Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-13 / 235. szám
HOLDAS ÉJ. Sacher- Jlasoch Lipót beszélye. (Folytatás.) — Kegyed számára egészen más munka várakozik; — folytatá, — bármennyire tetszik is háztartása, őszintén szólva, hiányozni látom házában azon ragyogó tisztaságot, mely Hollandiát és Németország egy részét oly kitünőleg jellemzi. Itt nyílik tér kegyednek, mely mellett egésséges és szép maradhat. A komoly vas embernek ez volt első hódolata. Olga feléje fordítá arcát, melyet lángoló pír borított és melegen, de félénken nézett szemébe. Pár nap múlva Wladimir kezében porozóval találta, amint az étterem faláról a pókhálót seperte le. Kivette kezéből a porozót s a sarokba állttá. — Ez nem kegyednek való munka, — mond szelíden, — eszem ágában se volt ily porral rontatni tüdejét — De mit csináljak hát. — viszonzá Olga, — szolgálóim, hiában, nem hollandiak ! — Kegyed azzá teheti őket, csak legyen irántuk szigorú és igazságos egyszersmind, de nemcsak egyszer, hanem százszor naponként, egész esztendőn keresztül. Sohase feledje, hogy kegyed az úrnő, s hogy mihelyt a szolgálók dolgába avatkozik, körülbelül azt cselekszi, mit Napóleon, kiért állott alsó gránátosa helyett. Wladimir erre karjára vette Olgát, s összejárta vele az egész házat, konyhát és pincét. — Mondja csak, nincs e reggeltől estig elég dolgozni valója, ha minderre felügyelni akar ? Intézkedni, rendelkezni, parancsolni: ez a kegyed föladata. Vezesse ezenkívül kegyed a számadásokat és lényegesen meg fogja könnyíteni férje gondjait. Az erkélyről azután a kert felé mutatott. — Ha eljö a tavasz, akkor itt vethet, ültethet, áshat, öntözhet és gyomlálhat. Mindez jót fog kegyednek tenni. Itt aztán kegyetlen is lehet, milyennek iderül időre minden nőnek lenni kell, és izgalom nélküli harcot folytathat a hernyók és férgek ellen. Ajánlom figyelmébe a méhkasokat, s az én kis szorgalmas kedvenceimet. És most, — végző beszédét, miközben Olgát visszakisérte a terembe — most kérem kegyedet, legyen szives valamit játszani. Kegyed szép fölfogással s mély érzéssel játszik. Olga egész testében reszketett. Földre szögzett szemekkel ült zongorájához s végig futtatá ujjait a billentyűkön. — Ha szép ujjait nézem, egész játéka megviláglik előttem; e finom, átlátszó, mondhatnám átszellemült ujjak oly szeretetreméltóan tudnak magyarázni. Olgának még ajkai is elhalványodtak, egy pillanatig szivére nyomta kezét s azután játszott. Beethoven Mondschein sonátáját játsza. Az adagió első halkan szomorgó hangjainak megrendültére elfödte szemeit Wladimir. A holdas éj összes varázsa összecsapott fölöttük, halvány árny ereszkedett Olga fölé, egy mágikus, rezgő, fájdalmas fény, és lelkök ott lebegett a homályos és bánatos melódia szárnyain. Midőn az utósó hang is elenyészett a légben, lassan lebocsátá kezeit. Mindketten hallgattak. —^Lemondás, megadás, — mondá végre Wladimir,— ez szól hozzánk e csodás fonatából, mint a természet és világból, mely bennünket környez. A szív megadása mindenekelőtt. Lemondás, legyen bár a csalódott szerelem, mely a ha szívben tovább él, vagy szerelem, mely magamagát kárhoztatja örök hallgatásra. Mindnyájunknak meg kell tanulni lemondani. Olgára nézett. Szemei szokatlanul ragyogtak. Bámulatosan ellágyult. Egy ideig el is maradt ezután. Olga sejtette miért. Valamelyik nap férje bement a kerületi városba, Kolomeába, vásárlás végett. Olga honn maradt. Szive reszketett. Tudta, hogy Wladimir eljő s mikor az alkony első árnyai végig feküdtek szobája falán, gyorsan magára ölte kacabas kaját, és a zongorához ült Csaknem öntudatlanul kezdette el a sonatát. Egy erős dissonance-al azonban egyszerre abban hagyta. Egészen kiherült a kacabajka buja bélésétől, kigombolkozott, és karjait hullámzó keblén összefonva, nagy éptekkel járt föl és alá. És Wladimir lépett a szobába. A vér arcába szökött, összehúzta kacabajkáját, és kezet nyújtott neki. — Honn van Mihály ? — kérdé. — Nincs, Kolomeába ment. — Akkor — — Csak nem akar elmenni ? Wladimir habozott. — Kora reggeltől fogva már örültem, hogy önnel beszélgethetek egyedül, — mond Olga fojtott hangon. Kérem, maradjon. Wladimir a zongorára tette sövegét, s egyik barna kis fauteuilbe ült. Olga néhányszor föl-alá járt a szobában, s aztán megállott előtte. Szeretett ön már Wladimir? — kérdé gyorsan s némi durvasággal. — Oh minden bizonynyal és ajkai megvetőleg remegtek. — Nem, — viszontá Wladimir komolyan. Olga némán tekintett rá. — S képes volna ön szeretni ? — kérdé tartózkodóig. — Én nem hiszem. — Kegyed újra téved, — válaszolt Wladimir. — Az oly szív, mint enyém, mely nem váltotta föl magát aprópénzre, mely megérett érzelgés nélkül, azt hiszem, talán egyedül csak az ily szív tudhat igazán szeretni. Hogyan is volna erre képes afféle éretlen zöldszilva fajta lányka vagy ifjú ? Szeretni csak a férfi tud. Talán a nő is, azonban többnyire elszokták pazarolni szívüket. — És milyennek kellene lenni a nőnek, kit ön szeretni tudna ? — kérdé Olga tovább, anélkül, hogy állását megváltoztatta volna. Wladimir hallgatott. — Ez érdekel mindenek fölött engem, — suttogá Olga magában. — Kell, hogy feleljek? — Kérem önt. — Nos, akkor épen kegyed ellentétének kellene lenni, — mondá száraz, fojtott hangon. Olga elsápadt, azután arcába szökött a vér s szemébe a köny. Némán mereszté szemeit a padlózatra. — Nos, nevessen ön, — kiáltott fel Wladimir fájó humorral. — Hisz oly véghetetlen nevetségesnek tűnhetik fel ez ön előtt. — Ön igazán ildomtalan, — vágott közbe Olga, könytői elfojtott hangon. — De igaz, — viszonzó tartózkodás nélkül. — Ön ellenszenvvel viseltetik irántam, — mond Olga határozottan, miközben büszkén fölemelé szép fejét. — Rég éreztem ezt én már. Wladimir fölkacagott, de végtelen szomorúan. (Folyt. köv.) Coriolán. (Dr. Rötscher után.) II. (B. Gy.) Ha Coriolán részletes tárgyalásához fogunk, azt vesszük észre, hogy az első felvonásban a hős minden jellemvonása egész nagyszerűségben lép a tények színpadára. A Menenius Agrippa által még alig lecsöndesített nép most csikarta ki az öt népvédet képviselőjéül. — Coriolan szemében ez, a nép részéről a természeti rend ellen intézett elbizakodás sugalla lépés, melyet a legbüszkébb megvetéssel kell korlátai közé szorítani, azért mindjárt első föllépése alkalmával vakmerőnek, jellemtelennek és ingatagnak korholja a népet. A többek között ezeket mondja nekik: „Ki nektek jó szót ád, utálatos, Hizelgő. Mit vártok, kutyák, a kiknek Nem kell se harc, se béke ? az megijeszt s ez Dacossá tesz. Ki bennetek bizik, Oroszlány helyett nyulat lel, s ludakat Rókák helyett!“ „Erénytek: dicsőitni a Gonosztevőt, s a törvényt szidni, mely azt Megbünteté. Ki nagyságot szerez : Gyűlölitek s jó indulattok olyan, Mint a beteg, ki arra vágy, mi néki Még jobban árt. Ki kegyetekre épit, Ólom-karokkal úszik s tölgyeket Hasit sással.“ I. fel. 1. jel. Beszéde harci bárd, minden szava egy a tömegre mért kardcsapás; a kifejezés velősségében mérhetlen büszkesége rejlik. Coriolán azon alakok közé tartozik, melyeknek érzékitésére, mint Macbeth és Otheliónál, nemes, érccsengésű hangszert kívántatik, mert Coriolan az erkölcsi és természeti elemek még szét nem választott egységét tünteti elő. Igen jellemzőleg mondja e tekintetben Cominius: „A pásztor nem tudhatja jobban a síp S a menydörgés különbségét, miként Én Március s más emberek szaváét!“ I. Fel. 6. jel. Az ő hősi természeterejéből az erkölcsi nagy már érett gyümölcsként fejlődik ki. Szebb képet Coriolán roppant önállósága, szó és érzelem egységéről soha sem adhatott volna Menenius, mint mikor ezeket mondja: „Nemesebb ő, mint érdemli a világ, Neptun villájáért se hízelegne, S Zeus menykövéért. Ajkán van szive, Mi keblében terem, kimondja nyelve. S ha megharagszik, elfelejti, hogy Hallotta a halál nevét !“ Hevessége és haragja szükségképen oly képet adnak, a mely a lovagkor hőseire emlékeztet, mely korban az emberek erősebbek s hatalmasabbak valának, mint később. Coriolán haragja akkor éri tetőpontját, a mikor a tömeget Corioli ostrománál futni látja. Beszéde gyalázatszóró vihar; mondatai rövidek, szakgatottak; a hasonlatok, a szitok, melylyel a népet illeti, egy felháborodott természet dühének salakjai: „A föld minden dögvésze rád, te Róma Gyalázata ! te csorda ! . . . a fekély Borítson el, hogy tőled undorodjék Az is, ki nem lát, és mértföldnyire Legyen ragályos nyavalád. Ti ember Alakba bújt ludak, ti, a kiket Rabszolgák kergetnek meg, kiktől a Majmok se félnek. Plútó és pokol! Hátul a seb . . . piros hát . . .halovány arc A félelemtől!“ I. Fel. 4. jel. Majd a sebeiből omlott vér boritottan lép föl, hogy jelenete, lángbeszéde lelkesítsen, s új csatákat rohanva, a győzelem kivívását biztosítsa. Ily jelenet a mythusi korra emlékeztet. Buzdító szavai egyszerűek, távol az ékesszólás minden mesterkéltségétől; hasonlatai csak a legközönségesebb tárgyakra szorítkoznak, és a jelenet mégis a legérzékibb, a kifejezés a leghatályosb, mert a természeti igazság legtisztább jellegét viseli magán. Coriolan jellemrajzához — e felvonásban — a végső vonást is megadja a költő, s a hőst a tökély legmagasb fokára emeli, midőn őt, mint győzőt mutatja be, a ki minden dicséretet, a dicsőítésnek minden jelét magától elodázza, s hogy a valódi hős jellemével össze nem férő fitogtatás gyanújába ne essék, tetteinek érdemét kicsinyíti, ily szavakkal vágva Titus dicsbeszédének fonalát ketté : „Kérlek, ne tovább ! Anyám, ki vérét csak dicsérheti, ő is megbánt, ha magasztal. Úgy tevék, Miként ti.“ I Fel. 9. jel. És tovább: „Nehány sebem van, s fáj nekik, midőn Említik“ Különösen jellemzők e szavak: „Elég, mondom ! . . . mert véres orromat Meg nem mosom, vagy egy pár nyomorát Legyőztem, amit észrevétlenül nem Egy tett közülünk : ekkér kurjogattok A dolgokat nagyítva, mintha volna Kedvem táplálni kicsinységemet Hazug dicséretekkel!“ I. Fel. 9. jel. A dicsőség, a halált megvető bátorság természetének öröksége, csak hiányait veszi észre, csak azokat gyalázza, s haragra lobban,ha a szó megelőzi tettét; utálat támad szivében s megvetés a dicséret iránt, mely az összegyűlt senatus, a nép előtt hirdeti s érdemeit. Ennek visszautasítására csakúgy, mint a népjog iránti megvetés kifejezésére, ■ a hasonlatok 938