Fővárosi Lapok 1869. január (1-25. szám)

1869-01-26 / 20. szám

Kiadó-hivatal, Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869­, 20-dik sz. Kedd, január 26. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipótutca 34. sz. 1-e6 em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­irodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4­ ft. Minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 fijával. EGY ELVESZETT GONDOLAT. (Novella­. Irta: Toldi­ István. (Folytatás.) — Isten hozta derék gróf! — szólt Florence az érkező elé sietve. — Mi baja? —kérdé Villefort, egy csókot nyom­va kezére. — ön oly felindultnak látszik. — S nem találja ezt természetesnek a miss teg­napi diadala után ? — Az igaz! Evelina fényes diadalt ártott. — S ön ezt megengedhető ? — Nem tehettem ellene. Embereim nem mertek pisszegni az általános lelkesülésben. Nem is csodá­lom, Evelina tegnapi ugrásai valóban olyanok voltak, min­ket magam sem láttam még soha. Most önön a sor, kedves Florence, hogy túl tegyen rajta. — Meg lesz, ne féljen a gróf. Majd gondolok ki valami újat, a­mi el fogja homályosítani a miss bak­ugrásait. De azért számolok önre is, mert tudja, Eve­­linának hatalmas pártfogói vannak. — Azt hiszem, nem hatalmasabbak nálamnál! m­ond a gróf kissé elbizottan. — S nem is lovagiasabbak, — folytató Floren­ce — arról meg vagyok győződve. Félóra múlva a gróf távozott. — Tehát este, — szólt, Florence kezét ajkához vive. — Előadás után várom egy csésze theára. Isten önnel, in. Néhány nap múlva a Cirque zsúfolásig tömve volt közönséggel. A műértők arcán feszült várakozás volt látható. Florence ma túl akar tenni vetélytársnőjén. Mikép, azt még nem tudta senki, de mindenki be­szélte, hogy ma valami eddig nem látott lesz. A harmadik piéce volt az övé. Megnyíltak a sorompók, s a lovászok egy gyönyörű fekete paripát vezettek a homokra. Aztán kilebegett Florence. Villámgyorsan fölkapott a paripa határa, mely az adott jelre megkezdi körfutását. Minden szem a szép nőn függött, ki légies öltözékében oly könnyű­den táncolt a rohanó mén hátán, mint egy mesebeli tündér, ki szép volt, mint a legmerészebb képzelet elkényeztetett gyermeke, és könnyű, mint egy vig­­ságában megörült gondolat. A leghajmeresztőbb ugrásokat a legnagyobb bájjal és könnyüdséggel vitte ki, s öt perc múlva lova majd megbokrosodott a sok oda hányt koszorú­tól, de a java még hátra volt. Florence leszállt, s mialatt a közönség folyvást tapsolt, elősiető lovászok leszedték a paripáról a kan­tárt és a nyerget. Florence pedig a neki dobott ko­szorúk közül kiválasztott egyet s azt oda adta egy bohócnak, aztán felszökött a paripa hátára, mely most már fék és kantár nélkül tízszerezett gyorsa­sággal futott körül a porondon. Már e gyorsaság magában is szédítő volt, de Florence nem elégedett meg vele, s lehajolva, ostora nyelével kezdte verni a lovat, mely e szokatlan bá­násmódra még erősebben rohant, magasan hányva hátulsó lábaival a homokat. A paripa, tajtékot hányva, veszett gyorsasággal futott a körben, midőn egyszerre a bohóc magasra felhajtja a légbe a kezében tartott koszorút, s Flo­rence a két ölnyire felette repülő koszorún, melynek átmérője alig volt több egy lábnál, keresztül ugrott, s a következő pillanatban ismét egyenesen állt a ro­hanó paripán. A közönség első percben nem tudta, álmodik-e, vagy ébren van. Egy koszorút látott repülni a leve­gőben, s aztán egy angyalt bámulatos ügyességgel vízszintes testállásban keresztül ugrani rajta, s egy másodperc múlva azt az angyalt ismét a ló hátán vágtatni. Néhány pillanatig tartott a bódulat, aztán a taps és éljenek oly erővel hangzottak fel, a­milyennek a Cirque még sohsem volt tanúja. Florence diadalmas tekintettel nézett körül, s ellittasodva a dicsőségtől, egyet intett a bohócnak, mire ez ismét fölvevé a koszorút, s pár perc múlva Florence másodszor is átugrott a repülő körön, — a közönség még zajosabban kezdett tapsolni, — de a következő pillanatban egy kínos sikoltás vérig fa­gyasztó lelkesülését. A diadal Florencet elmámorgatta, s midőn má­sodszor is keresztül repült a koszorún, és a ló hátára akart ugrani, elhibázta az ugrást, és rá­esett a porond kerítésére. Pillanat alatt körül volt véve résztvevőktől. S a sok érdekelt közül tán senki sem vett észre egy ifjút, ki első volt az odarohanók közt, de aztán eltusza­­kolva másoktól, felkapta a földről a végzetes koszorút, és könybe lábadt szemmel távozott. IV. Másnap gróf Villefort a Florence előszobájában találkozott a Cirque igazgatójával. — Jó reggelt igazgató úr! Nos, hogy van a beteg? — Az orvosok éppen most vannak nála, viszontá az igazgató, én is várom, mit mondanak. — Csak nem gondolja ön, hogy komoly követ­kezményei lehetnek ez esésnek ? — Nem hiszem, ámbár az ily esés nagyon veszé­lyes és van példa rá — E percben a szoba ajtaja megnyílt, s két férfi lépett ki rajta. §?* — Nos ? — kérdék egyszerre a gróf és az igaz­gató. — A kisasszony, viszont­ az egyik orvos, lábát eltörte. — A térdhajlás alatt, téve hozzá a másik. — Az istenért! kiálta fel az igazgató, de csak kigyógyúlhat belőle? — Remélem igen, szólt az orvos, de meglehet, egész életére sántítani fog. — Ah! — Arról, hogy táncolhasson, szó sincs többé. Is­ten önökkel uraim! Az orvosok eltávoztak. — Elmegy a gróf ? — kérdé az igazgató, látva, hogy Villefort is kalapja után nyúl. — Igen. — Tehát nem nézi őt meg ? Az előbb mondta, hogy meg akarja látogatni. — Az előbb ... igen!------viszonzá a gróf kel­letlenül, de mikor valaki ennyire beteg, nem jó há­borgatni. — Igaz! Én is csak fel akarom neki mondani a szerződést. Szolgája gróf úr. (Vége köv.) SCHAFFER MAGDALÉNA. Amerikai elbeszélés. Irta: Prescott H E. (Folytatás). Miss Schaffer azonban e megtestesült fény­ato­mokat nem méltatta figyelemre. Mrs Ediston szobá­jába ment, s mivel az ajtót félig nyitva találta, be­surrant, s ez­etutt azon ékszerszekrényke mellé helyezte, melyet neki kölcsönöztek minap. Ebédnél Magdaléna nyakának fehérsége a ró­zsaág mellett különösen feltűnt, ellenben mr Roano­­kenak azon bosszantó mulatság jutott, hogy midőn áttekintett az asztalon, m­rs Ediston sötét vörös nya­kán látta a drágakövek visszatükrözését, mint csil­lagokat a sötét égen, és jól halla, midőn mostohája dr. Develint és szomszédait mr Roanoke e gyön­géd ajándékára figyelmeztető. Mr Roanoke ajkába harapott és jelentékeny pil­lantást vetett ez ékszer jogos tulajdonosnőjére, de miss Schaffer, ki éppen egy madárszárnyat szer­détt tányérján, és e közben szomszédjának mr St. Pierrenek válaszolt kérdésére,­­• a legnagyobb elfogulatlanságot színlelte. Mr. Roanoke összeráncolta homlokát. Némán és várakozólag ült ott. Utóbb hideg ék­eskedéssel vette kezébe a társalgás fonalát. Satyra hegyezte nyilait, lövöldöztek és csiklandoztak ugyan, de a villámok és szúrások kitűzött tárgyát nem melegítették föl. Miss Schäffernek esze­ ágában sem volt arra gondolni, mit céloz róla mr Roanoke. Azt tette, mit legjobbnak gondolt, s a­mit már félig el is felejtett. Midőn a kávét szolgálták föl a teremben, Mag­daléna egy ablakmélyedésben ült, s megpillanto mr Roanoket, ki hanyagul támaszkodott a párkányra, s a világba bámult gondolatokba mélyedve, mialatt csé­­széjének­­alját egyik,felét pedig a másik kezében tartá. Ujjainak egyikén a sajátságos csillogás, mint már annyiszor, most is magára vonta Magdaléna figyelmét. Hasonlított ez a belülről kiható parázs ál­tal megvilágított szénhez. Mr Roanoke arcáról minden cynismus eltűnt, még ugyan borús volt, de gyöngéd és mélázó. Midőn a csészét szájához emelte, lezáruit szempillája alól pillantását oda irányozta, hol Magdaléna ült. Meg­lepve ennek tekintetét, rögtön hozzá ment, és szeme elé tártá az égő karbunkulust. — A Roanokék gyűrűje ez, miss Schaffer, — mondá. — Ön visszautasító tűmet, kívánja gyűrűmet hordani ? A Roanokék gyűrűjét ? Magdaléna egész nyugodtsággal szemlélte a gyű­rűt. Tüze nem hatott rá. Csak ritka és borzadályos emblémokat látott arra vésve: halálfejet és keresztbe rakott csontokat. Nem tekintett föl, és lélekzetét szokása szerint visszafojtva mondá: — Nagyon borzadályos. — Viseli ön mindig e gyűrűt ? — Anyáról fiúra, fiúról anyára mindig. Ez cí­merünk — por és hamu. Nem akarja tehát e gyűrűt hordani miss Schaffer ? — Nem hordok ékszert, mr Roanoke. A gyűrűben rejlő tűzhöz hasonló tűz lövellt ki e pillanatban mr Roanoke szemeiből. Lehajolt Mag­dalénához és éppen válaszolni akart, midőn dr. Deve­­lin vállára tette kezét. — Jöjjön mr Roanoke, mond az orvos. Mrs Ediston vár az ön segélyére, K miss Schaffer az enyém­re. Kiki állomására mr­g Mr Roanoke sajátos parancsoló méltósággal tá­vozott, s midőn azon párkányzatnál, melyről előbb tá­maszkodott volt, megállt, hogy csészéjét letegye, alig lehet egyébnek, mint véletlennek tulajdonítani, hogy az ott álló - az akaratot jelző — kis szobrocskát leütötte, és csészéjét apró darabokra törte. Dr. Develin oda ugrott, hogy az esést föltar­­tóztassa. — Ne fáradjon, mond Roanoke szokott halk hangon. A cselédség majd eltisztítja. Van elég bronz még a házban. És mrg Edistonhoz ment, mialatt Julius és tár­sai a parancsot teljesítik, mert habár mr. Roa-­j

Next