Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)
1869-04-29 / 97. szám
97-ik sz. Csütörtök, április 29. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. m. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési ily: Félévre................8 frt. Negyedévre . . . . 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési dy: Negyed hasábos petit sor..................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az év második negyedére ajánljuk mindazok figyelmébe, kiknek előfizetése a hó végén lejárt. Előfizetési ár-évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. Az összegek az ATHENAEUM kiadó hivatalába küldendők. 14,615 forint. (Beszély.) Írta: Tóth Kálmán. (Folytatás.) A lapból, melyet imént kezébe vett, a következő újdonságot olvasta: „Tegnap fogták ki a Duna hullámaiból Schirmer Ignácot, ki a Khonberger ház egyik könyvvivője volt; a szerencsétlen ember nyolcezer forintot, melyet főnökei részéről egy pénzintézetnek kellett volna átszolgáltatni, útközben valahol elvesztett s e csapást túlélni nem tudá, annál kevésbbé, mert sikkasztással gyanusiták s az illető cég keresetet is indított ellene. Három gyermeket s özvegyet hagyott maga után. A pénz becstelen megtalálója pedig most valószínüleg valahol tobzódik.“ Gábor fejét egyszerre végletes gondolatok rohanták meg. Hátha ezt az ő tárcáját is nem valami gazdag uzsorás, hanem becsületes, szegény könyvvivő vesztette el, akinek neje, gyermekei vannak; hátha egy egész család zokog most a fölött, aminő, néhány óranegyeddel előbb, úgy örült; hátha ez a károsult is már a Dunába ugrott, vagy tán épp e percben készül magát kivégezni. — És a becstelen megtaláló dobzódik — ismételte magában Gábor a hirlap megjegyzését. A regáliát lassan kivette szájából s a frissítő tálcájára tette. — És én már meg is raboltam azon összeget, mely nem az enyém. Nem jól cselekedtem. Mint valami nagy vétkes, a kávéház sötétebb részébe húzódott, mely csak udvari ablakok által volt világítva, ott leült egy magános asztal mellé, saját szarvasbőr kis erszényéből kivett egy forintot, s visszatette a nagy tárcába. Valamivel nyugodtabbnak érezte magát. — Mindenesetre a roszabb esélyeket is meg kellett volna gondolnom. S elvégre, ha gazdag ember vesztette is el, szabad-e megtartanom! Nem. Soha nem. Hanem valami démon azt súgta neki, hogy szabad. Fizetett és sietett a levegőre. Sokáig egészen céltalanul kóválygott, mintha fejében két gnóm lett volna, akik disputáltak egymással s egymás érveit sorban rontották le; a szegény könyvvivő ellenében megint föltámadt a kártyázó mágnás, aki az elveszett bagatellen nevet, s a siró gyermekeket a nyerészkedő uzsorás ellensúlyozta. Bolyongása közben szeme egy falragaszra tévedt, melyről nagy betűkkel ez a szó jutt le: Elveszett ! Gábor tárcájához kapott. Mi veszett el ? Mohón olvasta a falragaszt. Hát csak valami elveszett ölebet hirdettek. — Mindenesetre nevetséges vagyok, — mormogá magában Gábor. De bizony, boldogtalan vagy, édes barátom. Megint tovább ment. Most a városház terére ért. Gondolta, bemegy a kapitánysághoz, leteszi a pénzt s megszabadul az egész gyötrelemtől. Hanem az idő este felé jár, a kapitány most valószínüleg nincs a hivatalban, s aztán . .. aztán még egy kicsit abban meg akarta gondolni a dolgot. Nehéz volt nejének cobolyprémes mentéséről, a színházi zártszékről, meg Szliácsról lemondani, nem is említve a jövedelmező takarékpénztári részvényeket. — Csak azt a nyomorétt újságot ne olvastam volna, — gondolta egy percre. De igaz, tökéletesen igaz. Elveszthette azt a pénzt akármilyen szegény bizományos és kétségkívül becsületes ember, különben ennyi pénzt nem bíztak volna rá. Mire Gábor hazaért, tökéletesen szerencsétlennek érezte magát. Tízszer elhatározta, hogy följelenti a pénzt, s tizenegyszer talált olyan okot, mely ellenkező gondolatra bírta. Szobájában izgatottan a balzacra veté magát. — Hát a palotát ismét nem teszed le ? — kérdé Marika. — Kérlek, hagyj békét nekem a palotával. Remélem, azzal neked semmi kellemetlenséget nem okozok. A nő bámulattal nézett férjére, ennyi ingerültséget sem tapasztalt tőle soha. Gábor arca egészen vörös volt az izgatottságtól. — Édes Gáborom, neked valami bajod van — mondá szelíden a nő. — Hadd látom homlokodat. Istenem mily forró. Most már én küldök Bozákért. — Nem Mari, ha szeretsz. Egy kicsit fölhevültem a hivatalban, valami kellemetlen funkcióm volt. De majd elmúlik. — Tehát csinálok egy kis limonádot. — Köszönöm. Előbb ittam. — Hol a hivatalban ? — Nem. A kávéházban. — Hát ott is voltál ? — Voltam, voltam. Kérlek Mari, igen fáradt vagyok. A nő érezte, hogy terhére van férjének s a másik szobába távozott gyermekeihez. Valami szomorú sejtelem fogta el szívét, hogy eddigi házi boldogságuk fordulóponton áll. — Még a kicsinyeket sem csókolta meg, — mondá magában szomorún. Ezt azelőtt soha sem mulasztotta el, mikor hazajött. Pedig reggel minő jó kedve volt, még tréfált is, mentével, színházzal. Gábor háborútlanul adta át magát tépelődéseinek, agyában egész raja zsibongott mindenféle lehetőség és sebetlenségeknek. Egyik percben túlságos becsületes embernek tartotta magát, ki szerencséjéből nevetséges lelkiismeretességet csinál, a másik percben pedig már az eddigi mulasztást sem tudta magának megbocsátani. — És ha följelentem, a károsult nekem két vagy háromszáz forintot fog adni. Nyomorúság. Különben is alamizsnát nem fogadok el. Egészen a határozatlanság martaléka volt. Neje távoztával a pénzt megint íróasztalába zárta , palotáját ingerülten dobta a kis törpe pamlagra, mely a szoba egyik sarkában idomtalankodott. Könyvet vett aztán elő, hogy majd olvas, de a fehér lapok nem vonzották úgy szemeit, mint az íróasztal, melybe küzdelmei tárgyát zárta. Ezresek és százasok lebegtek előtte, a azt sem tudta, hogy a könyvben, melyet kezében tart, regény van-e, vagy igazságszolgáltatási elmélet. A vacsora ideje is eljött. Gábor még kevesebbet evett, mint délben. — Roszúl vagy édesem, hiába titkolod — mondá a nő, ki férje lehangoltságát ismét hajlandó lett volna phisikai okokoknak tulajdonítani. — Bágyadt vagyok, lefekszem mindjárt, s holnap reggel semmi bajom sem lesz. . Csakugyan, amig neje a konyhába ment valami rendelkezés végett, Gábor lefeküdt s a fal felé fordult, hogy neje valahogy meg ne szólitsa. Ismét töprenkedni akart, de a sokszor ismételt gondolatok már elveszték ingerüket, s kifáradt képzelődése nem tudta többé oly élénken megtestesíteni a játékos mágnás, meg a Dunába ugró családapa alakjait. Némi tompultság vett rajta erőt, de azért aludni nem tudott , ott feküdt az ágyban, mint egy haszontalan hústömeg. Szépen vagyunk, Gábor barátom! Mariska is lefeküdt nem sokára, de szép szemeit ő se tudta lehányni; csak meghúzta magát szegényke a paplan alatt s leste, hogy Gáborja el fog-e szenderedni. Bele telt vagy két óra, amig Gábor nagynehezen elaludt. — Hála istennek, —rebegte a kis áldott női teremtés, s nagyon komoly képet csinált magának, mint aki már most szintén aludni készül. Hanem Gábor most egyszerre elkezdett álmában mindenféle összefüggéstelen bolondságokat beszélni. — Ezer .. . kétezer. . . tizennégyezer . . . részvények . . . Margitka . .. fogjátok meg, most ugrik ... ni a lánchíd . . . bahaba! hiszen elkártyázta . . . odadom ... de bit nem adom . . . regália . .. — Istenem! miről álmodhatik — mondá magában félelmesen a kis nő, s csaknem arcára húzta a horgolt takarót. Végre Gábor egy nagyon éleset sohajttt, mely fütyülésnek is megjárta volna s aztán a s bábán csöndesség lett. Nem sokára Marika is elnyugodott; arcán, mintha meleg tejre olvatag karmint hintenének, úgy terjedt el az álom pírja. (Vége köv.) LYDIA. (Francia beszély.) Írta: Ifs-the Ancelot. (Folytatás.) Lydia, maga részéről, ura lett önmagának. Albert házasodni készült Nem akart magáról föltétetni, hogy arra gondol, ki őt alfeledé. A kesergő szivet fölemelé a sértett hiúság, s legyőzve megindulását, nyugodtan mondá: — Mily bonbonokat kíván, uram? — Ezeket, — viszonzá Albert, kis ékesített kosárra mutatva; de kérek még többet mutatni, sok vásárolni valóm van, s jól meg akarom válogatni. Lidya egész tömegét téve elébe azon csinos tárgyaknak, dobozoknak, kosárkáknak stb. stb, melyek ezerféle bonbont zárnak magukba s épp úgy csábítják a szemet, mint az ínyt. Azután jobbra, balra szolgált néhány vevőnek, igen nagy figyelemmel és hidegvérrel, mig Albert átellenében maradt átvizsgálni az eléje tett tárgyakat s egyúttal őt is figyelemmel kisérni, a nélkül, hogy észre vegye. Lydia a maga részéről Albert egyetlen mozdulatát sem tévesztő szeme elől, bár cseppet sem látszik rá ügyelni. Ez oly társadalmi művészet, melyet mindkettő a törkély legmagasabb fokára vitt. Azért is az első találkozási pillanat elmúltával, bárki kisérte volna figyelemmel őket, nem veendő észre lelkük zavarát, s igaznak hitte volna, hogy nem ismerik egymást s most találkoznak először. Azonban Albert igen jól észrevéve, hogy Lydia keze, az a finom, fehér kéz, könnyedén remegett s hogy a barna ruha a szív tájékán nagyon sűrű izgatottságban szenvedett. Lydia is észrevévé azon bágyadt sápadtságot, mely Albert arcán elterjedt, mig bombát az izzadság csöppjei nedvesiték. Hogyan lett?