Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)

1868-10-18 / 240. szám

240-dik 87. Vasárnap, október 18. Kiad-Mvatai: Pest, barátok*t«r® 7. «a. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: félévre..................8 frt Negyedévre . . 4 írt Megjelen­t ünnep útim­nepokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztés Iroda: Lipót utca 34. ex. t-bő­en Hirdetési díj: Megyed hasábos petit­kor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­­irodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat jövőre az „Athenaeum“ című­ társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Mért nem vagy mindég... Mért nem vagy mindég itt velem, körültem, Te égi tündér, mosolygó remény ? Hiszen jöttednek oly nagyon örültem, Bár nagyon halvány — mit rám vetsz — a fény. Borús lelkemnek oly sötét világa, Halvány fényed föl nem deríti azt, Oda egy napnak kellene fényárja, Nekem nem adsz te már elég vigaszt. De azért mégis, hogyha égi arcod Látom, s vidáman mosolygasz felém, Könnyebben küzdöm ez iszonyú harcot, Melynek győzelme tán nem lesz enyém. Hajh mert a midőn tova szállasz tőlem, S magamra hagysz e gyászos éjjelen, Egy pokoli rém tűnik föl előttem, A kétségbesés szörnye megjelen. S ekkor eltűnnek a szép álom-képek, Melyeket veled együtt alkotok, Betölti helyét homálya egy éjnek, Melynek csillagot sem adott az ég. Rém-gondolatok születnek agyamban, Melyektől én úgy félek, borzadok. Mert örvényt látok megnyílni alattam, S mélyén a poklot és kárhozatot. S iszonynyal nézek a pokoli szörnyre, Láttára lázong vérem és velem, Ilyenkor érzem, hogy meg vagyok törve, Hogy lelkem fáradt, s kimerült erőm! De ekkor ismét te jősz hozzám vissza, Égi mosolylyal csábos ajkidon, A rémes látvány félbe van szakitva, S újra szebb jövő képit álmodom. Mezei József: A RÁRÓ ESETE. (Egy lőorvos naplójából.) Irta: Balázs Sándor. (Folytatás.) A Ráró öt markos pej kanca volt, s szekerünk előtt rudas hivatalt viselt.­­ Épen arra ébredtem föl, hogy irgalom nélkül szidta és káromolta a szegény lovat. — Hát mi baj Pista ? — kérdem félálmosan. — Hát tudja a fránya ! Nem eszik a dög! — Melyik dög ? — Hát a Ráró. Sem enni, sem inni nem akar ! — Csak nem beteg ? — kérdem megszeppenve, s az ijedség miatt azon pillanatban vége volt álmos­ságomnak. — Tudja a fránya! Hát már nem eszik? Egy pillanat alatt ott termettem a ló mellett. Ott állott a létra előtt szomorún, mozdulatla­nul, rá sem hederítve a vályúban előtte álló zabra, míg társasa Kancsi, ugyancsak vígan morzsolgatta azt. — Nem evett az a ló sok kukoricát ? — szólalt meg egy hang hátam mögött. Egy vén fuvaros hangja volt, ki pipaszó mellett vizsgálgatta a lovat. Pista mérges tekintetet vetett a fuvarosra, s vállvonva csak annyit mormogott, hogy „evett a frányába!“ — No már pedig mégis úgy lesz öcsém! És ha valóban úgy van, hát azt tanácslom, hogy ne sokat egyelegy mellette tátott szájjal, hanem fogj be szapo­rán s indulj. Az úton pedig úgy hajts, hogy ha lovad ki nem futja magát, hát mához két hétre akár csiz­mát vararhatsz a bőréből. Egy pillanat alatt eszembe jutott anyám, apám, s hangos zokogásra fakadtam az ijedség miatt. — Hát részeg kend, vagy bolond? — kérdé mérgesen Pista, — hogy így megakasztja ezt a sze­gény gyereket ? — Sem részeg nem vagyok szép öcsém, sem bolond, hanem azért újból azt mondom, hogy ha azt akarod, hogy lovad a maga lábán vigye haza a bő­rét, hát szaporán fogj be, aztán ne kíméld az ostort! — Fogj be, fogj be Pista ! — rimánkodtam neki a legnagyobb rémülettel. Pista gyerek mormogott valamit a fogadatlan prókátorról, hanem azért sietve hozzá kezdett a befo­gáshoz. — Persze hogy jól meg kell hajtani, ennyi az egész. Ezt bizony kend nélkül is tudják. No hát in­duljunk. Felszöktem a szekérre, s bár falatot sem ettem, eszembe sem jutott, hogy ebéd nélkül indultunk el. Pista rácsapott a lovakra, vágtatva neki indul­tunk, s pár perc alatt hátunk mögött hagytuk a vá­rost. Samu még folyvást aludt, én azonban a legna­gyobb félelemnek és aggodalomnak voltam mar­taléka. Folyvást csak a Rárót vizsgáltam, s le nem tud­tam venni róla szemeimet! — Szentséges isten! — mondám fönhangon zokogva. — Mi lesz akkor, ha a lónak baja talál esni! — Mi lesz ? Hát vége lesz a világnak! — felel­tem magamnak — Legalább nekem végem lesz, mert én tudom, hogy nem kerülök soha apám sze­mei elé! És aztán eszembe jutott jó anyám! És hogy mit fog csinálni apám, ha baj talál esni! És erre még jobban elrémültem, s még hango­sabban kezdtem zokogni. Pista gyerek pedig suhogatta és pattogtatta az ostort, a lovak pedig vágtattak, csak úgy szikrázott a patkó! Bokrok, fák, bércek csak úgy repültek el mel­lettünk. — Jól megyünk, vigan megyünk, — szólt idő­közönként hátra fordúlva Pista gyerek, — kutya baj ! Az a vén szamár hogy megijeszti az embert! Ez némileg megkönnyített, hanem azért aggo­dalmam nem szűnt meg, sőt még újból növekedni kezdett, mert úgy rémlett előttem, mintha a ló hasa puffadni kezdene — Jaj Pista! — kiáltam ijedten, — puffad a Ráró! — Puffad a frányát! Ne ijeszgesse az embert! Gyi te ! Gyi Ráró! Gyi Kancsi, hogy a fránya csapja meg az ijedős füledet! Így haladtunk mintegy másfél óráig. Én jól láttam, hogy a Ráró folyvást puffad , de már utoljára mondani sem mertem Pista gyereknek. Megijedtem tőle, úgy káromkodott. — Gyi te! gyi! hogy a fránya meg a köszvény essék a bőrötök alá! Gyi! És aztán elkezdte őket csapkodni és verni, hogy szintúgy megesett a szíve az embernek. De utójára már ez sem használt. Sem a szép szó — mert ezt is megpróbálta, — sem a káromko­dás, sem a verés. A lovak a vágtatásból ügetésbe, ebből pedig lépésbe mentek át, s ez is mind lassúbbá, lassúbbá vált. A Ráró úgy fel volt puffadva, hogy minden pilla­natban vártam, hogy no most mindjárt kipukkad. Végre még lépni sem volt képes a hámban többé, hanem egy zökkenőnél csak megálloit. Pista gyereken csak ekkor látszott meg, hogy ö­­ is meg van szeppenve, mert csak ekkor kezdé rázo­­gatni borzas fejét, s csak ekkor mondá, hogy „a fránya essék bele, aligha baj nincs!“ — Jaj ! Egyebet nem tudtam mondani, de ennek az egy szónak rettenetes kétségbeesést kellett kifejezni, mert még Pista gyereknek is megesett a szive raj­tunk. — No csak nem kell megijedni, majd kifújja magát s jobban lesz. Szerencsére, csapszék előtt állunk. Valóban úgy volt, szegényes kis útféli csapszék közelében álltunk, melynek azonban sem istállója, sem állása nem volt. (Folyt. köv.: HOLDAS ÉJ. Sacher-Masoch Lipót beszélje. (Vége.) A lámpa körül apró zöld zománcos legyek do­­nognak, és fehér lepkék röpködnek a bágyadt vi­­lágú fénygolyó körül. Wladimir kezében Shakes­peare egy kötetét tartja felnyitva, Olga vállán át be­lenéz a könyvbe és együtt olvas vele: „És mind e szenvedés — mond Romeo — majd Édes beszédnek lészen tárgya egykor. „Én istenem, — viszonzá Olga, — szivem vészes csapást sejt. Úgy tetszik, mintha éktelen mélységben Holtan feküdve látnálak a sírban. — Szemem csal, avagy arcod olyan sápadt.“ Olga sajátságos, fájdalmas szúrást érzett szivé­ben, leirhatlan aggódás vett erőt rajta, és Wladi­­mirra tekintett, ki e pillanatban valóban halottsá­­padt volt. — Képtelen vagyok tovább olvasni, — da­­dogó Olga, — úgy érzem, mintha szívem repedne meg. — Bizonyára a tavaszi jég okozza, — szólott férje, — csukjuk be az ajtót. Olga egy pillanatra a nyitott lépcsőzetre ment, majd ismét visszatért, és a csészéket töltögeté tele. Most kedvesével szemben foglalt helyet. Férje szakadatlanul figyelemmel kisérte és mig hirlapjaiba merülni látszott, észrevette azon őrüle­­tes, szerelemteli pillantást, mit neje Wladimirral váltott. Ugyane percben Olga lába férjeét érintő. — Az én lábam volt, — szólt Mihály nyu­godtan. Olga összerezzent, és remegve hajolt az asztal fölé ; látta, mily feldúlt, mily borzasztók voltak férje vonásai, midőn a szobából távozott. — Elárultál bennünket, — szólott halkan Wla­dimir. — Magam is attól félek, — rebegé; — nos, és végre tudjon meg mindent, akkor tied leszek, egé­szen tied, — a te pöd, Wladimir! Wladimir hálásan tekintett rá, és ajkait kis ke­zére nyomta. — Oh, mint szeretlek! Napról-napra, óráról­­órára jobban, forróbban. Maradnod kell, — foly­tató szenvedélylyel, — hisz annyi beszélnivalónk van — ! — Csak ma ne, — ellenző ijedten, — gonosz sejtelmeim vannak ; az égre kérlek, ne! Mihály, mielőtt a szobába lépett, néhányat kö­­hintett, b­eáját csöndesen megitta és főfájásról pa­naszkodott. — Menjünk feküdni — szólott azután tompán. Wladimir Olga és Mihálylyal kezet szorított

Next