Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-19 / 215. szám

215-dik SZ. Szombat, szeptember 19. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. bp. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: VéléTre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen­t ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztő­ iroda: Lipót utca 34. Bt. l-»c­em Hirdetési díj: Negyed hasábos petit­­or......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi folyamára. Az új évnegyeddel lapunk kiadását az „Athe­naeum“ című irodalmi és nyomdai részvény-társulat veszi át, mely egyik nemes céljául tűzte ki átalában az irodalom, s különösebben az időszaki sajtó emelé­sét. E változás lapunkra nézve is előnyös befolyással leend. Célunk s irányunk ugyanaz marad, a mi eddig volt. Oly változatos, tartalmas és friss napi­lapot tö­rekszünk szerkeszteni , mely egyiránt kielégítse a művelt nők és férfiak igényeit. Az irodalom, művészet és társasélet érdekeit folyvást tüzetesen képviseljük, kitűnő írók, bel és külföldi tárcaírók s szabatos for­­dítók közreműködésével. Hírrovataink frissek és ter­jedelmesek lesznek. S hogy folytonosan mennyi is­mert író gazdagítja lapunk folyamát, arról féléven­­kint mellékelni szokott tartalomjegyzékünk tesz tanúbizonyságot. Célunkat csupán a közönség részvéte által érhetvén el: fölkérjük a szépirodalom kedvelőit, hogy lapunkat, mint a magyar belletristika egyetlen napi közlönyét, továbbá is pártolni és ismerő­seik körében ajánlani, terjeszteni szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. A „Főv. Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szét­küldéséről (s idényenkint divatkép mellékléséről.) jövőre az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvény­társulat (azelőtt E­r­i­c­h G.) gondoskodik, s tisztelettel kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október—decemberi évnegyedre 4 ft. — különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 írtjával HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) Írta: Báró Horváth Miklós. (­ége.) Az emberek igazságtalan ítéletét elviselhetjük, ha van, ki panaszainkat meghallja, kinek nyájas keblére borúlvá, vigaszt és enyhet meríthetünk, ki jellemünk szeplőtlenségében percig sem kétkedett; de ha e támasz hiányzik, összeroskadunk terhe alatt. Arthúr, helyzetének reménytelenségét feszegetve, egy levél írásához fogott, melynek befejezése után mély gondolkozásba merült. He háborgassuk ama komoly, ünnepélyes perc­ben, melynek végtusája oly érdes lehet, midőn a lé­lek­számot vetve önmagával, megnyugszik sivár határozatán. Néhány perc múlva tompa dörej riaszta föl a szomszédokat álmaikból; mikorra a kiváncsiak Arthúr szobájába nyitottak, az ifjú már kiszenvedett, véres holtteste mellett pisztoly, az asztalon egy levél bevert. * * * A homburgi ügynökség még az­nap fölfedezte volt a játékcsínyt, de midőn az öngyilkosságot meg­tudta , ildomosabbnak vélte merőben elhallgatni e fölfedezést, sőt kéz alatt azt a hírt terjesztette, hogy a szerencsétlen ifjú szerelmi csalódások miatt vetett véget életének. — Ilyen botrányok mindig káros hatásúak inté­zetünk hitelére nézve, — szólt a bankigazgató egyik segédjéhez, — s lelkemre­­ tízezer frankot fizetnék, ha ez a fiatal ember elég udvarias lett volna egy órával később , egy mérfölddel távolabb lőni agyon magát. — Ha uraságod megengedi, gyorspostával kíná­lom meg jövőben az ilyen őrültségekre hajlandó egyé­neket. Az igazgató mosolygott segédje leleményes öt­letén. A részvét mindig csak szűk körhöz kötött érzelem. Arthúr eltakarítását a rendőrség vállalta magára. Korán reggel kinyújtóztatták az ifjú dermedt testét, két viaszgyertya égett hús ravatalán, s néhány könyörületes vén asszony imádkozott lelkéért. A déli vonattal két szálló érkezett ugyanazon vendéglőbe, hol e katastrópha történt. Az egyik törött agg volt, útitársa egy fiatal leány. A vendéglős, kinek még csak egy üres szobája volt, de ki teljességgel nem szerette volna elszalasz­tani úri vendégeit, a tizennegyedik számú kulcsot nyújtá át a pincérnek, jelentékeny arccal kísérve e mozdulatot. Az élénk fölfogású szolga alig észrevehető mo­­solylyal árulta el, hogy behatott ura gondolatjába. Az idegenek azon szobába szállíttattak, melynek tőszomszédjában Arthúr véres holtteste feküdt. — Hosszú útat tettünk, — szólt leányához az agg, — de ha sejtelmem valósul, Homburg kárpótolni fog dúsan fáradalmainkért. E rejtélyes szavak után megcsókolván leányát, mosolygó arccal s azon ígérettel távozott, hogy tüs­tént visszajön. A fiatal hölgy leült a kerevetre, de egyedülléte nyomasztólag hatott rá, e kis szoba szűk falai közt a­­ nyugtalanság oly sajátságos érzete fogta el. Kilépett tehát a folyosóra, azon hiedelemben,­ hogy atyjával fog találkozni. Több ízben föl­d alá járkálva, a folyosón nyíló ajtók egyikén át különös hangok ütötték meg fülét ama siralmas, sóhajokkal vegyült könyörgésekhez hasonlók, melyek karácson estéjén viszhangoznak a templomokban. Az ifjú hölgy szorulm­ érzé szivét, de mielőtt sej­telmeivel számot vethetne, az ajtó fölnyilt, s egy fe­kete posztóval bevont ravatalt látott, melyen két viaszgyertya égett. A szobából egy vén asszony lépett volt ki. — Mi történik itt? — kérdé a fiatal lány meg- :­döbbenve. — Halottat terítettünk ki, — felelt az agg, —­­ szerencsétlen, kárhozott halottat. — S mi vétket követett el, hogy még halála után sem felejthetik azt az emberek ? — Öngyilkos volt, — viszonzá a vén asszony, keresztet vetve. — Súlyos bűn, de az isten könyörületes. — Nem akar ön belépni ? — kérdé am az, vén­asszonyok ilyes alkalommal szokott készségével. A fiatal lány habozni látszott, de vallásos szive legyőzte e gyöngeséget. — Igen, — szólt nemes illetődéssel, — imád­kozni fogok a halottért, ha családja megengedi. — A halottnak nincs családja. Ezzel a kilincsre helyezve reszkető kezét, be­­ereszté az ifjú hölgyet. — A kisasszony imádkozni akar halottunk lel­kéért, csináljon helyet szomszédasszony, — téve hozzá, az ajtót becsukva. A virasztónő zsámolyt keresett, de az úrhölgy intett kezével, s a ravatal lépcsőjére térdelt E néma siri jelenet, a szegény halott, kiért a részvét egyetlen könnye sem hullott, mélyen megha­tották. Ő imádkozott, s úgy tetszett, mintha áhitatos fohásza nem lehetne elég hosszú, mintha szivének nem volna elég forró könyörgése. Szemének könyei kiapadtak, s ő mégis sírhat­nék volt, ösztönszerüleg és keservesen. — Nem akarja ön látni a’ halottat ? — kérdé a vén asszony. — De igen, — felelt vallásos szive egész bátor­ságával, — látni akarom, mutassa meg. Az agg nő fölment a ravatal lépcsőin, s egyik kefével a koporsóba fogazva, a másikkal föltárta a szemfedélt. Adél e borzasztó látványon elsápadt. Káprázat volt-e vagy való ? E fagyos vonások, a becsukott szem, a szótlan, néma ajk kedvesének arca volt; szemköze kitágult, mintha igen szűk volna vissza­tükrözni a sivár valót, kebléből egy sikoltás szakadt, és szivének dermedező lüktetései közt ájultan ro­gyott a földre. Atyja kétségbeesetten rohant a szobába e vég­­zetszerű találkozás után. * • * Elbeszélésünknek vége van. Mért festenék to­vább a bánat különben is fájó részleteit? Befejezésül csupán annyit, hogy az ifjú által végperceiben írt levél Adél atyjához volt intézve, s az öreg elmondta lányának mindazt, mit elmondani tanácsosnak vélt. Adél első s utósó szerelme Arthúr volt. A világ szánakozik e kivételes, szerencsétlen lényeken, kiknek egész életét csupán egy érzelem emléke tölti el. Alig bírjuk fölfogni e makacs lemon­dás költészetét, pedig nagy­on fontos okunk volna irigyelni, mert ha van lélekemelő, megnyugtató a föl­dön, akkor az nem lehet más, mint egy tisztán meg­őrzött vonzalom emléke. A KETTŐS ERKÉLY. P. Juillerat beszélye. (Folytatás.) VHI. Florence és Bourcel között a találkozás elke­­rülhetlen volt. De a tanúk beleegyezése és az ügy­védsegéd kérése folytán, ki óhajtotta bevégezni a marquiane megbízását, e találkozást elnapolták. A tárgyalás napja közelgett. Eme, két magas állású, ifjú és szép házaspár közti per sok eseményt és botrányt ígért a hallgató­ságnak. Bourcel és neje szokás szerint megidéztettek a törvényszék elé , s az elnök megkísérte kibékíteni a pörös feleket. A figyelmeztetések, az elnök kísér­letei megtörtek a marquisné tisztaságával szemben. Az ünnepélyes nap végre bekövetkezett. A törvényszék már tizenegy órakor ülésezett. Az ügy fölvétele, a tanúk kihallgatása egymásután következtek. A vallomások legtöbbjének az lett eredménye, hogy kiderült, miszerint a marquis, kinek magavi­selete nem igen példás volt, a marquisné ellenében nyilvánosan soha sem tévesztő szem elöl azon köte­lességeit, melyekkel a nőnek tartozik, legyen az bár az övé is, és hogy, ha nem volt­ak előzékeny, gondos, jeléül a békés egyetértésnek, ellene mi vádolhatót sem lehet felhozni. Az ügyvéd sejtelmei pontról pontra teljesültek. A Bourcelről túlzott dicséret, erkölcseinek hízel­gően festett képe, mely ugyan kevéssé volt patriar­chális, a határozott tagadás, tetteinek kicsinyítése, mindannyian kétségessé tevék az ellenbeszéd hatá­sát. A tanuk gondosan kerültek minden veszélyez­tető vallomást, s mintegy bizalmat keltő mérvben vallottak. Vallomásukat Cecco fogalmazta, s ezért herce­­gileg díjazta valamennyit, egynek kivételével. Egy öreg felügyelőnő, ki Fhanat nevelte, midőn vallomástétel végett megidéztetett, már azon a pon­ton volt, hogy lerontsa a marquis és felügyelője által oly ügyesen szőtt cselt Megható hangon szólt úrnő­jének boldog ifjúkoráról, aztán azon szerencsétlen napokról, melyekre őt lord Basankett kárhoztatta ak­kor, midőn Bourcelliez nőül adta. A marquisról oly tökéletes képet festett, hogy ez zavarba jött, s a

Next