Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)
1869-02-23 / 43. szám
43-dik sz. Kedd, február 23. Káadós Aintal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden iktatáskor . ... 90 kr. MIKOR A KŐK KÁVÉHÁZBA JÁRNAK. (Életkép.) Irta: Toldy István. (Vége.) De van e kioszknak még más, komolyabb hivatása is. Ha végig nézesz a női közönségen, kelet regéi szállnak föl agyadba. Mintha a biblia alakjai, leválva az élettelen papírról, ülnének előtted. Ott van Judith ébenfekete hajával s villogó szemeivel, ott Rebeka gyönyörű véres tűzhajával, a szép Zsuzsánna decoltirozott öltönyében, a szelíd Rúth szenvedélyes ábránddal arcán, ott a sabai királynő pici bajuszával s barna arcával, — ott az „írás“ minden szép asszonyai megifjodott alakban, lángoló szemekkel, mosolygó vidámsággal a virágzó arcon. S a férfiak közt karcsú Dávidok s lovagias Makkabeusok modernizált alakban karöltve járnak az Árpádok s Bendegúzok párductalan ivadékaival. A két faj sehol sem él oly harmóniában, mint itt; kelet és nyugat kezet fog, a két kőtábla összeölelkezik az evangéliummal, s felettek a légben egy asztalnál koccint az öreg Almos a még öregebb Mózessel. Az úrtéri kioszk bevezetése a zsidók társadalmi emancipátiójának. S a két faj, mely itt oly békésen, oly bizalommal összevegyül — Ah ! — ösztönöm nem csakt. Az én Rodriguez barátom, — bocsánat ez exoticus névért, úgy sem igaz, ott udvarol egy aszta mellett az én kedvesemnek, Coralienak. Elképzelhetik önök, mily kellemes foglalkozás lehet a harmadik asztaltól nézni, mint vall kebelbarátunk szerelmet kedvesünknek. Az arcok lassan,ként levetik az udvariasság banális álarcát, a pillantás élénkülni kezd, az arc izmai izgatottságba lőnek . . . Romeo néhány szót suttog egy érzékeny mosoly kíséretében; Julia szellemdús pillantással egy frázist válaszol; Romeo az érzékeny mosolyt ismétli; Julia pikánsan kacag; Romeo arca elkomolyodik, néhány percig egyházamban beszél szeme csupa tűz. Julia lassanként száműzi arcáról a gúnyt, s mintha valami beafőző masina volna, fölmelegszik Romeo szavainak hevénél, — egy ideig komoly válaszok s feleletek, végre egy elhatárzó tekintet, mely alkalmasint egy határzott szó mellé van adva garde des dames-al, — néhány másodpercnyi szünet után egy röpke szó a hölgy ajkáról, mintha mondaná : legyen világosság ! — s az ifjú arca pillanat alatt felderül, honott boldogság kacérkodik rajta, s pillantása mondani látszik: oh ! miért alkalmatlankodik itt ez a sok ember! mint szeretnék lábaidhoz borúlni s öltönyöd szegélyét megcsókolva, nevedet sóhajtva meghalni! — egy köszönő pillantás, aztán az ifjú a megelégedés boldog mosolyával gyújt szivarra. S ezt nézni a harmadik asztaltól, s emellett az arra menő ismerősök mindenikével pár szót váltani, néhány itt-ott ülő hölgygyel, kik a ,,reserve-corps“ számára szemelvék ki, folytatni a tegnap vagy tegnapelőtt megkezdett előleges szemcsatározást, elgondolni, mit veszt az ember azon szép nőben, kit éppen e pillanatban annektál addigi szövetségesünk, s jókor gondoskodni utódról a szép Coralie számára, — mindezt nyugodtan szíva azon pseudo-havannát, melyet Jean mindennap ugyanazon bonmot kíséretében servirez, s közönyösen tekintve a világba, mintha csak azért ülne az ember ennyi sok szép nő között, hogy a remeteségre előkészületeket tegyen, — ez oly föladat, amire csak a 19-dik század ifja képes. De én meghoztam magamnak ez áldozatot. Kiüritem fenékig a keserű pohárt, s midőn Coralie indulni készült, elmondhatom : bevégeztetett! Coralie ment, Rodriguez ment, — és mindketten bementek a német színházba. A színlapra tekintek, s láttam, hogy ügyem végkép veszve van. A „szép Helénát“ adták. — Ezt a darabot egy nővel végig nézni, — biztosabb a siker, mint egy évi udvarlás után. Mennyi pikáns éle, amit alkalmazni lehet az életre, mennyi szerelmi mondás,amit társnőnk előtt rögtön ismételhetünk ! Minden jelenet új támpontokat, új szempontokat nyújt. Heléna és Páris a század gyermekei, gőzerővel haladnak a katastróf felé, a mily könnyű fölkapni a siető mozdonyra, melyet Vénus keze vezérel a szerelem indóházába! Minden felvonás egy esemény viszonyunk történetében, miden függöny-legördüléssel egy bástya omlik le a női szív körül, s Heléna és Páris boldogsága oly irigylendő példát nyújt. Time is money, — imádók, vezessétek ideáljaitokat a „szép Heléná“-ba, — roppant időkímélés. Tudom magamról, kétszer esett meg rajtam, hogy szabadon mentem, de bilincsre fűzötten jöttem ki belőle. Rodriguez ügyes fiú, az én iskolámat járta, ha háládatlan végem van. Azelőtt a megcsalt szerelmes kardjába dőlt, s megölte magát, ma emberek közé megy szórakozni. Szerda volt, mentem a császárfürdőbe. Valahogy eltelt az éj, s reggel lett, mire haza indultunk. A kocsin egy fiatal emberrel találkoztam. Vidékről való, egy éve, hogy feljött Pestre jogásznak. Jó fiú, de ma feltűnően bús volt. Okát tudakoltam. — Az uram! nekem végem van, — megvert ember vagyok — — De hát — — Életem elvesztő célját — — Az istenért! — Mié világ ? — mindent, a mi nekem örömet nyújtott, elvesztettem! — De hát mi történt ? — Mi ? — hát nem olvasta ön ma az újságban — — Mit? — Hogy becsukták a — — Pszt! ki ne mondja, itt nők is vannak... Ah, szegény ifjú ! — Ismertétek azt a ragyogó kis paradicsomot ? — Kávéháznak hitták üzleti nyelven, de valódi paradicsom volt. Adámok s Évák, s megannyi tudás fája, és megannyi kigyó! — Mahomed hetedik ege, melyben bájos húrik lejtenek föl, alá; egy csésze beával magadhoz láncolhatod ez angyalok bármelyikét. Szegény Radó! ez volt az ő pesti világa. Itt tölté minden éjét, itt költé minden pénzét. A fürge Juliska, a bodros Katinka, a szőke Irma, a barna Irma, a kis Irma, a nagy Irma, a sovány Laura, a kövér Laura, — s a többi mind, kik e stereotyp nevek alatt képviselik e földön a menyországot, — mindezek oly jó barátnői valának a szegény Radónak ! S egy irgalmatlan városkapitánysági rendelet őt mindezektől megfosztja. Szegény ifjú a szülei háztól elszakadva, idegenen a zajos fővárosban, csak itt talált meleg szivet, ölelő karokat, önzéstelen keblet, mely nemcsak bajaiban, hanem mindenében, a mi otthonról jő, oly testvérileg megosztozik. E vidám barátnők mi boldoggá tették ártatlan szivét, mely túlárad a szeretettől! — S most mindennek vége. Radó valóban úgy nézett ki, mintha ez ambuláns paradicsomot föld alá temették volna egy nagy sírba, s ott, tették volna rá sírszobornak. Az út vigasztalások közt telt el, s Pesten is egy lévén útunk, együtt mentünk haza felé. Hajnal lott már, s a szegény Radó oly bús volt, mintha az ő napja örökre lehunyt volna. — Eh! szóltam, ne búsuljon. Nekem is van olyan bajom, mint az öné, ha nem nagyobb. Jöjjön, egy pohár punch mellett kiábrándozhatjuk magunkat, aztán haza, aludni. Reggel van. A „török császár“ volt az egyetlen kávéház, melyet útközben nyitva találtunk. Mindenütt a városban mély csönd, csak itt van élénk sürgés. Nem csoda, e kávéházat a legelőkelőbb osztály látogatja. Négyszögletesre hízott gömbölyű arcok, élő megoldásai a quadratura circuli nagy problémájának, az egész alak egy négyszögletes gömb. Sokszorozott toilette e pyramis-termeteken, jóllakott megelégedés az egészséges arcon, — nagy kéz, nagy láb, nagy száj, nagy zseb, — ezeken minden nagy. „Mesdames de la halle,“ mondaná az udvarias francia, Pesten, vásári csarnokok hiányában, legfölebb a piac hölgyeinek nevezhetjük őket. A forum zsivajában vastaggá edzett hangon foly a társalgás. Nem léha szélkergetés, a nap égető kérdései vétetnek tanácskozás alá. Öszszebeszélketések a napi árak felett. Valódi összeesküvés a zöldséget vásárló világ ellen. A többség dönt, de a minoritásnak szabad separatótumát a közönségnek előterjeszteni. Valódi zöldségbörze: itt támadnak a piac fejedelmei. A szegény Radót egészen felvidítá e hölgytársaság, mely oly merő ellentétben állt elvesztett paradicsomával, s félig megvigasztalódva hagytam el, és mentem szállásomra. Másnap kora reggel volt, midőn felkeltenek. Egy levél a Coralietől. Úgy hangzott, mintha én lettem volna az, akivel tegnap a „szép Helénát“ végignézte. A debatte nem soká tartott, ami „opportunus“ ily esetben ? Quid consilii ? quid juris ? quid officii ? A levelet visszatenni borítékjába, a borítékra irt nevet kitörölni, s helyébe a Rodriguezét írni rá; aztán az egészet következő levélke kíséretében visszaküldeni : „Asszonyom! Úgy látszik, ön levelén a címet eltévesztette. Bátor valék kiigazítani. Köteles szolgája X. X.“ — nemde, ezzel elég van téve a költői igazságszolgáltatásnak ? Hja! mikor a nők kávéházba járnak ... D’ AVREMONT KISASSZONY (Francia beszély.) Irta: Riesére Henrik. (Folytatás). — Mily dicső lehet utazni! — kezdé Lucienne. — Ha ön gyakrabban megfordulna a szárazon, látni fogná, hogy azon a magas fokon, melyen a nőket képzeli, — nem értem a tengerészeket, — senki fel nem keresne bennünket. Unatkoznunk kéne, mint azt ma az őskor istennői teszik a rideg Olymp tetején. — És élvezetes az önök élete ? — Annyira a mennyire, — felelt Lucienne, — a mi életünk dologtalan. Mit gondol ön, mit tegyen egy nő, kinek családja nincs, mint fecsegni, magát fölpiperézni, nappal a sétányra, este bálba vagy színházba menni. — Ön azt akarja, hogy őszinte legyek, nemde ? — kérdé Gaston. — Ám legyen, — folytatá kissé hevülten; az ilyen életmód elég tevékeny arra, hogy éljen az ember, de nem arra, hogy tett légyen is valamit ; forgószél, mely magával sodor. Én őszinte szivet keresek, de alig találtam eddig egyebet kimért udvariasságnál. Vannak pillanatok, midőn — ne tartson azért puritánusnak, — midőn majdnem elrémülök némely kétértelmű kifejezés hallatára, minőket sokan nők előtt is elég vakmerők elejteni és bá-