Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-19 / 215. szám
215-dik SZ. Szombat, szeptember 19. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. bp. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: VéléTre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelent ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztő iroda: Lipót utca 34. Bt. l-»cem Hirdetési díj: Negyed hasábos petitor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi folyamára. Az új évnegyeddel lapunk kiadását az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvény-társulat veszi át, mely egyik nemes céljául tűzte ki átalában az irodalom, s különösebben az időszaki sajtó emelését. E változás lapunkra nézve is előnyös befolyással leend. Célunk s irányunk ugyanaz marad, a mi eddig volt. Oly változatos, tartalmas és friss napilapot törekszünk szerkeszteni , mely egyiránt kielégítse a művelt nők és férfiak igényeit. Az irodalom, művészet és társasélet érdekeit folyvást tüzetesen képviseljük, kitűnő írók, bel és külföldi tárcaírók s szabatos fordítók közreműködésével. Hírrovataink frissek és terjedelmesek lesznek. S hogy folytonosan mennyi ismert író gazdagítja lapunk folyamát, arról félévenkint mellékelni szokott tartalomjegyzékünk tesz tanúbizonyságot. Célunkat csupán a közönség részvéte által érhetvén el: fölkérjük a szépirodalom kedvelőit, hogy lapunkat, mint a magyar belletristika egyetlen napi közlönyét, továbbá is pártolni és ismerőseik körében ajánlani, terjeszteni szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. A „Főv. Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szétküldéséről (s idényenkint divatkép mellékléséről.) jövőre az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvénytársulat (azelőtt Erich G.) gondoskodik, s tisztelettel kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október—decemberi évnegyedre 4 ft. — különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 írtjával HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) Írta: Báró Horváth Miklós. (ége.) Az emberek igazságtalan ítéletét elviselhetjük, ha van, ki panaszainkat meghallja, kinek nyájas keblére borúlvá, vigaszt és enyhet meríthetünk, ki jellemünk szeplőtlenségében percig sem kétkedett; de ha e támasz hiányzik, összeroskadunk terhe alatt. Arthúr, helyzetének reménytelenségét feszegetve, egy levél írásához fogott, melynek befejezése után mély gondolkozásba merült. He háborgassuk ama komoly, ünnepélyes percben, melynek végtusája oly érdes lehet, midőn a lélekszámot vetve önmagával, megnyugszik sivár határozatán. Néhány perc múlva tompa dörej riaszta föl a szomszédokat álmaikból; mikorra a kiváncsiak Arthúr szobájába nyitottak, az ifjú már kiszenvedett, véres holtteste mellett pisztoly, az asztalon egy levél bevert. * * * A homburgi ügynökség még aznap fölfedezte volt a játékcsínyt, de midőn az öngyilkosságot megtudta , ildomosabbnak vélte merőben elhallgatni e fölfedezést, sőt kéz alatt azt a hírt terjesztette, hogy a szerencsétlen ifjú szerelmi csalódások miatt vetett véget életének. — Ilyen botrányok mindig káros hatásúak intézetünk hitelére nézve, — szólt a bankigazgató egyik segédjéhez, — s lelkemre tízezer frankot fizetnék, ha ez a fiatal ember elég udvarias lett volna egy órával később , egy mérfölddel távolabb lőni agyon magát. — Ha uraságod megengedi, gyorspostával kínálom meg jövőben az ilyen őrültségekre hajlandó egyéneket. Az igazgató mosolygott segédje leleményes ötletén. A részvét mindig csak szűk körhöz kötött érzelem. Arthúr eltakarítását a rendőrség vállalta magára. Korán reggel kinyújtóztatták az ifjú dermedt testét, két viaszgyertya égett hús ravatalán, s néhány könyörületes vén asszony imádkozott lelkéért. A déli vonattal két szálló érkezett ugyanazon vendéglőbe, hol e katastrópha történt. Az egyik törött agg volt, útitársa egy fiatal leány. A vendéglős, kinek még csak egy üres szobája volt, de ki teljességgel nem szerette volna elszalasztani úri vendégeit, a tizennegyedik számú kulcsot nyújtá át a pincérnek, jelentékeny arccal kísérve e mozdulatot. Az élénk fölfogású szolga alig észrevehető mosolylyal árulta el, hogy behatott ura gondolatjába. Az idegenek azon szobába szállíttattak, melynek tőszomszédjában Arthúr véres holtteste feküdt. — Hosszú útat tettünk, — szólt leányához az agg, — de ha sejtelmem valósul, Homburg kárpótolni fog dúsan fáradalmainkért. E rejtélyes szavak után megcsókolván leányát, mosolygó arccal s azon ígérettel távozott, hogy tüstént visszajön. A fiatal hölgy leült a kerevetre, de egyedülléte nyomasztólag hatott rá, e kis szoba szűk falai közt a nyugtalanság oly sajátságos érzete fogta el. Kilépett tehát a folyosóra, azon hiedelemben, hogy atyjával fog találkozni. Több ízben föld alá járkálva, a folyosón nyíló ajtók egyikén át különös hangok ütötték meg fülét ama siralmas, sóhajokkal vegyült könyörgésekhez hasonlók, melyek karácson estéjén viszhangoznak a templomokban. Az ifjú hölgy szorulm érzé szivét, de mielőtt sejtelmeivel számot vethetne, az ajtó fölnyilt, s egy fekete posztóval bevont ravatalt látott, melyen két viaszgyertya égett. A szobából egy vén asszony lépett volt ki. — Mi történik itt? — kérdé a fiatal lány meg- :döbbenve. — Halottat terítettünk ki, — felelt az agg, — szerencsétlen, kárhozott halottat. — S mi vétket követett el, hogy még halála után sem felejthetik azt az emberek ? — Öngyilkos volt, — viszonzá a vén asszony, keresztet vetve. — Súlyos bűn, de az isten könyörületes. — Nem akar ön belépni ? — kérdé am az, vénasszonyok ilyes alkalommal szokott készségével. A fiatal lány habozni látszott, de vallásos szive legyőzte e gyöngeséget. — Igen, — szólt nemes illetődéssel, — imádkozni fogok a halottért, ha családja megengedi. — A halottnak nincs családja. Ezzel a kilincsre helyezve reszkető kezét, beereszté az ifjú hölgyet. — A kisasszony imádkozni akar halottunk lelkéért, csináljon helyet szomszédasszony, — téve hozzá, az ajtót becsukva. A virasztónő zsámolyt keresett, de az úrhölgy intett kezével, s a ravatal lépcsőjére térdelt E néma siri jelenet, a szegény halott, kiért a részvét egyetlen könnye sem hullott, mélyen meghatották. Ő imádkozott, s úgy tetszett, mintha áhitatos fohásza nem lehetne elég hosszú, mintha szivének nem volna elég forró könyörgése. Szemének könyei kiapadtak, s ő mégis sírhatnék volt, ösztönszerüleg és keservesen. — Nem akarja ön látni a’ halottat ? — kérdé a vén asszony. — De igen, — felelt vallásos szive egész bátorságával, — látni akarom, mutassa meg. Az agg nő fölment a ravatal lépcsőin, s egyik kefével a koporsóba fogazva, a másikkal föltárta a szemfedélt. Adél e borzasztó látványon elsápadt. Káprázat volt-e vagy való ? E fagyos vonások, a becsukott szem, a szótlan, néma ajk kedvesének arca volt; szemköze kitágult, mintha igen szűk volna visszatükrözni a sivár valót, kebléből egy sikoltás szakadt, és szivének dermedező lüktetései közt ájultan rogyott a földre. Atyja kétségbeesetten rohant a szobába e végzetszerű találkozás után. * • * Elbeszélésünknek vége van. Mért festenék tovább a bánat különben is fájó részleteit? Befejezésül csupán annyit, hogy az ifjú által végperceiben írt levél Adél atyjához volt intézve, s az öreg elmondta lányának mindazt, mit elmondani tanácsosnak vélt. Adél első s utósó szerelme Arthúr volt. A világ szánakozik e kivételes, szerencsétlen lényeken, kiknek egész életét csupán egy érzelem emléke tölti el. Alig bírjuk fölfogni e makacs lemondás költészetét, pedig nagyon fontos okunk volna irigyelni, mert ha van lélekemelő, megnyugtató a földön, akkor az nem lehet más, mint egy tisztán megőrzött vonzalom emléke. A KETTŐS ERKÉLY. P. Juillerat beszélye. (Folytatás.) VHI. Florence és Bourcel között a találkozás elkerülhetlen volt. De a tanúk beleegyezése és az ügyvédsegéd kérése folytán, ki óhajtotta bevégezni a marquiane megbízását, e találkozást elnapolták. A tárgyalás napja közelgett. Eme, két magas állású, ifjú és szép házaspár közti per sok eseményt és botrányt ígért a hallgatóságnak. Bourcel és neje szokás szerint megidéztettek a törvényszék elé , s az elnök megkísérte kibékíteni a pörös feleket. A figyelmeztetések, az elnök kísérletei megtörtek a marquisné tisztaságával szemben. Az ünnepélyes nap végre bekövetkezett. A törvényszék már tizenegy órakor ülésezett. Az ügy fölvétele, a tanúk kihallgatása egymásután következtek. A vallomások legtöbbjének az lett eredménye, hogy kiderült, miszerint a marquis, kinek magaviselete nem igen példás volt, a marquisné ellenében nyilvánosan soha sem tévesztő szem elöl azon kötelességeit, melyekkel a nőnek tartozik, legyen az bár az övé is, és hogy, ha nem voltak előzékeny, gondos, jeléül a békés egyetértésnek, ellene mi vádolhatót sem lehet felhozni. Az ügyvéd sejtelmei pontról pontra teljesültek. A Bourcelről túlzott dicséret, erkölcseinek hízelgően festett képe, mely ugyan kevéssé volt patriarchális, a határozott tagadás, tetteinek kicsinyítése, mindannyian kétségessé tevék az ellenbeszéd hatását. A tanuk gondosan kerültek minden veszélyeztető vallomást, s mintegy bizalmat keltő mérvben vallottak. Vallomásukat Cecco fogalmazta, s ezért hercegileg díjazta valamennyit, egynek kivételével. Egy öreg felügyelőnő, ki Fhanat nevelte, midőn vallomástétel végett megidéztetett, már azon a ponton volt, hogy lerontsa a marquis és felügyelője által oly ügyesen szőtt cselt Megható hangon szólt úrnőjének boldog ifjúkoráról, aztán azon szerencsétlen napokról, melyekre őt lord Basankett kárhoztatta akkor, midőn Bourcelliez nőül adta. A marquisról oly tökéletes képet festett, hogy ez zavarba jött, s a