éjjel és nappal álmodozott szom­­szédnőjéről, és már csaknem meg volt a két erkély között a néma csevegés, társalgás, melyben a virá­gok voltak a betűk és szellemek, az ürügy és alka- — Fájdalom, nem. — E rejtély szerfölött érdekelne... — Nincs okom eltitkolni ön előtt, — szólt az agg,­­ aztán meggyőződvén lánya távollétéről, igy folytatá : — Körülbelől féléve Adél egy fiatal emberrel ismerkedett meg a legártatlanabb, gyermekies mó­don, s a nélkül hogy sejtettem volna, a fiatal szivek­ben komoly és mély vonzalom támadt, melyre én azonban semmi súlyt sem fektetek, elannyira, hogy midőn véletlenül nyomára jöttem, múlékony és perc­nyi föllobbanásnak tekintvén mind a két részről, min­dent elkövettem annak elfojtására. Először is a fiatal embert kellett eltávolítnom a háztól, ugyanazt, ki lá­nyomat szerette, s ki . . . E percben az agg félbeszakasztó beszédét, miu­tán Adél, az új elhullott kaktuszok piros nyomain ha­ladva, felénk közeledett. (Folyt. köv.) A KETTŐS ERKÉLY. P. Juillerat beszélye. (Folytatás.)

Next