Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)

1869-04-29 / 97. szám

97-ik sz. Csütörtök, április 29. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. m. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési ily: Félévre................8 frt. Negyedévre . . . . 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési dy: Negyed hasábos petit sor..................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az év második negyedére ajánljuk mindazok figyelmébe, kiknek előfizetése a hó végén lejárt. Előfizetési ár-évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. Az összegek az ATHENAEUM­ kiadó hivatalába küldendők. 14,615 forint. (Beszély.) Írta: Tóth Kálmán. (Folytatás.) A lapból, melyet imént kezébe vett, a következő újdonságot olvasta: „Tegnap fogták ki a Duna hullámaiból Schir­mer Ignácot, ki a Khonberger ház egyik könyvvi­­vője volt; a szerencsétlen ember nyolcezer forintot, melyet főnökei részéről egy pénzintézetnek kellett volna átszolgáltatni, útközben valahol elvesztett s e csapást túlélni nem tudá, annál kevésbbé, mert sik­kasztással gyanusiták s az illető cég keresetet is in­­dított ellene. Három gyermeket s özvegyet hagyott maga után. A pénz becstelen megtalálója pedig most valószínüleg valahol tobzódik.“ Gábor fejét egyszerre végletes gondolatok ro­hanták meg. Hátha ezt az ő tárcáját is nem valami gazdag uzsorás, hanem becsületes, szegény könyvvivő vesz­tette el, a­kinek neje, gyermekei vannak; hátha egy egész család zokog most a fölött, a­min­ő, néhány óranegyeddel előbb, úgy örült; hátha ez a károsult is már a Dunába ugrott, vagy tán épp e percben ké­szül magát kivégezni. — És a becstelen megtaláló dobzódik — ismé­telte magában Gábor a hirlap megjegyzését. A regáliát lassan kivette szájából s a frissítő tálcájára tette. — És én már meg is raboltam azon össze­get, mely nem az enyém. Nem jól cselekedtem. Mint valami nagy vétkes, a kávéház sötétebb részébe húzódott, mely csak udvari ablakok által volt világítva, ott leült egy magános asztal mellé, saját szarvasbőr kis erszényéből kivett egy forintot, s visszatette a nagy tárcába. Valamivel nyugodtabbnak érezte magát. — Mindenesetre a roszabb esélyeket is meg kel­lett volna gondolnom. S elvégre, ha gazdag ember vesztette is el, szabad-e megtartanom! Nem. Soha nem. Hanem valami démon azt súgta neki, hogy szabad. Fizetett és sietett a levegőre. Sokáig egészen céltalanul kóválygott, mintha fejében két gnóm lett volna, a­kik disputáltak egy­mással s egymás érveit sorban rontották le; a sze­gény könyvvivő ellenében megint föltámadt a kár­tyázó mágnás, a­ki az elveszett bagatellen nevet, s a siró gyermekeket a nyerészkedő uzsorás ellensú­lyozta. Bolyongása közben szeme egy falragaszra té­vedt, melyről nagy betűkkel ez a szó jutt le: El­veszett ! Gábor tárcájához kapott. Mi veszett el ? Mohón olvasta a falragaszt. Hát csak valami elveszett öle­bet hirdettek. — Mindenesetre nevetséges vagyok, — mor­­mogá magában Gábor. De bizony, boldogtalan vagy, édes barátom. Megint tovább ment. Most a városház terére ért. Gondolta, bemegy a kapitánysághoz, leteszi a pénzt s megszabadul az egész gyötrelemtől. Hanem az idő este felé jár, a kapitány most valószínüleg nincs a hivatalban, s aztán . .. aztán még egy kicsit abban meg akarta gondolni a dolgot. Nehéz volt nejének cobolyprémes mentéséről, a színházi zártszékről, meg Szliácsról lemondani, nem is említve a jövedelmező takarékpénztári részvé­nyeket. — Csak azt a nyomorétt újságot ne olvastam volna, — gondolta egy percre. De igaz, tökéletesen igaz. Elveszthette azt a pénzt akármilyen szegény bizományos és kétségkívül becsületes ember, kü­lönben ennyi pénzt nem bíztak volna rá. Mire Gábor haza­ért, tökéletesen szerencsét­lennek érezte magát. Tízszer elhatározta, hogy föl­jelenti a pénzt, s tizenegyszer talált olyan okot, mely ellenkező gondolatra bírta. Szobájában izgatottan a balzacra veté magát. — Hát a palotát ismét nem teszed le ? — kérdé Marika. — Kérlek, hagyj békét nekem a palotával. Re­mélem, azzal neked semmi kellemetlenséget nem okozok. A nő bámulattal nézett férjére, ennyi ingerült­séget sem tapasztalt tőle soha. Gábor arca egészen vörös volt az izgatott­ságtól. — Édes Gáborom, neked valami bajod van — mondá szelíden a nő. — Hadd látom homlokodat. Istenem mily forró. Most már én küldök Bozákért. — Nem Mari, ha szeretsz. Egy kicsit fölhevül­­tem a hivatalban, valami kellemetlen funkcióm volt. De majd elmúlik. — Tehát csinálok egy kis limonádot. — Köszönöm. Előbb ittam. — Hol­­ a hivatalban ? — Nem. A kávéházban. — Hát ott is voltál ? — Voltam, voltam. Kérlek Mari, igen fáradt vagyok. A nő érezte, hogy terhére van férjének s a má­sik szobába távozott gyermekeihez. Valami szomorú sejtelem fogta el szívét, hogy eddigi házi boldogsá­guk forduló­ponton áll. — Még a kicsinyeket sem csókolta meg, — mondá magában szomorún. Ezt azelőtt soha sem mulasztotta el, mikor haza­jött. Pedig reggel minő jó kedve volt, még tréfált is, mentével, színházzal. Gábor háborútlanul adta át magát tépelődései­­nek, agyában egész raja zsibongott mindenféle lehe­tőség és sebetlenségeknek. Egyik percben túlságos becsületes embernek tartotta magát, ki szerencséjéből nevetséges lelkiismeretességet csinál, a másik perc­ben pedig már az eddigi mulasztást sem tudta magá­nak megbocsátani. — És ha följelentem, a károsult nekem két vagy háromszáz forintot fog adni. Nyomorúság. Kü­lönben is alamizsnát nem fogadok el. Egészen a határozatlanság martaléka volt. Neje távoztával a pénzt megint íróasztalába zárta , palotáját ingerülten dobta a kis törpe pamlagra, mely a szoba egyik sarkában idomtalankodott. Könyvet vett aztán elő, hogy majd olvas, de a fehér lapok nem vonzották úgy szemeit, mint az író­asztal, melybe küzdelmei tárgyát zárta. Ezresek és százasok lebegtek előtte, a azt sem tudta, hogy a könyvben, melyet kezében tart, regény van-e, vagy igazságszolgáltatási elmélet. A vacsora ideje is eljött. Gábor még kevesebbet evett, mint délben. — Roszúl vagy édesem, hiába titkolod — mondá a nő, ki férje lehangoltságát ismét hajlandó lett volna phisikai okokoknak tulajdonítani. — Bágyadt vagyok, lefekszem mindjárt, s hol­nap reggel semmi bajom sem lesz. . Csakugyan, a­mig neje a konyhába ment valami rendelkezés végett, Gábor lefeküdt s a fal felé for­dult, hogy neje valahogy meg ne szólitsa. Ismét töp­renkedni akart, de a sokszor ismételt gondolatok már elveszték ingerüket, s kifáradt képzelődése nem tudta többé oly élénken megtestesíteni a játékos mág­nás, meg a Dunába ugró családapa alakjait. Némi tompultság vett rajta erőt, de azért aludni nem tu­dott , ott feküdt az ágyban, mint egy haszontalan hústömeg. Szépen vagyunk, Gábor barátom! Mariska is lefeküdt nem sokára, de szép sze­meit ő se tudta lehányni; csak meghúzta magát sze­gényke a paplan alatt s leste, hogy Gáborja el fog-e szenderedni. Bele telt vagy két óra, a­mig Gábor nagynehe­­zen elaludt. — Hála istennek, —rebegte a kis áldott női te­remtés, s nagyon komoly képet csinált magának, mint a­ki már most szintén aludni készül. Hanem Gábor most egyszerre el­kezdett álmá­ban mindenféle összefüggéstelen bolondságokat be­szélni. — Ezer .. . kétezer. . . tizennégyezer . . . rész­vények . . . Margitka . .. fogjátok meg, most ugrik ... ni a lánchíd . . . bahaba! hiszen elkártyázta . . . odadom ... de bit nem adom . . . regália . .. — Istenem! miről álmodhatik — mondá magá­ban félelmesen a kis nő, s csaknem arcára húzta a horgolt takarót. Végre Gábor egy nagyon éleset sohajtt­t, mely fütyülésnek is megjárta volna s aztán a s bábán csöndesség lett. Nem sokára Marika is elnyugodott; arcán, mintha meleg tejre olvatag karmint hintenének, úgy terjedt el az álom pírja. (Vége köv.) LYDIA. (Francia beszély.) Írta: Ifs-the Ancelot. (Folytatás.) Lydia, maga részéről, ura lett önmagának. Al­bert házasodni készült Nem akart magáról föltétetni, hogy arra gondol, ki őt alfeledé. A kesergő szivet fölemelé a sértett hiúság, s legyőzve megindulását, nyugodtan mondá: — Mily bonbonokat kíván, uram­? — Ezeket, — viszonzá Albert, kis ékesített ko­sárra mutatva; de kérek még többet mutatni, sok vásárolni valóm van, s jól meg akarom válo­gatni. Lidya egész tömegét téve elébe azon csinos tárgyak­nak, dobozoknak, kosárkáknak stb. stb, melyek ezer­féle bonbont zárnak magukba s épp úgy csábítják a szemet, mint az ínyt. Azután jobbra, balra szolgált néhány vevőnek, igen nagy figyelemmel és hi­degvérrel, mig Albert átellenében maradt átvizs­gálni az eléje tett tárgyakat s egyúttal őt is figye­lemmel kisérni, a nélkül, hogy észre vegye. Lydia a maga részéről Albert egyetlen mozdulatát sem té­vesztő szeme elől, bár cseppet sem látszik rá ügyelni. Ez oly társadalmi művészet, melyet mindkettő a tö­­r­kély legmagasabb fokára vitt. Azért is az első talál­kozási pillanat elmúltával, bárki kisérte volna figye­lemmel őket, nem veendő észre lelkük zavarát, s igaz­nak hitte volna, hogy nem ismerik egymást s most találkoznak először. Azonban Albert igen jól észre­véve, hogy Lydia keze, az a finom, fehér kéz, könnyedén remegett s hogy a barna ruha a szív tájékán nagyon sűrű izga­tottság­­ban szenvedett. Lydia is észrevévé azon bágyadt sá­padtságot, mely Albert arcán elterjedt, mig bomb­­­át az izzadság csöppjei nedvesiték. Hogyan lett?

Next