Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)

1868-10-10 / 233. szám

Kiadó-hi­vatal: Pest, »arátok«í®re 7. Ötödik évfolyam 1868. 233-dik sz. Szombat, október 10. Előfizetési díj: isiéire.................8 firt Negyedévre .... 4 firt. Megyeien a ünnep utáni napokat kivéve minden* nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az e­l-bő en. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi folyamára. Ez új évnegyeddel lapunk kiadását az „Athe­naeum“ című irodalmi és nyomdai részvény-társulat vette át, mely egyik nemes céljáét tűzte ki átalában az irodalom, s különösebben az időszaki sajtó emelé­sét. E változás lapunkra nézve is előnyös befolyássá leend. Célunk s irányunk ugyanaz marad, a mi eddig volt. Oly változatos, tartalmas és friss napi­lapot tö­rekszünk szerkeszteni , mely egyiránt kielégítse a műveit nők és férfiak igényeit. Az irodalom, művészet és társasélet érdekeit folyvást tüzetesen képviseljük, kitűnő írók, bel és külföldi tárcaírók s szabatos for­dítók közreműködésével. Hírrovataink frissek és ter­jedelmesek lesznek. S hogy folytonosan mennyi is­mert író gazdagítja lapunk folyamát, arról féléven­­ként mellékelni szokott tartalomjegyzékünk tesz tanúbizonyságot. Célunkat csupán a közönség részvéte által érhetvén el: fölkérjük a szépirodalom kedvelőit, hogy lapu­kat, mint a magyar belletristika egyetlen napi közlönyét, továbbá is pártolni és ismerő­seik körében ajánlani, terjeszteni szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. A „Főv. Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szét­küldéséről (s idényenkint divatkép mellékléséről,) most már az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvény­társulat (ezelőtt E m i­c­h O.) gondoskodik, s tisztelettel kéri az előfizetések mielőbbi megoll­ását. Az október—decemberi évnegyedre 4 ft. — különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 írtjával EGY TÁBORNOK IGAZSÁGSZOLGÁL­TATÁSA. (Elbeszélés Bém életéből.) Irta: P. Szat­m­áry Károly. (Folytatás.) Elhalt belé, midőn a szobát és ágyat üresen ta­lálta. Aztán netre förmedt: — Hová tettétek a tisztet ? Egyszerre elő­te­­remtsétek, különben semmiről sem felelek. — Sa máskor szelíd ember kezét nejére emelte. — Isten a bizonyságom, — mond Wandelné titkolhatlan örömmel, — én nem láttam az estebéd óta. Talán megfejté a bajt és elillant. De most Wandel bevilágított azon oldal­folyo­sóba, meg lánya hálószobájába vezet­­t, s meghök­kent, midőn lányát reszketve, képéből kikelve és összetett kezekkel látta ott állani. — Hol a tiszt? — kérdi a reszkető gyedektől, ki csaknem halálra volt válva. — Én nem . . . nem tudom ... — mond ez da­dogva, s fogai összeverődtek. — Itt kell lennie! Eredj az ajtóból, s menjetek be anyáddal. Ez nem asszonyoknak való hely. — Én nem megyek! — mond most a lányka a kétségbeesés határozottságával.— Ide csak úgy me­hettek be, ha előbb megöli ők ! S ezt mondva, szemei lázas tűzben kezdettek lobogni. — Megőrültetek ? — ordított a szász. — Tüs­tént takarodj innen! S ezzel lányához lépett, hogy azt megragadja. De a lányka kezében most egy fényes konyha­kés villant föl. Ila bántasz, e késsel azonnal megölöm ma­gamat. Itt nincs más, csak az én szeretőm, s ezeket nem bocsátom be oda, mig élek ! Esztelen ! — kiáltja Wandel, s lánya jobb­ját megragadva, épen eltolta az ajtótól, midőn a fo­lyosón megdől­dűlt egy férfi hangja , ki németül kiálta : — Megálljatok ! Mi történik itt? S megjelent Adolf osztrák őrmesteri egyenru­hájában. Az oláhok útat nyitottak előtte. — Egy honvédtiszt van itt elrejtve, — mond Wandel, széles karamú kalapját leemelve, — s azt akarom jó barátainknak kiszolgáltatni. — Takarodjatok ! — kiált oláhúl Adolf a fölke­lőknek. — Az őrnagy parancsát hozom, hogy az öl­döklést meg kell szüntetni. Az ellenség Bemmel itt van a kapu előtt, siessen kiki állomására ! A fölkelők tüze egyszerre lehűlt, s egymás nya­kán szaladtak le a sötét lépcsőkön. ! ! — Az úr pedig — parancsoló az álőrmester, — jöjjön velem, s csukja be kapuját, ha azt nem akarja, hogy házában egy garas érő maradjon ! Wandel uram sietett a parancsot teljesíteni, s Adolf vigasztalni kezdé a lányt. Midőn ez sem használt, rendes hangján egy­szerre megszólalt: — Hol van Gyula barátom ? Gyula, kit a zaj felriasztott, most fegyveresen lépett ki, s Adolfot fölismerve, a két barát egymás karjába omlott. Most visszatért Wandel úr is, alázattal kérdezve, hogy mivel szolgálhat az őrmester úrnak ? — Azzal gazember, — mond ez, pisztolyát rá­szögezve, — hogy házad összes személyzetével azon­nal eltorlaszolod a kaput, s ha egy gyanús mozdulatot teszesz, azonnal halálfia vagy ! Csak most látta Wandel uram sajátságos hely­zetét. De már nem volt mit tenni, engedelmeskedni kellett. — A jó istenre kérem , ne bántsák önök atyá­mat ! — kiált Hánika most, térdeire esve. — Ne félj szép gyermek, — mond Gyula, a lánykát fölemelve és keblére szorítva. — Ha mi megmenekülhetünk, az ő élete is biztos, de csak éret­ted, mert kül­önben százszor megérdemelné a halált! Adolfot a lányka áldozatkészségének elbeszélése szintén kiengesztelte, s most Wandelt közrefogva, az utcára nyíló ablakhoz siettek, hadd lássák a ki­fejtést. Gránátos mars, vörös sipka. Ifjaink helyzete a szerencsés véletlen dacára is még folyvást igen válságos volt Wandel úr fontosabb személy volt Szász-Sebe­sen, hogy nem fogsági állapota a legsürgősebb teendők között is cirkumspektus atyafiai előtt fel ne tűnjék. Fel ne tűnjék különösen az, hogy kapuja be van zárva és eltorlaszolva. Gyuláék jól sejtették ezt, azért egy percre sem engedték szem elöl Wandel uramat, s míg Adolf az utcán történő dolgokat tartó figyelemmel, Gyula folyvást közelében maradt, legkisebb mozdulatára is figyelve. Csakhamar belátták e munkafelosztás célszerű­ségét, mert alig múlt egy óranegyed s már dönget­­ték a kaput, s tudakozódtak Wandel úr, mint a város szája és keze után. Adolf most kihajolt s lekiáltá, hogy Wandel úr nincs otthon s ne alkalmatlankodjanak, mert ő pi­henni akar. Az osztrák egyenruha még ezúttal megtette ha­tását; az alkalmatlankodók eloszlottak. Nemsokára azonban újabbak jöttek, kik már határozottan követelték, hogy a kaput nyissák fel. Wandelnek otthon kell lennie, mert sehol sem talál­ják a városon. Adolf boszosan kiáltott le, hogy elveszett a ka­pu kulcsa. Ezenfelü ugyancsak leszakramentirozott, hogy hagyjanak neki békét, mert ő egész szakaszá­val itt van szállva, s ha mégis alkalmatlankodnak, közéjök lövet. Ez hatott, a szász atyafiak elkotródtak. De később tömegesen és egy osztrák tiszttel jelentek meg, ki parancsolólag kiáltott fel az álőr­­mesterre, hogy rögtön kinyittassa a kaput, “mert Wandelre nagy szükség van , neki kell a katonák ellátásáról gondoskodni. — No Gyula öcsém, itt már baj van! — mondja Adolf. Most mit mondjunk ennek ? — Most már nincs egyéb hátra, mint hogy Wan­del urat beszéltessük. — De mit mondjon nekik ? — Hát igazolja, hogy a kapukulcsot elveszté a zavarban s hogy egy pár órát pihenni akar. Itt úgy sincs egyéb, mint időkérdés. — De hátha az öreg urat szétverték, vagy nem erre fordúlt ? — Másfelé nem igen fordúlhatott, s elvégre is jobb egy órával később, mint előbb meghalni. E párbeszéd magyarúl folyt s ez alatt a tömeg ugyancsak zúgott oda lenn. Wandellel megértették a dolgot s ez belátván a kényszerűséget, kényt­len volt engedelmeskedni. De a tiszt még felbőszült feleletére. Az ő em­berein­k élelem, ital kell, mert tegnap óta nem et­tek ; ha még tovább is várakoztatja, betöreti a ka­pukat. — Most már nincs egyéb, —­ mond Adolf — vagy rájuk tüzelnünk, vagy bevárni, a­minek jön­nie kell. — Az utóbbi jobb — mondja Gyula. —• Vonul­­jatok vissza az ablakból. Vagy még jobbat gondol­tam. Mondjon a házi­gazda valakit, a­kihez élelemért menjenek, — valami gazdag szász atyafit. Wandel újra engedelmeskedett, s a tiszt károm­kodva elvonult az utasítás következtében. (Folyt. köv.) HOLDAS ÉJ. Lachter-ifjasodh Lipót beszélye. (Folytatás.) A nap tiszta és eny­he volt. Vidáman zúgtak a vadászok a puszta földön át. Az erdőben föloszták magukat. Mihálynak mélyen a sűrűségben jelöltek helyet. A szép győzelemhez szokott nő vérző szívvel s könytelt szemekkel vezette a hajtóvadászatot. Ő fe­­dözte fel az első nyulat, mely a fásból a szabadon keresett menedéket, s intett parányi remegő kezével, hogy az agarakat bocsássák szabadon. A kürtök búgtak 8 vad hajrá- kiáltással repültek a lovasok a kétségbeese­t állat után. Az életet megvető kacajjal ugratott át Olga árkokat, patakot és sövényeket, borzasztó kéjtől reszketett minden idege, nevetett, mint gyermek, ki repülni látja a lapdát, míg végre az agarak a levegőbe dobálták a halálos félelemtől síró állatot. Mindenki csodálkozással nézett az esz­­telenségig vakmerő lovagló nőre, hiúsága új orgiát ünnepelt, és aztán csak egy nyomorult nyúl volt, mely lábainál páráját kilehelte; a gavallérok csó­kokkal halmozák el össziizzadt keztyüit, míg a tá­vollevők lövegeikkel integettek. És Olga kipirult arccal, ragyogó szemekkel te­kintett körül. Az erdő szélén oldalvást egy fiatal ember ál­lott, kit eddig figyelmére se méltatott, s ki sajátságos komolysággal nézett Olgára és hallgatott. — Nos uram, — kiáltott föl Olga hiú gőggel, — hogy tetszem önnek ? — Sehogyse, —■ viszonzá az szárazon. Gyors mozdulattal melléje ugratott Olga. — És miért nem, ha szabad kérdenem ? — kérdé inkább kíváncsian, mint sértődve.

Next