Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)

1869-04-29 / 97. szám

volna a hidegtől sápadt, midőn homloka égető hév­ről tanúskodott ? Mily benső láz szüleményei voltak ez ellentétes eredmények ? Azután a kereskedő hiá­­ban zárta ki előtte legcsábítóbb árait, semmire sem tudá magát elhatározni. — Nézze ezen kosarat a kis Ámorokkal! — mondá Lydia mosolyogva. Nemde csinos ajándék egy jegyes számára ? A könnyed angol kiejtés meg­volt, valamint az édes hang és ritka szépség. Albert nem mérsékelheté kíváncsiságát. — Hogyan találom én önt itt ? — kérdé épp annyi külső nyugalommal, mint rejtett izgatottsággal. Lydia nem várta éppen e kérdést, de nem akarván lélekjelenlétben hátra maradni , egész egyszerűen felelé: — A sors viszontagságai nem hagytak más se­gélyforrást számomra ezen kívül. — Lord Stanley ? — kérdé Albert különös iró­niával, melyre az ifjú nő nem ügyelve, minden ma­gyarázat nélkül folytatá: — két éve hogy meghalt Indiában. Unokatestvére, ki nevét és címét viseli, örökölte mindenét, s én jelenleg azon forrásokból élek, melyeket önmagamban találok. Mindez azalatt jön mondva, mig különböző árnyalatú bonbonokat rendezett el az amoro kosár­kában s pillanatig nem jelentkezett más vevő, de nemsokára jöttek, s Lydia a legnagyobb nyugalom­mal szolgált a kívánt tárgyakkal. Egy másik szünet alatt, Albert segítve Lydiá­­nak cukros mandulát rakni a kosárba, ismét meg­szólalt : — Nagyon kerestem önti Lydia rá emelő nagy azúr szemeit, melyek meg­lepetésnél nem mutattak egyebet, tán örömet is rej­tenek ? Albert folytatá: — Átfutottam Európát s kétszer voltam egész Londonig. Azt mondák: Lady Stanley Indiába utá­zott férjéhez. — Ezt akartam tenni, midőn Hamburgból tá­vozom , de hajóra szállásom előtt vettem halála hírét. — Mert nem lehetett önt viszontlátnom a londoni körökben ? — kérdé Albert még ingadozva. — Elfeledi, hogy tönkre jutottam. Más vevők közeledtek. Albert elmerengett, sze­meit lesütve, keresett valamit, mit ez ellenállhatlan varázs ellen szegezne, mely Lydiához vonzó, mihelyt rá pillantott. Midőn ismét szabadabb jön, még egy kérdést kockáztatott: — De barátjai, családja, hogyan engedhe­tik meg. Nem hagyá befejezni: — Nincs senkim nővéremen kivül, ki távol van Európától, s nincs barátom, ki szolgálatomra lenne, midőn semmit sem várhat tőlem. Ma tett határoza­tomtól s önmagámon vett megerőltetésemtől függ egyedüljövőm. Volt valami büszke, csaknem gőgös méltóság a modorban, melyben e végszavakat kiejté; de kife­jezése gyöngéd s búskomoly jön, melynek semmi sem adhatja vissza megható báját, midőn szép sze­meit ég felé emelve, mintegy buzgó imaként hozzá téve: — Áldja meg az, ki a jó gondolatokat s jó tet­teket sugallja, az én eszmémet is! E szavak után Lydia minden figyelmét a többi vevőre forditá, s cseppet sem látszék Alberttel foglalkozni. A vásárlást azonban már be kellett végezni. Al­bert fizetett s megmondó crmét, hogy a vett tár­gyakat oda küldjék. Ez este Albert találkozók jegyesével L. marquis - nőnél. Közönségesnek s mindennapinak tűnt fel előtte. Két barátnőjével csevegett bálokról s öltözékekről. Albert, észre sem véve, Angliáról beszélt, az angol nőkrül, ifjú lányok szabadságairól s férjeik iránti önmegadásukról, például hozva föl azokat, kik két­ezer mértföldre hazájuktól Afrika vagy Amerika bí­vatagjaiba követték férjeiket Az ifjú lányok borzalmat tanúsítanak. — Nem mennék férjhez, ha négy hónapot nem lehetne Páriában töltenem! — mondá egy gazdag örökösnő. A jegyes, szintén dúsgazdag, mit sem szólt, de rémült tekintete kérdeni látszott, nem kisérlet-e Al­bert beszéde, s hogy jövendő férjének nem terve-e őt is elragadni Franciaországból. Nagy hidegséggel szólt hozzá az est többi részén. Figyelmeztetés volt ez számára, hogy az elmondott adomák nem voltak ízlésére. Bár még három nap volt az új év előtt, Albert ez este néhány doboz bonbonnal előzte meg az ünne­pet. A raktár neve rá volt nyomva a dobozokra s alkalmat adott az ifjú hölgynek kérdést intézni a boltos lányok szépsége iránt, mely egész Párisban zajt ütött. — Valóban oly szépek ? — kérdé. — Elragadók! — viszonzá Albert. Ut ok az elégedetlenségre. — Szépek boltos lányoknak! — mondá lenéző­­leg. — Azután folytatá: Mondják, a tolongás oly nagy, hogy csak igen nehezen lehet ott bevásárolni. — Botrányos! — dörmögé egy agg hölgy. — Múlt évben folyamodtak először ez eszközhöz, — tegyéé meg csípősen a márka anyja, s mondják, több nevetséges házasság jön eredménye. — Ugyan menjen­­ igazi házasság ? viszonzá a másik mama. — Legalább úgy mondák, erősíté az előbbi. — Lehetetlen, nemde Stenneville úr, ez lehetet­len ? — kérdé a mátka; e nők nem tisztességes em­berek számára valók. Albert nem felelt korán visszavonult, s másnap ismét vett bonbont. Lydia helyén volt, de Albert sápadtnak találta. Kétségkívül a fáradtság miatt s ez nyugtalanná. — Az elvállalt munka nincs nehézség nélkül, viszonz­ Lydia édes és szomorú mosolylyal. De a szükség törvényt bont; bátran alá kell vetnünk ma­gunkat­­ Albert elfoglaló tegnapi helyét, de Lydia asztala forma szerint ostrom alá volt vetve. Fölfedezék s kihirdeték a raktárban, hogy angolul tud, és minden földie hozzá fordult. Különcségekkel elhalmozák, percnyi nyugta sem volt. Az ifjú látta fáradalmát, látta mint küzd a lankadás és egy szomorú gondolat ellen, mely nyugtalanító. Albert egy szót sem intézett hozzá, mely a múltra emlékeztetett volna. Rá nézett, vizsgálta, gondolkozott és mit sem szólt, mint tegnap, bonbonokat vett, kifizette s lakására vitette. Midőn eltávozott, a nélkül, hogy egy szava lett volna a múltakról, önkéntelen könyet vélt látni Lydia szem­­pilláin. (Folyt, köv.) Berlini tárca. (April 24.) Ismét Berlinben vagyok, a ismét láthatom ez ,Intelligenz-Stadt, hamis szemű, kacér Badenmäd­­cheneit, és szemérmes, szemüket a földre sütő droadi­­ke-lovait, burech-köpenyű, kopott cilinderű mogorva professzorait és hencegő junkereit. Úgy vagyok ezzel a várossal, mintha valamely háborúból visszatért barátommal találkoznám: szeretném végig nézni tetőtül-talpig, nem hiányzik-e valamije? Valóban, ha valamikor türelmem lett volna az Unter den Lin­den társait megszámlálni, megtenném most újra, hogy ugyan mind meg­vannak-e ? Mint megtört aggastyánt, hóval borítva hagytam el, s mint viruló ifjút látom viszont. A tavasz első fecskéi: a „szénsavas szüzek” (bocsánat, ez berlini kifejezés) már újra elfoglalják télen az elhagyott szódavizes fészkeiket; a conditorok már kirakják az utcára asztalaikat, s a csalfa mosolylyal kisért panachot már a szabadban is el lehet költeni; a Lin­den és '­ hiergarten két-három óra közt csak úgy hemzseg az elegáns vagy legalább annak látszani akaró közönségtől; a külvárosi színházak rendre nyitogatják nyári kertjeiket, sőt itt-ott már a reggeli koncerteket is kezdik hirdetni. De nemcsak a kebel, a high life is elismerte már k­dden tartott corsójával a­­ tavaszt. Óh corsó !, hány gyöngéd női kebel hullámzik, hány ura sóhajtozik te utánad az elegáns világban! Egy alkalommal sem választja el magát a születés és pénzarisztokrácia annyira a „canailletől,­ mint épp ezen a napon. Ekkor a „Thiergartentól“ a „Hofjägerhez“ vezető hosszú és széles chaussée meg­telik a leggyönyörűbb fogatokkal, melyekben nők úgy, mint a férfiak, s estély-öltözékben és rémítő bok­rétákkal fölfegyverkezve foglalnak helyet. Képvi­selve van itt az egész haute-créme, még az udvar sem hiányzik. Hat órakor lovas uracsok vezetése mellett megindul a menet s egy óra hosszat azzal mu­latnak, hogy fogataikkal külömbnél külömb, szeszé­­lyesbnél szeszélyesb csoportokat és alakokat csinál­nak. Ezalatt folytonosan ömlik egy kocsiból a má­sikba a sokszor nagyértékű virágbokréták zápora. Az idén a bokrétadobálás minden baleset nélkül folyt le, tavaly azonban Frigyes Károly herceg nejét egy huszártiszt oly ügyetlen szeretetreméltó­sággal tisztelte meg bokrétájával, hogy a szerencsét­len hercegnőnek egész toilletteje oda lett, s rögtön haza kellett mennie. Hány liaison lett itt kezdve, s hány felbontva ? hány édes csalódásnak volt ez böl­csője, s hány keserű kiábrándulásnak tanúja, ki tudná megmondani? Legjobban megérzik a tavaszt a színházak, s ezek közt különösen a külvárosiak, melyek már majdnem egészen üresen állanak. A Wallner-színház egy újdonsággal akarta magától eltávolítani az üres házak keserű poharát, de hiába ! Az újdonság szer­zője Lindner Albert, kinek „Brutus és Collatinus“-a pár év előtt oly nagy feltűnést okozott. Új darabjá­nak címe „Rubri kutyája.“ Valódi tragikai egy cím A tartalom különben megfelel a címnek, s Lindner, úgy látszik, az egész darabbal csak azt akarta bebi­zonyítani, hogy tud e roszat is írni. A királyi dráma­­színházban a téli idény újdonságai egytől-egyig ku­darcot vallván, jól esett végre egy jó darabot is lát­ni Putlitz Gusztáv „Ein Ständchen“ jét valóban an­nak nevezhetjük; nagy kár azonban hogy csak egy felvonásos. Putlita irt már több darabot, de azokról jobb hallgatni; most végre adott egy érdekes felvo­nást. Kevés, de jó. Az operában — miután az „is­teni“ Lucca­k a­ gyógykezelés alatt áll gégebaja miatt, s így nem énekel — balletkísérletekkel foglal­koznak, s noha az új ballettet — „Fantasea“ — a kritika egyhangúlag megtámadta, azért mégis foly­vást adják. Nem kell felednünk, hogy az opera ud­vari színház. Ha valaki Berlinben a földi hatalmaso­kat teljes példányban szintül színre akarja látni, csak balletbe kell mennie, ott megtalálja őket bizo­nyosan. Múlt szerdán volt a király által évenkint egyszer kitűzött „Rusztag.“ Ez a poroszok legnagyobb ünne­pe, mely a hét éves háborúnak köszöni létét. Ilyen­kor színi előadás és egyéb tisztességes társas élvezet megengedve nincs; korcsmai mulatság és verekedés ellenben van elég. Épp úgy, mint nálunk normana­­pokon. Különben Berlin vallásos. Több műkereskedés­­ben a táncosnők, grisetteek és cocotte-ok fényképei közt megtalálható a megváltó arcképe is, és pedig e felirattal: „das einzig richtige Portrait unseres Hei­landes.“ E kép eredetijét — mint a mellékelt irat mondja — Tiberius császár csináltatta. S elhiszik. Nagy zajt, sőt egész polémiát idézett elő a na­pokban Virchow egy röpirata, melyben ő a kórodák keletkezéséről értekezett. Virchow ebben ug­yanabba a hibába esett, mint Wagner Rikhárd „das Juden­thum in der Musik“ című iratában: igazságtalanul vádolta a zsidókat, s tényekkel akarta bebizonyítani, hogy a zsidóknak az egésségi állapotokra és ezzel a műveltségi viszonyokra oly nagy befolyású kóro­dák alapítása körül semmi érdemük sincs. E vádra dr. Cassel felelt, szintén röpiratban. Cassel elismeri ellenfelének nagy érdemeit, — (s ki is vonhatná azokat kétségbe ! ) — de másfelől kimutatja, hogy ha tesz is Virchow egy kis kirándulást a judaizmus terére, az csak kéjutazás, s igy annak rendes hibájá­tól, a felületességtől teljességgel nem ment Csodála­tos, hogy ily nagy emberek, mint a milyen Wagner zenében s Witchow a tudományban, a felvilágoso­­dottság ily elemi fogalmai ellen véthetnek. Szegény zsidók, ti is elmondhatjátok: „Es gibt nur ein The­resienstadt stb.“ A Virchow-Cassel polémiánál bizonyára még több embert foglalkoztat egy tragikomikus eset, mely a napokban történt a Kreuzbergen. Séta köz­ben egy szerelmes pár magánbirtokra tévedt és só­hajai közt észre nem véván, hogy a birtok tulajdo­nosa elég udvariatlan hallgatózni, miután már eleget sóhajtoztak, elhatározták, hogy szerencsétlen szerel­meknek és ezzel életöknek arzenikummal fognak véget vetni. A parktulajdonos erre észrevétlenül elil­lan és épp működésben levő kerti öntözőjének suga­rát a heroikus elhatározású párra irányozza. A sze­relmesek, minden elkeseredettségek dacára, észreve­szik a gonosz szándékot, s minden áron igyekeznek a veszély elől menekülni, de a megátalkodott viasugár mindenüvé követi őket. A megöntözött szerelmesek első dolga volt pert indítani a lovagiatlan öntöző el­len, meg fogják-e nyerni, azt még eddig nem tudom, de annyi bizonyos, hogy még eddig nem mérgezték meg magukat. Láng Lajos: 386

Next