Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-12 / 209. szám
209-dik SZ. Szombat, szeptember 12 Kisidó-hivatal: Pest, barátok tere 7.SE.Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési dy: Félévre..................8 frt. Hegyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az. 1-e- en. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. HARC HÚSZEZER ÉRÁNKÉRT. (Beszély.) Irta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Frankfurtba érve, a nyájas ügynökre ismertem, ki az indóházban sétálgatott, s ki, ha nem csalódom, kevésbbé udvarias és megelőző volt ezúttal. Utam célja a távol Nápoly volt. Nem fárasztom önöket apró részletekkel. Génuából gőzösön haladtam a déli partok felé. „Primo veder Napoli pei mori.” Nincs ebben semmi túlzás. A nápolyi élet hasonlít ama klasszikus drámákhoz, melyeket soha meg nem ununk. Hiába láttad Shakespeare „Romeo és Juliá“-ját ötvenszer, tanultad meg Desdemona szerepét könyv nélkül, e művek bonyodalmai mindig érdekelni fognak, s mindig sajátságos benyomásokat idéznek elő. Hiába laktál évekig a Strada di Toledoban, hiába ismerkedtél meg e nép mulatságaival, szokásaival, a napégette lazzaroni eredetiségével; a nyugtalan tömeg látása, a bájos hölgyek le a naiv virágárusnőig, ki habozás nélkül nyújtja, tűzi gomblyukadba ama bokrétát, melyet nem kértél, melyre semmi szükséged, s melyet végre mégis elfogadsz egy pár szép szem, egy nyájas mosoly kedvéért: mindez sajátságos, érdekes marad. Nemzedékek rendre rójják le e város iránti bámulatot és lelkesedést, a a Chiara körül csapkodó hullámok ki nem fogynak melódiáikból, a narancsligetek nem várják a tavaszt, hogy illattal fűszerezzék a levegőt, s a Vezúv, e vén pyrothecnikus, tűzröppentyüivel tetézi az élvet, mig bősz szeszélyében drágán fizetteti olykor, amin annyi nemzedék ingyen mulatott. Örömmel emlékszem ama napokra, vagy helyesebben szólva, pompás éjekre, melyeket e városban töltöttem. Huzamos tartózkodásom dacára folyvást vendéglőben laktam, néhány ismerős kedvéért. A piacra néző közös erkély volt a gyálpont, hol a szállók találkoztak. Rendesen utósa maradtam e helyen, olykor viradtig. Egy este előadás után ismét az erkélyre menek, az éj frisseségét élvezni. Az est pompás volt, a csillagok fényesen ragyogtak ama páratlan boltozaton, melynek azúr kékjét hazánkban nem bámulhatjuk. A spanyol stylben épült házak a hold fényében szelid vonalakban bontakoztak ki az éj burkából. A szokott látogatók már elszéledtek volt, csak egy öreg úr ült még az erkély szögletében, ősz fürteit a szellő lengette, s méla arca bánatosan hajtott kezére. — Nem látja ön a lávát tűzfolyamként hömpölyögni a Vezúv ormain? — kiáltok ellentállhatlan lelkesedéssel. — Uram, — felelt az agg közönyösen, — engem mi sem érdekel. — Ön tán beteg ? — kérdem megbocsátható kíváncsisággal. — Valóban nem, s ha az is volnék, ez még nem tenne annyira fogékonytalanná; gyermekem állapotán aggódom. Átláttam, hogy minden további kérdés szerénytelenné válnék, de az agy szenvedő kifejezése annyira érdekelt, hogy szó nélkül nem hagyhatom. — Vigasztalódjék ön, ha gyermeke beteg, a jó lég üditő befolyással leend rá. — Nehezen hiszem. — Mellbajokra Nápoly csalhatlan gyógyszer, s ha netalán . . . Az illem tiltó bővebb puhatolódzásokba ereszkednem. Szótlanul ültünk néhány percig. Az ismeretlen merengés közben szivarra akarta gyújtani, de a szellő elolta mindannyiszor gyufáit, égő havannámat ajánlom föl. Ez az udvariasság néhány mindennapi szóváltásra adott alkalmat. — Rég van ön Olaszországban ? — kérdé az agg. — Alig pár hete, Németországból jövök. — Ah! az az én hazám, — téve hozzá egy sóhajjal. — Gyakran megfordul ön ott ? — Valahányszor körülményeim engedik, az utazás átalában kedvenc szórakozásom, mert nőtelen vagyok, s otthonom sivár... — Ön tehát nőtelen ? — Fájdalom! — Ellenkezőleg, a legjobb tanács, mit adhatnék, az, hogy soha se nősüljön. — Miért ? — Azon egyszerű okból, mivel ha háztájunkat nem szeretjük, pokollá változik, ha pedig szeretjük, ha szivünk egész melegével ragaszkodunk ama lényekhez, kik környeznek, a sors egy vagy más úton megzavarja boldogságunkat, s az a szenvedés, mely őket éri, oly mélyen sújt, főként ha leggyöngédebb ápolásunk mit sem segíthet, vagy épen atyai intézkedésünk, legjobb szándékunk mellett csalódtunk, s mi levők önkéntelen okai szenvedéseiknek. E percben egy fiatal hölgy jelent meg az erkélyen, ki nem lehetett más, mint az ősz leánya. Vonásain a szenvedés kifejezése ült, mely merő ellentétben állott éveivel. Olykor egy-egy gyönge költej sejteté, hogy gondos ápolásra van szüksége. Termetének finom kör- rajza, a szelid, nyájas kék szemek, a szőke fürtök árja s arcszinének föltűnő fehérsége rögtön elárultak eredetét. Csak az őslovagvár, a ködös cserlombok suttogása s a bárdok dicsőítő éneke hiányzott még, hogy ama deli szüzek egyikét juttassa eszünkbe, kiért a páncélos lovag lándzsát tört. Az agg atyai szeretete egész büszkeségével mutatá be lányát. Elmondtuk neveinket, a e perctől fogva jó ismerősök lévénk. Gyakori kirándulásainkat többnyire együtt Egyik júliusi estén, szokottnál későbben jőve haza, midőn függő kertjébe kilépett, nem kevéssé lepte meg Florencet az átcsapó s előtte szokatlan illatát. Némi körültekintés után észrevette, hogy a szomszédos pusztaság néhány óra alatt meglepőn kizöldült. Virágcserepek, különböző alakú és terja edények lepték el a még reggel üres erkély kockáit, s a cserepekben részint hervadt, részint üde virágok díszelegtek, földiszitve s jól gondozva. Ez illatos és zöld csoportozat megválasztása és elrendezése gyöngéd figyelmet, bámulatos jártasságot és emelkedett ízlést árultak el annyira, hogy lehetetlen volt fel nem ismerni a női kéz nyomát. Florencenek tehát szomszédnője volt. E pillanattól kezdve az ügyvédsegéd léte zavartabb lett. Virágai inkább vetélytársat, mint testvért nyertek, és ha azok iránt megkettőzé figyelmét, s szorgosabban öntözé, azt nem egyedül sajátjai miatt tévé, s nem egyedül az ő személyes érdeke, élvezete vezette. A nélkül, hogy vonzalmát lényegében megváltoztatta volna, figyelméből veszített, habár nem csökkent is gondossága. A gyakori szemle megzavartatott, s pillanatainak egy harmada a szemtettük. Adél látszólag nem igen lelkesült a vidék szépszédban talált nyugpontot. Szegény virágok, a hőségén, s úgy tetszett, mintha a legelragadóbb lát- lett hogy cél gyanánt szolgáltak volna, eszközökké ványok csak alig érdekelnék, de rövid buvárlat után lettek. nyomára lehetett jönni, hogy e tetszőleges közöny Szomszédnő, ki a tavaszi reggeleken ablakánál alatt lelkülete egész fogékonyságát megörzé, s felidézik, ki a nyári alkony beálltakor ott könyököl, lennének kevéssé közlékeny természetét valódi ben- kit a téli homályos napok az ablakhoz csalnak, s ki főség pótolja, őszszel egyik ujjával fölemeli függönyének egyre-Egy véletlenül ellebbent sóhaj , egy méla modörét, — egy ily szomszédnő, bárba hangja kevésbbé súly, melyre rá lesni s melyet fürkészni kellett, elcsengő,arca kellemes, s ujja kevésbbé csinos, bizonyáárulták olykor, hogy szenved, s e szenvedésben a fa nem csekély érdeket kelt a körül lakókban. De fájdalom, mondhatni a temető költészete rejlett, pároly szomszédnő , kinek hangját egész évszakon rosúlva a fiatalság bájával, át nem lehet hallani, kinek ablaka légmentesen el E sajátságos hangulat rejtélyén gyakran törtem van zárva, függönye lebocsátva, ki csak azon titokfejemet. Egy szép délután a Vezúvot megjárva, fáradtan érkezünk vissza a hegy aljához, hol lovainkat pihenni engedtük, miután a láva formátlan szirtein rendkívüli ügyességet fejtettek volt ki. Én és ismerősöm egy fügefa alá telepedtünk. Adél kaktuszokat szedett a völgyben. — Nem találja ön, — szólok az agghoz, — hogy lánya darab idő óta ritkábban köhög ? — Orvosok állítása szerint e baj nem is volt lényeges, ami aggaszt, az kedélyhangulata. — Nem gyanítja ön e levertség okát ? — De igen, —■ szólt az agy egy sóhajjal. — S nem áll-e hatalmában orvosolni azt ? szerűség által árulja el magát, melybe burkolózik, ki épen oly gonddal rejtezik, mint mások mutogatják magukat, ki violát, liliomot, gyöngyvirágot ápol, — egy ilyen szomszédnő bizonyára magasb befolyást gyakorol a szomszédos emeletekre. Az, ki mutatja magát, vonzó ; az, ki rejtezik, ellenállhatlan ; az egyik tetszelgő, a másik hódító; az egyik szeszélyes, a másik szenvedélyes; az egyik a siker kalászait szedi, a másik győzelmet arat; az egyik megzavarja a főket, a másik álmodoztatja a lelkeket. Florence tehát éjjel és nappal álmodozott szomszédnőjéről, és már csaknem meg volt a két erkély között a néma csevegés, társalgás, melyben a virágok voltak a betűk és szellemek, az ürügy és alka- — Fájdalom, nem. — E rejtély szerfölött érdekelne... — Nincs okom eltitkolni ön előtt, — szólt az agg, aztán meggyőződvén lánya távollétéről, igy folytatá : — Körülbelől féléve Adél egy fiatal emberrel ismerkedett meg a legártatlanabb, gyermekies módon, s a nélkül hogy sejtettem volna, a fiatal szivekben komoly és mély vonzalom támadt, melyre én azonban semmi súlyt sem fektetek, elannyira, hogy midőn véletlenül nyomára jöttem, múlékony és percnyi föllobbanásnak tekintvén mind a két részről, mindent elkövettem annak elfojtására. Először is a fiatal embert kellett eltávolítnom a háztól, ugyanazt, ki lányomat szerette, s ki . . . E percben az agg félbeszakasztó beszédét, miután Adél, az új elhullott kaktuszok piros nyomain haladva, felénk közeledett. (Folyt. köv.) A KETTŐS ERKÉLY. P. Juillerat beszélye. (Folytatás.)