Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-17 / 213. szám

213-dik SZ. Csütörtök, szeptember 10. Kiadó-hivatal: Pest, barfitok tere 7.n.Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre .... Negyedévre . . Megjelent ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK 8 fit 4 fdt IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. l-iő em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK október—decemberi folyamára. Az új évnegyeddel lapunk kiadását az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvény-társulat veszi át, mely egyik nemes céljául tűzte ki átalában az irodalom, s különösebben az időszaki sajtó emelését. E változás lapunkra nézve is előnyös befolyással leend. Célunk s irányunk ugyanaz marad, a mi eddig volt. Oly változatos, tartalmas és friss napilapot törekszünk szerkeszteni, mely egyiránt kielégítse a művelt nők és férfiak igényeit. Az irodalom, művészet és társasélet érdekeit folyvást tüzetesen képviseljük, kitűnő írók, bel és külföldi tárcaírók s szabatos fordítók közreműködésével. Hírrovataink frissek és terjedelmesek lesznek. S hogy folytonosan mennyi ismert író gazdagítja lapunk folyamát, arról félévenkint mellékelni szokott tartalomjegyzékünk tesz tanúbizonyságot. Célunkat csupán a közönség részvéte által érhetvén el: fölkérjük a szépirodalom kedvelőit, hogy lapunkat, mint a magyar belletristika egyetlen napi közlönyét, továbbá is pártolni és ismerőseik körében ajánlani, terjeszteni szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. A „Föv. Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szétküldéséről é s idényenkint divatkép mellékléséről,) jövőre az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvénytársulat (azelőtt Emich G.) gondoskodik, s tisztelettel kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október—decemberi évnegyedre 4 ft. — különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 írtjávaL HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) Irta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Arthúr habozva és szótlanúl pillantott az idegenre. — Végezzünk röviden, — szóltamaz, — önnek helyzete érdekel, sorsa fölgerjeszté részvétemet, orvosolni akarok azon, s ezennel fölajánlok önnek ötszáz aranyat, elfogadja s akar-e játszani, hogy visszanyerje előbbi veszteségét ? — Uram, — felelt az ifjú bámészkodó meglepetése közt, — önnek ajánlata oly rendkívüli, oly mesés, miként csaknem hihetetlen, hogy csupa részvét ösztönözné e lépésre. .. » . — Önnek igaza van félig-meddig, — viszonzá a hajlékony természetű kis ember, — ajánlatom főrúggója a részvét, mindazonáltal .. . — Nem megmondom ? — ön kitalálta, ajánlatomba némi önzés is vegyül ; tudja meg tehát, hogy én sem futok a játéktól, de mint homburgi polgár személyesen nem szerepelhetvén, csaknem viz malmomra, hogy egy szegény, de becsületes jellemű emberre akadtam, kire pénzemet aggodalom nélkül bizhatom, s ki kedvező sze- ' rencse esetében még egy kis nyereményben is részesítené. — De ha elvesztem ? — Ha elveszti... ha elveszti ... ez valóban sehogy sem volna örvendetes, de végre is, azért még nem szöknénk a Ménusba. — Uram! ön megzavar nagylelkűségével; ön a siker, az üdv reményét tárja elémbe, értem, jövőm az öné, de jelenleg koldus vagyok. — Hagyjuk ezt, — szólt a rejtélyes kis ember, — s reméljük a legjobbat; föltételeim a következők : játszhatik, ameddig kedve tartja, csak ildomosan; az első nyereményből, jól megjegyezte, az első nyereményből lefizeti az ötszáz arany tőkét, s ezen fölül kétezer frankot, igenis, én megelégszem kétezer frankkal; nos, tetszik-e ajánlatom ? — Ön rabjává tesz önzetlenségével. Erre az idegen egy szennyes kendővel betakart csomagot ránta elé zsebéből, mely százankint, külön borítékban (roule) s a homburgi bank pecsétjével ellátva, ötszáz aranyat tartalmazott. Arthúr ragyogó arccal méregette remegő kezében a súlyos csomagot, melytől boldogsága,tán élete függött. — Még csak egyet, — I vé hozá, — imént kigúnyolom a csupa vakszerencsében való bizakodást, mindazáltal magam sem vagyok egészen ment minden babonától; ez a pénz már gyakran kirántott a sárból, tehát ezzel játszódjék, ezt forgassa még akkor is, ha tetemes összegeket találna nyerni, a bepecsételt összegnél kevesebbet sohase rakjon, én itt várni fogok tőkémre s az osztalékra, s most isten önnel gyermekem. Arthúr sebes léptekkel rohant a játszóterembe, hol üdv vagy kárhozat várta. Az óra fél tizenegyet ütött, még csak két negyed volt tehát hátra a játék berekesztéséig. A kölcsönadó ezalatt az üveggel födött csarnokban várta az eredményt. Sebes léptekkel föl s alá járkálva, csak néha-néha s lopva pillantott a széles ablakokon át azon terembe, hol megbízottja játszott, de ölyv tekintete zöld szemüvege fókusán át mindent figyelemmel kísért. A sétáló ingadozó léptei fokonként biztosabb és mértékesebb időközökben hangoztak a csarnok már- Ivány kövezetén, kietlen, lapos arcán elégült mosoly , futott végig. E percben Arthúr lépett ki a teremből. De az idegen elhagyván gyorsan a csarnokot, a ligetbe ment, és köpenye szélével intett, hogy követné. — Ön nyert! — szólta meg elégült hangon. — Csaknem megkétszereztem tőkémet. — Most tehát osztozzunk, azaz fizesse ön vissza ötszáz aranyomat, s a kitűzött kétezer frankot. Ezzel kiragadván Arthúr kezéből a külön borítékokban lepecsételt összegeket, köpenye egyik szélét összehajtva, belé rakta, s aztán a hold világánál kiszemelvén néhányat, a többit visszaadá. — így ni, most már tisztában vagyunk, s ön szabadon rendelkezhetik fölül maradt pénzével. Meddig fog még játszani ? — Míg húszezer frankra vihetem , tovább nem egy percig sem, esküszöm! Ezzel jóltevőjének kezét hálásan megszorítva, a terembe rohant. Csak egy negyed óra maradt még a játékra. Az idegen hideg mosolylyal távozott, de alig haladt volt néhány lépést a ligetben, e fagyos, gúnyos mosolyt szelídebb, hogy azt ne mondjam, résztvevő kifejezés váltotta föl, s mintha ez önkénytelenül fakadt kifejezésnek delejes ereje volna, ismét sarkon fordult, néhányat lépve a csarnok felé. Aki a hold fukar fényénél valamely fa alatt meghúzódva, az idegen mozdulatait lesné, kétségkivül érdekes lélektani búvárlatnak jönne nyomára; két ellenkező, egymással szemközt mérkező indulat tusáját látná e kietlen arc vonalain; az egyik távozásra ösztönzi, a másik vissza inti, amaz sivár, mint a közöny, emez emberi és enyhe, mint a részvét. — Mentsük meg, ha lehet, — mormoga magában, miután e sajátságos habozás s többször ismételt menés-jövés közben kifáradt. Ezzel a csarnokba visszatért és gondolkozva leült. Arthur a szerencse kedvező fordulatait fölhasználva, folyvást nyert, még csak perctől függött diadala ; a lassú golyó már alig hömpölygött, szivének lázas ütere csak hogy meg nem repedt — ő meg vala mentve! —, a húszezer frankból egy fillér sem hiányzott. Diadalmas arccal a múlt szenvedésére többé Első tekintete az idegent kereste, de ez már fölkelt volt székéről, s a csarnok lépcsőinél várta őt. — Kövessen ön, — szólt tompa hangon. — Hová ? — kérdé amaz ragyogó tekintettel. — A liget szélső végéig. Arthur lelkesült örömében több ízben szólani akart, de az mindannyiszor hallgatást intett. — Meddig megyünk még ? — kezdé néhány perc múlva. — Csak néhány lépést. E rejtélyes szünet, e néma hallgatás kietlen és nyomasztó jön. Végre a liget legsötétebb részéhez érve, egy fa alatt megálltak. — Figyeljen szavaimra, — kezdé meg az idegen, — időm kimért és rövid. Arthur aggódva pillantott föl. — Az emberek az erkölcsiség különböző fogalmai szerint nézik cselekedeteiket, e különböző fokozatokat némelyeknél a célszerűség mérsékli, — bennem is van a morálnak bizonyos, habár csak parányi része; elvem csak akkor ártani, ha előnyöm kivánja, s mindig használni, valahányszor károm nélkül tehetem azt. — Valóban, — mondá Arthur meglepetve, — e sivár elv ellenkezik csak imént tanúsított nemes cselekedetével, ellenkezik ennek jellemével, és sehogy sem hiszem. .. — Őszinteségem rögtön meggyőzendő, — viszonzá a bűn cynismusával, — tudja meg tehát, hogy hamis pénzzel játszott, vagyis helyesebben szólva, hogy nem is pénzzel nyerte ama szép összegecskét, mert a papír-borítékokat én gyártom, én tömtem meg ólom szeletekkel, én pecsétlem le a homburgi bank híven utánzott címerével. Arthur elsápadt, szólni akart, de e borzasztó fölfedezés kábitó hatása leszegzé egy percre nyelvét. (Folyt. köv.) A KETTŐS ERKÉLY. P. Juillerat beszélye. (Folytatás.) — Közöny, marquisné, önzés, mondja ön! Ah! engedje ellentmondani e kegyetlen szavaknak. Nem, én nem érdemiek ily kárhoztatást. Soha nem éreztem úgy gyöngeségemet, mint e pillanatban; soha nem vágytam úgy a hírnévre, mint ma. Ha a helyett, hogy ismeretlen, a szónoklatban újonc vagyok, hírnévvel, észszel bírnék, mint kegyét esdeném az ön érdekeinek s jogainak védelmét, hévvel dolgoznék e nehéz és dicsteljes föladat megoldásán, melyet ön rám akart bízni, s melyet én nem fogadhatok el. társaiul állítottam volna a bírákat az ön küzdelmeim szünetlenül megújuló szorongásaival szemben; bebizonyítottam volna az ön áldozatainak tettét és sikeretlenségét; meggyőztem volna őket ama lehetetlenségről, melyben ön él, s azon életről, melyet ön vezet; megmutattam volna nekik a nő szerepét, a Férj hivatását, a félreértett, megtört házasság szentségét, melyet lábbal tipor az, kinek tisztelnie kellene, ki isten és emberek előtt önt tisztelni, pártfogolni esküvék ; szavamat emeltem volna a legszentebb elvek érdekében, mindannak nevében, amit az ember szeret, imád s tisztel. — Ha két óráig ily erélyesen beszélsz, fogadok, hogy megnyered porádét, gyermekem. Bourcelné, dacára, hogy iparkodott erőt venni in magán, mégsem bírt tökéletesen parancsolni hevélyének. Az ügyvéd észrevette ezt, de mint határozott ember, ezt azon kivételes helyzetnek tulajdoniotta, melyben védence állott, ki mint erednő különben is hevélyes volt.