Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-26 / 221. szám

221-dik SZ. Szombat, szeptember 26. Kiadó-hivatal: Pest, barítok­ tere 7. n. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: .Félévre...............8 frt Negyedévre .... 4 firt Megjelen­t ünnep utáni napokat kivéve minden­ nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Lipótutca 84. as. l-a8 ess. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 80 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi folyamára. Az új évnegyeddel lapunk kiadását az „Athe­naeum“ című irodalmi és nyomdai részvény-társulat veszi át, mely egyik nemes céljául tűzte ki átalában az irodalom, s különösebben az időszaki sajtó emelé­sét. E változás lapunkra nézve is előnyös befolyással leend. Célunk s irányunk ugyanaz marad, a mi eddig volt. Oly változatos, tartalmas és friss napi­lapot tö­rekszünk szerkeszteni, mely egyiránt kielégítse a művelt nők és férfiak igényeit. Az irodalom, művészet és társasélet érdekeit folyvást tüzetesen képviseljük, kitűnő írók, bel- és külföldi tárcaírók s szabatos for­dítók közreműködésével. Hírrovataink frissek és ter­jedelmesek lesznek. S hogy folytonosan mennyi is­mert író gazdagítja lapunk folyamát, arról féléven­­kint mellékelni szokott tartalomjegyzékünk tesz tanúbizonyságot. Célunkat csupán a közönség részvéte által érhetvén el: fölkérjük a szépirodalom kedvelőit, hogy lapunkat, mint a magyar belletristika egyetlen napi közlönyét, továbbá is pártolni és ismerő­seik körében ajánlani, terjeszteni szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. A „Főv. Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szét­küldéséről (s idényenkint divatkép mellékléséről,) jövőre az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvény­társulat (azelőtt E­r­i­c­h G.) gondoskodik, s tisztelettel kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október—decemberi évnegyedre 4 ft. — különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 ÍrtjávaL A KÖNNYEK. (Elbeszélés.) Irta: Beöthy Zsolt. (Folytatás.) A sok vigasztalás és biztatás eredménye az lett, hogy János ilyenformán kezdett gondolkodni: — Kissé elhíztam magamat, mikor szemeimet Lórira, a méltóságos kisasszonyra vetettem, ez tagadhattam De azt hittem, hogy a sors munkája az egész: ne­kem csak mennem kell egyenesen az úton, melyet előttem tört. Csalódtam, rától csalódtam, az is igaz. De hát kétségbeessem-e igazán miatta, és elhigytem-e magamról, hogy csakugyan azon boldogtalanok közé tartozom, kik örökös megnem értetésre vannak kár­hoztatva ? Miért ne lehetnék én még boldog? Tisz­tességes állásom és meglehetős jövedelmem van. Ma­gasan kezdtem, szálljunk alább. De azért, — azért, — egy fájó emlék mindig nyomni fogja a lelkemet. — Később már igy okoskodott: — Ez a tiszttartó hatása, ki ide szokott járni az anyámhoz egyért­­másért, be kell vallanom magam előtt, nekem tet­szik. Nem olyan közönséges teremtés, mint a többi falusi kisasszony. A képe halavány, bánatos szemei nagyok, kékek, s mély, érző, szelíd lelket tükröznek. Hátha ez megértene ? Úgy látom, szívesen beszél ve­lem, és nagy részvéttel tudakozódik bánatom oká­ról. Mindig hí, egyre hí, már egyszer elmegyek, meglátogatom. De a seb, a seb, — eh! — Végre így gondolkozott: — Tudtam, hogy a sors nem lehet irántam oly kegyetlen. Ő megértett, s a szívem feli­­deszeli boldogsággal. Megértett! Ezt olvasom homlo­kán, szemeiben, csak még szavakkal nem mondta el. Alig várom a boldog pillanatot, mely a rám nehezedő balsors bilincseit végkép szét fogja törni. Szinte lá­tom már kedves arcát, melyen — mint valami nyári felleg, — ül ott a ború, itt oldalamnál, hozzám si­­múlva, és a legédesebb szavakat suttogva fülembe, melyeket emberi fül csak hallhat, s a melyeket én nem hallottam soha. — E gondolatnál mindig megje­lent előtte anyjának nyájas, szerető arca, mely kita­lálva fia gondolatát, szelíden feddezte: — Hát én tő­lem se, János ? — Mikor jön el megint ispán úr ? — kérdé Kata a távozni készülő Kovács Jánostól, miután a lúgosban kibeszélgették magukat a termésről, a szü­retről és a cselédek roszaságáról. Beszéltek a múlt emlékeiről is, de bár mind aketten nagyokat sóhaj­toztak, s Kata kisasszony egyre pirult: az ispánnak egyszerre fülébe zendült a múltkori rettenetes eset és elment minden bátorsága. Ajánlotta magát, meg­ígérte, hogy minél előbb teszi majd tiszteletét, és csak annyit bátorkodott megjegyezni, hogy szabad óráit úgy­se tölthetné kedvesebb társaságban, mint Kata kisasszony mellett. Erre a lány újra elpirult, és ke­zét nyújtotta a távozó ispánnak. Már messze járt ez, s még mindig nézett utána Kata a kert kerítése mellől. Szemei, melyekből az ispán oly mély érzést, annyi szelídséget olvasott ki, lassan kint megteltek könnyekkel. Csak folytak, foly­­dogáltak le ezek halavány arcán, s egyre sóhajtozott. Nem szól egy hangot se. Én boldogtalan, én szeren­csétlen ! Minek is számítok én valamire, minek is gondolkodom felőle? Az isten tudja, jól esik gondol­kodnom róla. De hiszen tudja az egész világ, előbb­­utóbb megtudja ő is. Nem is lesz belőle semmi, semmi. Csakugyan nem is lett. Mikor az ispán egész derült képpel haza­ért, a tornácon kötögető anyja igen szomorúan fogadta. — Jó, hogy jösz, édes fiam. Beszélni akarok veled valami nagyon fontos dolog­ról. Gyere be csak a szobába, gyere be! Sicc innen te! A macska leugrott a kis özvegy asszony öléből, ki fiával együtt bement a szobába. Marcsa, a szolgáló, hallgatózott a k­ulcslyuknál, hogy miről beszélnek ? Tisztán nem értette a dolgot - de annyit hallott, hogy a Kata kisasszonyról volt szó. A nemzetes asszony olyanformát mondott, hogy ő sajnálja szegényt, de hát ha már megtudta a dolgot, föl kellett neki fedezni az ispán úr előtt is. Azután meg egy írnokot emlegetett, a­ki ezelőtt négy eszten­dővel el akarta venni a Kata kisasszonyt, de — mi­ért, miért nem ? — nem adták oda neki. A fiatal em­ber agyonlőtte, a kisasszony a Dunába vetette ma­gát, hanem kifogták. Mit beszélhet most olyan lassan a nemzetes asszony ? Az ispán úr hangja: — Sze­génynek jobb lett volna, ha belevesz. Ekkor Marosá­nak félre kellett ugornia, mert nyílt az ajtó, s jött ki Kovács János úr. Halavány volt nagyon és úgy te­­kintgetett körül, mintha félne valamitől. Ment ki egyenesen a kertbe, ott leült egy padra, lehajtotta a fejét és gondolkodott késő estig. Akkor már mosoly­gott és nem vettek rajta észre semmit. Hanem a tiszt­tartóék hazájukhoz, akárhogy megígérte neki, többet nem ment el. Milyen hamar megtudta az egész dolgot a virág­koszorú, azon alig csudálkozhatom eléggé. Az utakat, módokat, melyeken keresztül és melyek által a hir eme gyors terjedése közvetíttetett, egész bizonyos­sággal nem igen lehetne kitudni soha. Annyi azonban áll, hogy Marcsát mindenesetre nagy gyanú terheli. Hogy, hogy nem ? tehát másnap minden tudva volt. Mikor Árkos Sándor belépett a papok kertjükbe, csak úgy ugráltak eb­be a hajadonok. — Mit hallott? Szóljon hamar. — Ki vele, a­mit tud! — Nem, megmondtam régen, hogy nyomá­ra jön az ispán ? — Minek is hívtátok a kisasszonyt ide miközénk ? — Beszélt-e már vele azóta ? — os­tromolták őt a tiszteletes, tudós házi kisasszony, a sovány hölgy, ki félszemmel bátorította annak idejé­ben az ispánt, a lapos orrú kulcsár-leány, a ritka ha­jú, cingár leskelődő és a többiek, a kik csak ott voltak. — Hogyne beszéltem volna, hogyne, — kezdé végre, szóhoz jutván Sándor, s homlokára szorított uj­jaiból szítta a hazugságokat: — Hiszen én csavar­tam ki kezéből a nagy konyhakést! (Csudálkozó és iszonyodó fölkiáltások: — A nagy konyhakést ?­­) Igenis szenteim, a nagy konyhakést, melylyel elke­seredésében mindenkit meg akart ölni. Mindenkit, nem- és korkülönbség, személyválogatás nélkül! Én csavartam ki a kezéből. (Egyhangú elismerése annak, hogy a dolog valóban borzasztó.) Egyébbel is szol­gálok, — mondá tovább, az újságnak nem várt sike­re által fölbuzdított gavallér, ki a­helyett, hogy ren­dessé lett volna, a tiszteletbeli esküdtségből is kima­radt Egyébbel is szolgálok, é­s egy zsebéből kihú­zott papírdarabról a következő verset olvasta, mely rövid idő alatt se tudták megállni hallgatói, hogy a papírba ne pillantgassanak: Ki egy derült eget gyászba borithata, A ki egy sziv-tengert igy fölzúdithata, Te vagy az, éltemnek tűnő csillagzata, A­ szeretett s mégis felejtendő Kata! (Vége köv.) AZ ESKÜVŐ ELŐTT. (Az „All the year round“ után.) (Folytatás.) Nem volt már vesztenivaló időm, ha még meg­nősülni akartam e napon, a­helyett, hogy meggyil­koltassam. — Idő! — kiálta a borbély, mialatt a borotva­­kész fejem fölött suhogtató, — az idő csak rabszol­gák számára van! Ez utósó megjegyzésben valami megnyugtató volt. Ezt már —­ úgy emlékszem — valamely tár­saskörben hallottam. Azt gondolván, hogy a borbély nincs minden emberi rokonszenvtől megfosztva, el­­mondám neki, mi járatban vagyok; elmondám ci­rógatva és hizelegve, a­mint csak bírtam, s megki­­sérlettem tréfás lenni. — Drága uram, a dolog úgy áll, hogy épen nő­sülni akarok, s hogy épen ideje volna a templomba menni. Haha! Bizonyos vagyok abban, hogy nem kell egy gentlemant, ki bizonyosan kedveli a nő­ket, emlékeztetni arra, hogy midőn nőről van a szó . Haha! Kezeimet dörzsöltem, hogy minél jobb kedvet mutassak, s ismét fölkeltem, hogy távozzam. De szavaim nem idézték elő a kívánt hatást, mert a borbély fölugrott, s a borotvakész orromhoz oly közel suhogtató, hogy a székbe visszaestem. Az­után hosszú léptekkel föl és alájárván, fölkiálta : — Házasodni akar! Hamis vér hamis vérrel vegyül! Meggondolatlan! Miért emlékeztettél házas­ságra ? Oh Jemina! Egy porcellán diszitményt a kandalló párkányá­ról levevén, azt erősen a földhöz vágta s minden egyes darabot porrá zúzott lábaival, és mialatt ő ezt a boszúállás arckifejezéseivel tévé, én — Juliát lát­tam menyegzős ruhában ablaka mellett, a mint ag­gódva az utcára nézett, mintha a kocsi megérkeztét várná. — Képzeld érzelmemet! Az utca még mindig csöndes volt. A kutya a napon sütközött, a ló a korcsma aj­taja előtt feküdt, alig láttam embert az utcán,s senki sem jött be magát borotváltatni. Miután a porcellán diszítményt porrá zúzta va­la, megint székébe ült, átellenem. — S ön csakugyan házasodni akarna, mielőtt megborotváltatnék ? — Nem tudom. Azt hiszem, hogy nem akarok házasodni, miután a házasság eszméje kellemetlenül érinti önt. — Kellemetlenül ? Dehogy! Épen ellenkezőleg — válaszolt a borbély, a borotvát suhogtatván. Igen

Next