Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-13 / 235. szám
2 35-dik sz. Kedden, október 13. Kiadó-Ini Tatai: Pest, barát,oktemer.Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre . . . . 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. 82. 1-ső etc. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit ■or....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatágkor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi folyamára. Ez új évnegyeddel lapunk kiadását az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvény-társulat vette át, mely egyik nemes céljául tűzte ki átalában az irodalom, s különösebben az időszaki sajtó emelését. E változás lapunkra nézve is előnyös befolyással leend. Célunk s irányunk ugyanaz marad, a mi eddig volt. Oly változatos, tartalmas és friss napilapot törekszünk szerkeszteni , mely egyiránt kielégítse a művelt nők és férfiak igényeit. Az irodalom, művészet és társasélet érdekeit folyvást tüzetesen képviseljük, kitűnő írók, bel és külföldi tárcaírók s szabatos fordítók közreműködésével. Hírrovataink frissek és terjedelmesek lesznek. S hogy folytonosan mennyi ismert író gazdagítja lapunk folyamát, arról félévenkint mellékelni szokott tartalomjegyzékünk tesz tanúbizonyságot. Célunkat csupán a közönség részvéte által érhetvén el: fölkérjük a szépirodalom kedvelőit, hogy lapuikat, mint a magyar belletristika egyetlen napi közlönyét, továbbá is pártolni és ismerőseik körében ajánlani, terjeszteni szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. A „Főv. Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szétküldéséről (s idényenkint divatkép mellékléséről,) most már az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvénytársulat (azelőtt Emich G.) gondoskodik, S tisztelettel kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október—decemberi évnegyedre 4 ft. — különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 írtjával. EGY TÁBORNOK IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSA. (Elbeszélés Bém életéből.) Irta: P. Szathmáry Károly. (Vége.) — Utósóig leöletném őket, — kiált az egyik. — Földdel tenném egyenlővé az egész várost, — vélé egy ifjú galoppén. — Az öreg úr nehezen fogja kivánságokat teljesíteni, — mondja Petőfi. — Én ismerem az ő határtalan nagylelkűségét. — De már ily cselekedetet csakugyan nem lehet büntetlenül hagyni, — mond egy komoly törzstiszt. — Ez fölülmúl mindent. Még az indiánok sem tesznek ehhez hasonlíthatót. E beszélgetést egy osztrák parlamentaire bejelentése szakíta meg. Erre föl kellett költeni a tábornokot. Az kijött, s a bevezetett parliamentairt, ki szerencsétlenségére lengyel volt, s még ehhez azt követelte, hogy Bem, miután teljesen be van kerítve, adja meg magát. — Ti parlamentairünket, Ivánkát elfogtátok, mond ingerülten, — az ily ellenséggel nem szoktunk alkudozni. Csak nagylelkűségemnek köszönd, ha főbe nem lövetlek! Aztán Bethlen Gergelyt szólitá, s nehány szót súgott fülébe, mire az a parliamentairrel eltávozott. Ekkor előhozták az öreg úrnak a sebesültek esetét, s a szászsebesiek viseletét, Adolf és Gyulára hivatkozva. Az öreg úr elkomorult, s elbeszéltette Gyulával az egész eseményt. — Ilyen dolog az, — mond szomorúan, — hogy ha a szabadságharcokban az arra éretlen néptömegeket is szerepeltetik. Ezért igyekeztem én az ilyes felkelő csoportféléktől mielőbb menekülni. A harc igy is elég iszonyú, miért azt még embertelenebbé tenni ? — De uram — mond azon törzstiszt, ki rendelkezett a szászok elfogatásáról, — ezek a szászok elég mivettek arra, hogy e tény embertelenségét belássák, s igen is szigorú büntetést érdemelnek. Én befogattam, kiket hirtelen meg lehetett találni. — Azt nagyon roszul tette ön. Ki fog katonáink élelméről gondoskodni? — Gondoskodnak ők maguk. Bem arca föllángolt. — Aki egy darab kenyeret rabol, főbe lövetem ! . . . Menjen ön, — folytatá egy szárnysegédhez fordúlva, s adja tudtul ezt minden csapatvezérnek ! A segéd elsietett. Bem les fölsétált a szobában. Aztán hirtelen megállott tisztikara előtt. — Mit akartok ti ? — kérdi tört németséggel. — Mi, kik előtt a szabadság szent és tiszta képe lebeg, kiknek részén van a jog és igazság, mi szenynyezzük be kezeinket e véres bosszú műveivel ? És mi lesz az eredmény ? Az, hogy embertelenség még nagyobb embertelenséget szül, s mire kivívnátok a szabadság diadalát, nem lesz meg a nép, melylyel azt megosszátok, s melyet annak megértésére és élvezésére növeljetek. Kiölt városok, elpusztúlt falvak, s kölcsönösen kiirtott nép nyomorékainak akarjátok bemutatni koszorúitokat ? Nem; ez nem illik a nagylelkűnek hiresztelt magyar néphez, nem az erdélyi hadsereghez, mely a dicsőség babéraival koszorúzta magát, nem azon bajtársaitokhoz, kik elhullottak, s kiknek sírjához nem szabad az embertelenség emlékeinek tapadnia. E síroknak szenteknek kell lenniök, hova egykor hálásan járjon el országotok bármily nyelvű lakója ! Mocskolja be kezét a gyáva, az értetlen, a törpe és az igaztalan ügy védője : a magyar seregnek mocsoktalan fényben kell maradnia! Az öreg úr ez egyszer szónoklati hévre ragadtatott, mi nem volt különben szokása. Tisztei meglepetve és már meghódítva tekintenek rá. — Mi — folytatás — nem megbosszúlni és megfélemlíteni, megnyerni, meghódítani akarjuk a szabadság elleneit, s meg kell mutatnunk, hogy a szabadság a boszú fegyverére csak azok ellen szólóit, kik zsoldért vagy gonoszságért, nem vakságból vagy elcsábítva, küzdenek az ellen . . . Bocsássátok szabadon a polgárokat. — De tábornok úr, — kockáztatja az őrnagy? — az se lakoljon, ki őket elcsábitá, s kinek értelmessége után épen úgy be lehet tudni azt, mint akármelyik zsoldos vezetőnek. — Ez más; ha van ilyen, kérdezd ki őket, s állítsd elénk a fő lázitót. Az őrnagy kisietett, s néhány perc múlva viszszatért. — Tábornok úr, — mond — az, kire, mint kezdeményezőre, mindnyájan rá vallanak, itt kinn áll. A tábornok és tisztei kiléptek. Az előszobában Wandel állott, neje s lányával; ez utóbbiak azonnal a tábornok lábaihoz borultak. A kis Händhen átölelte a tábornok lábait, s szívrehatólag esedezett. __Keljetek föl! Isten előtt térdepeljetek! — mond a tábornok, kiket a nők mindig ki szoktak hozni sodrából. Aztán indulatosan fordúlt Wandelhez. __Szólj, miért vetemedtél amaz iszonyú gondolatra ? — Uram! — esenkedek ez, — egy fiam már elesett az ellenetek vivott csatában; kettő besorozva még ott van Puchner táborában. Istenemre mondom, én nem tudtam, hogy akik jönek, csak sebesültekből állanak. Nekünk azt mondák, az egész megmaradt tábor közéig, s akkor tudattam ezt a fehérváriak és lamkerékiekkel. Mikor meggyőződtem a valóságról, már késő volt, de e két tiszt úr mégis nekem és családomnak köszöni életét. — Igaz-e ez? — kérdésem — a két tiszthez fordúlva. — Igaz uram, — mond Gyula s elbeszélte az egész esetet, kiemelve Häncen önfeláldozását, ki saját szobáját adta át s álmainál őrködött. — íme! — mond a tábornok — ez egyet mondatok főbűnösnek, s mint láthatjátok, ennek bűne is megbocsátható. Leölt bajtársainkat föl nem támaszthatjuk már, de azt az embert, kinek két derék tisztünk életét köszönhetjük, nem ölhetjük meg. Nem büntethetjük a szegény asszonyt és leányt, kik életökkel védték őket. . . Hanem büntetést mégis szabunk, íme halljátok. E lány zálogul a magyar sereggel fog jönni, hogy biztosítsa e város hűségét irántunk. —• Uram ! ne vedd el leányunkat! — esedezik az asszony, —• mi lesz tisztességes magzatunkból a táborban ? — Őrségét arra bízzuk, kinek életét megmenté, s kitől látom, nem is retteg. Hadnagy úr, vegye át e leánykát! Ha pedig erényét igy is féltitek, ám keressetek papot s eskessék meg őket. Nos, mit mondasz rá leány ? Hänchen letörté könyvit s a tábornok kezét ajkaihoz voná. Aztán odaállt Gyula mellé. — Háladatlan gyermek ! Hát elhagysz bennünket? — kérdi keservesen Wandel úr. — Nézd, hogy nem iszonyodik leendő őrétől — mond a tábornok, s most távozzatok. Aztán kilépett a folyosóra, mely előtt a befogott szászok állottak. — Ez egyszer eredjetek haza, — kiáltá ezeknek — s legyen gondotok, hogy árulástokat a haza és szabadság ellen megtudjuk bocsátani. Legközelebbről pedig készítsetek oly fogadást honvédelmnek, mely a tegnapit elfeledtesse. Mindnyájatok szabadságáért küzdenek ők. Ha még egyszer hűtlenek lesztek, a várostokban kő nem fog kövön maradni. A szászok, kik halálra számoltak, most hálálkodva távoztak el s igyekeztek a honvédeknek lehetőleg jó ebédet készíteni. * * * Czecz, ki kémszemlére járt kinn, jelenté, hogy az egész osztrák tábor közelit. Ekkor előhivatá a vezér törzstiszteit, s kiadá parancsait a teljes kivonulásra. Midőn ez a legnagyobb csendben megtörtént a nyugoti kapun, előhivatá Bethlent a parliamentakrrel, kinek szemeit csak most engedte kioldani. — Menjen ön — mond az üres utcákra mutatva s mondja meg Puchnernek, hogy igy vagyok bekerítve. Már akkor csak ő és kísérete voltak a városban. De a lovak nyergeive ott álltak, s azután megindultak mind. m * * Bem a vízaknai csatárra Piskinél felelt, az örök hitű dicső ütközettel. Gyula és Adolf mint érdemrendes kapitányok tették le kardjukat, s a bekövetkező sötét időkben, szolgálatképtelenségek miatt fölmentve a besorozástól, családi tűzhelynél, a szép Róza és Hánika mellett hegeszték be a csatákban kapott sebeket. És azon sebeket, melyeket hazájok sorsa ütött kebleiken ? Azok csak lassan hegednek s ma is sajognak még, ha az egykori szép reményekre gondolnak. !